Ugrás a tartalomhoz

Szerkesztő:Peligro/allap4

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Freddie Mercury
Életrajzi adatok
Születési névFarookh Bulsara[1]
Pályafutás
MűfajokProgresszív rock, hard rock, heavy metal, glam rock
Aktív évek1970 – 1991
EgyüttesQueen
Kapcsolódó előadó(k)Michael Jackson, David Bowie, Montserrat Caballé
Hangszerzongora, szintetizátor
Hangtenor[2]
KiadókEMI, Parlophone (Európa)
Elektra, Capitol, Hollywood (Amerika)
Columbia Records (szólóban)
Freddie Mercury weboldala
Sablon • Wikidata • Segítség

Soha nem láttam kétségeesni May s 234

Freddie Mercury (született: Farookh Bulsara, 1946. szeptember 5. – 1991. november 24.) párszi származású brit énekes, a Queen rockegyüttes énekese és egyik dalszerzője. Az akkor brit fennhatóság alatt álló Zanzibár szigetén született,[3] 18 éves korában költözött a családjával Londonba.[4] Tanulóéveiben művészeti iskolába járt, grafikusnak tanult, és amatőr együttesekben énekelt. 1970-ben alapította a Queen együttest, amelynek a haláláig az énekese volt – az ő nevéhez fűződik az együttes több híres dala, például a „Bohemian Rhapsody”, a „Bicycle Race”, vagy a „We Are the Champions”. Ezzel párhuzamosan az 1980-as években szólókarriert indított, 1985-ben Mr. Bad Guy címen szólólemeze jelent meg, 1987-ben pedig Montserrat Caballéval közösen énekelt duetteket tartalmazó albumot adott ki Barcelona címen.

1987 után visszavonult a nyilvánosságtól, 1991-re pedig látványosan lefogott és meggyengült, aminek a sajtó élénken találgatta az okát. 1991. november 23-án közleményben tudatta, hogy AIDS betegségben szenved, majd másnap elhunyt.[5] Bár már életében nyílt titok volt, csak a halála után lett igazán közismert, hogy biszexuális volt.[6]

Még életében, majd halála után is vegyesen ítélték meg. A dicsérői szerint humort és öniróniát vitt az együttes zenéjébe,[6] míg a kritikusai felróják a túlzott színpadiasságát, és az énekesi hiteltelenségét.[7] Bár azzal, hogy ő volt a betegség első igazán híres áldozata, ráirányította a közvélemény figyelmét az AIDS problémájára,[8] később mégis bírálták, amiért utolsó éveiben következetesen titkolta az állapotát.[9] Napjainkban a világ legjobb hangú énekesei között tartják számon.[10]

Élete

[szerkesztés]

Gyermekkora és tanulmányai

[szerkesztés]

Mercury az Afrika mellett fekvő Zanzibár szigetén született, szülei, Bomi és Jer Bulsara indiai származású párszik (és mint ilyenek, zoroasztriánus vallásúak).[1] Mercury ötéves korában a család visszaköltözött Bombaybe, hogy megfelelő iskolába tanulhasson.[11] 1954-től a bombay-i angol tannyelvű St. Peter’s Schoolban tanult, itt kezdték az osztálytársai Freddie-nek hívni. Jó tanuló volt, jó érzéke volt a rajzoláshoz, és jól sportolt. A tanárai hamar felfedezték a jó zenei érzékét, ezért a szülei zongoraórára járatták.[12] Azokban az években a családja viszonylag jómódú volt, a köztisztviselő apja jól keresett, és házi szolgálókat alkalmaztak, akik például kikészítették minden reggel a ruháját is. 1964-ben, Mercury 17 éves korában forradalom tört ki Zanzibárban, és ahogy sok család, úgy ők is elhagyták az országot, és Angliába költöztek. A család életszínvonala érezhetően csökkent, immár Mercurynak is időszakos munkákat kellett vállalnia, ha költőpénzt akart szerezni. 1964 és 1966 között az Isleworth Polytechnic iskolában tanult művészetet, majd 1966-tól az Ealing Art College-ben grafikusművésznek tanult.[13] Az egyetemen 1969-ben együttest alapított Ibex / Wreckage néven, ahol a társaival Beatles és Yes dalokat dolgoztak fel. 1969 novemberében az együttes feloszlott.[14]

A Queen

[szerkesztés]

A tagok egyöntetű állítása szerint az együttesen belül mindig is demokrácia volt, egyik tag szava sem ért többet a másikénál, így Mercuryt sosem tekintették az együttes vezetőjének.[15] Az első albumokon a legtöbb dalt ő és May írta, így nagyban meghatározták a kezdet idők hangzását. Az 1973-as Queen albumon Mercury misztikus, nem ritkán vallási témát érintő, kemény dalai uralkodnak, az 1974-es Queen II albumot pedig az ő ötletére egy fekete és egy fehér oldalra osztották, a fekete oldalon pedig kizárólag az ő szerzeményei szerepelnek: mind bonyolult, nehezen értelmezhető, zeneileg pedig összetett szerzemény.[16] A Sheer Heart Attack albumtól kezdve Deacon és Taylor egyre inkább felzárkóztak a dalírásban, de az 1980-as évek elejéig Mercury írta a legtöbb dalt.

1974-től kezdve több albumra is írt vidám, zongora alapú, ragtime inspirálta dalokat, mint a „Bring Back That Leroy Brown”, a „Seaside Rendezvous”, és a „Good Old-Fashioned Lover Boy”. Az 1975-ös A Night at the Opera albumonn szerepel a legkülönösebb szerzeménye, a hosszú, több tételre osztható „Bohemian Rhapsody”. A dal nagy sikert aratott kislemezként, rekord ideig vezette az angol slágerlistát, és több millió példányban kelt el – ma is az együttes legjobb dalának tartják. Az 1977-es „We Are the Champions” című dalát egy különleges koncert ihlette, ahol a közönség a „You'll Never Walk Alone” című futballindulót énekelte az együttesnek. Az eset megihlette Mayt és Mercuryt is, akik az eset után arról beszélgettek, hogy érdekes lenne kifejezetten úgy írni dalokat, hogy számítanak a közönség részvételére:[17] „A focin járt az eszem, amikor szereztem. A tömegeknek szántam. Természetesen én nem úgy adtam elő, mint egy szokványos focirigmust, hanem kifinomultabban, színpadiasan.”[18]

Az 1980-as The Game albumon új producerrel, Reinhold Mackel dolgoztak együtt, aki gyorsabb, hatékonyabb munkamódszerrel ismertette meg az együttest. Mercury kiválóan tudott együtt dolgozni Mackel: „Két dalszerző típus volt: Fred és Brian. Fred az egyszerű típus. Egy rugóra járt az agyunk, és képes volt tizenöt-húsz perc alatt valami egészen briliáns dolgot létrehozni. Brian a másik végpont volt, ha jött egy jó ötlete, rögtön elveszett a legjelentéktelenebb részletekben. Amikor ez a két különböző személyiség együtt dolgozott, rendkívül nehéz volt az előrehaladásra fókuszálni.” Az albumon a klasszikus rock stílusú dalok mellett több feszes funk típusú szám is helyet kapott – míg Taylor és May idegenkedett ezektől az új hangzásoktól, addig Mercury és Deacon kedvelték őket. Ez vezetett az 1982-es Hot Space album új stílusához, ahol May és Taylor hagyományos dalokat írt, Mercury és Deacon pedig kísérletet tett a funk, a dance és a diszkó területén.[19]

Szólókarrier

[szerkesztés]

Az 1984-es The Works albumuk nem lett olyