Kwajaleini csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kwajaleini csata
Második világháború
A 7. tengerészgyalogos-hadosztály katonái harcban
A 7. tengerészgyalogos-hadosztály katonái harcban
Dátum 1944. január 31.1944. február 6.
Helyszín Kwajalein-atoll
Eredmény USA győzelme
Harcoló felek
Flag of the United States (1912-1959).svg
Amerikai Egyesült Államok
Flag of Japan.svg
Japán Birodalom
Parancsnokok
Flag of the United States (1912-1959).svg Richmond K. Turner
Flag of the United States (1912-1959).svg Holland M. Smith
Flag of the United States (1912-1959).svg Harry Schmidt
Flag of the United States (1912-1959).svg Charles H. Corlett
Flag of the United States (1912-1959).svg Thomas E. Watson
Flag of Japan.svg Akijama Monzo
Flag of Japan.svg Kobajasi Maszami
Flag of Japan.svg Micsijuki Jamada
Flag of Japan.svg Nisida Josimi
Haderő
46 000 8000
Veszteségek
372 halott 7870 halott

A kwajaleini csata a második világháború egyik ütközete volt a csendes-óceáni hadszíntéren 1944. január 31. és február 6. között. Az összecsapás eredményeként az amerikai tengerészgyalogosok elfoglalták a szigetet.

A bázis[szerkesztés]

A sziget térképe

A Marshall-szigetekhez tartozó Kwajalein a világ legnagyobb atollja: a 93 szigetecskéből álló képződmény teljes hossza 106 kilométer. Lagúnájának területe 16,3 négyzetkilométer, és 25 átjáró vezet oda a korallszirtek között. A hatalmas és mély lagúna kiváló horgonyzóhely volt, bár a sok bejárat némileg védtelenné is tette a tengeralattjárókkal szemben. Kwajalein volt a Marsall-szigeteki japán bázisok legfontosabbja. Az atollt a japánok 1914-ben, az első világháborúban foglalták el, és megszállva tartották még 1944-ben is.[1]

A japánok két repülőteret építettek az atollon: egyet az egész szigetcsoportnak nevet adó Kwajalein szigetecskén, egyet pedig Roi-Namuron. Az utóbbit szinte teljesen beborította a három kifutópálya, amelyet 72 torpedóvető repülőgép és száz vadász használt. A Kwajalein reptér kifutópályája 1200 méter hosszú volt.

Kwajalein szigetecske félhold alakú, négy kilométer hosszú és 730 méter széles. A földdarabot kókuszpálmák és cserjék borították, elsősorban az északi részen. A part mentén egy út haladt körbe. A japánok harckocsiakadályokat telepítettek a szigeten. Az atollt az óceáni oldalon 90-120 méter széles korallzátony vette körbe, amely apálykor teljesen kiemelkedett a vízből. A lagúnában 460-730 méter széles volt a virágállatok telepe, de kisebb volt a hullámzás. Ebeyénél egy hidroplánbázist építettek ki a japánok.

Kwajalein volt a 6. flotta, a japán tengeralattjáró-erő főhadiszállása. Az innen induló búvárhajók ellenőrizhették a Hawaii környéki vizeket, ami kiemelt fontosságú volt a Pearl Harbor elleni légitámadás és a Wake-szigetek elleni invázió idején.[1]

A hadjárat kezdete[szerkesztés]

Chester Nimitz admirális, nem hallgatva beosztott parancsnokaira, úgy döntött, hogy nem foglalkozik a Marshall-szigetek kisebb japán garnizonjaival, hanem egyből a főszigetet, Kwajaleint támadja meg. Az események őt igazolták, ugyanis a japánok is a külső atollok elleni akciókra számítottak, ezért sok katonát irányítottak oda főhadiszállásukról. Az amerikaiak, tanulva a tarawai csatából, jóval komolyabban és hatékonyabban bombázták a szigetet az invázió megkezdése előtt, és nagyobb figyelmet szenteltek az árapálynak is. Ennek köszönhetően kisebb lett a veszteségük, holott nagyobb helyőrséggel néztek szembe, mint Tarawán.

Az előzetes bombázások 1943. december 4-én kezdődtek, amikor hat repülőgép-hordozó, tíz cirkáló és 11 romboló támadta meg Kwajaleint. A 249 amerikai gép elsüllyesztett hat szállítóhajót és elpusztított 55 japán repülőt. Az amerikaiak vesztesége öt gép volt. Az akció nem járt a várt sikerrel, mert a japánokat nem érte váratlanul, így sikerült ötven gépet felemelniük. A flotta visszavonult, mivel nem volt éjszakai vadászkísérete. A manőver közben a Lexington hordozó torpedótalálatot kapott, és húsz percen át irányíthatatlanul sodródott.[1]

1944 januárjában hosszú távú bombázók támadták a japánokat, de nem sikerült teljesen megsemmisíteni Marshall-szigeteki légierejüket. Január 29-étől hat amerikai akció indult a hordozókról, ezek végül elpusztították a megmaradt japán repülőgépeket. A légitámadások a partraszállások idején is folytatódtak, és február 6-án, az Eniwetok elleni akcióval fejeződtek be. Az utolsó japán repülőgépet január 29-én lőtték le Kwajalein felett. Az amerikaiak 4021 légicsapást hajtottak végre, amelyek során 49 gépet és 48 pilótát vesztettek.[1]

Partraszállások[szerkesztés]

Roi-Namur[szerkesztés]

A partraszállások január 31-én kezdődtek. Az első akciót a szigetcsoport északi csücskénél hajtották végre Ennuebing és Mellu ellen, amelyek a Roi-Namur (két összekötött szigetecske) délnyugati szorosát védték. A szigetecskék védelme gyenge volt, a tengerészgyalogosok hamar megtisztították, majd felállították tüzérségüket. A lagúnába vezető szorost aknaszedők fésülték át, majd a katonák partra szálltak Ennubirron és Ennuemenneten, a Roi-Namurtól délkeletre eső szigetecskéken. Az akciókban 24 tengerészgyalogos esett el vagy tűnt el, negyven megsebesült.[1]

A Roi-Namur elleni fő támadás február 1-jén indította meg a 4. tengerészgyalogos-hadosztály két ezrede. A megerősített szigeten mintegy háromezer japán katona állomásozott. A szigetet kilenc épület és 65 bunker védte. Az amerikaik szerencséjére ezek közül a legerősebbek, amelyek betonfalai 1,2 méter szélesek és acélborításúak voltak, nem a lagúna, hanem a nyílt óceán felől védték a szigetet. A hadihajók, szemben a Betiónál felhasznált 2400 tonna lőszerrel, mintegy 6000 tonna lövedék lőttek ki.[1]

A Roin partraszálló egységeknek nem okozott gondot áthaladni a partot övező korallzátonyokon. A szigetet gyorsan lerohanták, és 17 órára megszűnt az ellenállás. A japánok közül sokan öngyilkosságot követtek el.

Namuron komolyabb ellenállás várta az amerikaiakat, így a sziget csak február 2-án esett el. A csata során a tengerészgyalogosok véletlenül megsemmisítettek egy lőszerraktárat, amelynek robbanása 300 méter magasra csapott fel, és negyven amerikait megölt. Az egyik katonát, aki csodával határos módon túlélte a robbanást, a heves kitörés ötven méterre repítette a lagúnába. A tengerészgyalogosok teljes vesztesége 740 fő volt. A csatában 3700 japán halt meg.[1]

Kwajalein[szerkesztés]

Kilőtt japán tank egy Sherman harckocsin

Az invázió január 31-én indult az atoll déli csücskénél. A szigettől nyugatra fekvő Geát és Ninnit gyorsan elfoglalták a tengerészgyalogosok, habár Ninni helyett először Gehh-szigetet támadták meg tévedésből. A hibát korrigálták, majd február 2-án visszatértek, és megölték a szigetecskét védő 125 japánt, akik egy korábban elsüllyesztett járőrhajó legénységét alkották. Ebben az akcióban három amerikai meghalt, 21 megsebesült. A katonák itt 75 titkos japán kikötő tervrajzát találták meg.[1]

Eközben a tengerészgyalogosok partra szálltak a Gea és Kwajalein között fekvő Enubujon and Ennylabeganon is. A gyenge ellenállást hamar legyűrték, és Enubujon felállították a Kwajaleint célző ütegeket.

Kwajalein február 1-jén támadták meg a tengerészgyalogosok. A rossz idő miatt csak kevés légi támogatást kaptak, de hét csatahajó és három nehézcirkáló lőtte a szigetet. További 161 tonna lőszert használtak el az enubuji tüzérek. A partraszállás a félhold alakú lagúna belső felén azt jelentette volna, hogy a tengerészgyalogosoknak kereszttűzben kell elérniük az atollt, ezért ezt az opciót a tervezők elvetették. A nyílt tenger felőli támadás még erősebb védelmi rendszerrel találkozott volna, ezért az amerikaiak a földdarab legnyugatibb pontját célozták meg.[1]

A támogató tűz annyira pontos volt, hogy a partraszállás első 12 percében 1200 katona özönlötte el a szigetet veszteség nélkül. Később a tüzérség a part helyett az atoll belsejét kezdte lőni.

Kwajaleint nagyjából 15 bunker védte, többségük az óceán felől, a helyőrséget körülbelül 4800 katona alkotta. Az ellenállás kezdetben gyenge volt, két órával a partraszállás után azonban szervezettebbé vált. Éjszakáig a tengerészgyalogosok 870 métert nyomultak előre. Éjjel 11 órakor a japánok kisebb ellentámadást indítottak, de az amerikaiak visszaverték őket. Másnap harckocsik támogatásával folytatódott az előrenyomulás, és éjszakára a sziget felé amerikai kézre került.

A leghevesebb ellenállást február 3-án fejtették ki a japánok az egyik kikötő épületeinek körzetében. A csendes-óceáni hadműveletek egyik első „utcai harca” zajlott itt. Éjszaka két ellentámadást vertek vissza a tengerészgyalogosok, és másnap az egész sziget elesett. Az amerikai veszteség 1130 ember volt. A védők közül csak 265 adta meg magát, többségükben koreai építőmunkások.[1]

Az atoll többi szigetét különösebb erőfeszítés nélkül foglalták el a tengerészgyalogosok, kivéve Ebeyét, ahol a japán hidroplánbázis üzemelt. Az amerikaiak heves bombázás után szálltak partra február 3-án az atoll déli felén. A parton szinte semmi ellenállás nem volt, de a sziget belsejében komolyabb harcok alakultak ki. Február 4-ére Ebeye amerikai kézre került.

A teljes Kwajalein-atollt február 6-ára tisztították meg. A harcokban összesen 372 amerikai katona esett el, 1582 megsebesült. A védők közül 7870 halt meg, 265 pedig fogságba került.[1]

Amerikai bázisok[szerkesztés]

Az atoll elfoglalása után az amerikaiak gyorsan felújították és üzembe helyezték a Roi-Namuron található repülőteret, amelyet Dyess Fieldnek neveztek el. Szintén helyrehozták az ebeyei hidroplánbázist. Az első vadászgép február 15-én szállt le. Kwajalein-szigeten két kifutópályát építettek, egy 1200 méterest és egy 1900 méterest. 1944. április 1-jén már 14 ezer amerikai állomásozott Kwajaleinen, hatezer Roi-Namuron és néhány ezer Ebeyén.[1]

Források[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l The Pacific War Online Encyclopedia: Kwajalein. (Hozzáférés: 2014. augusztus 30.)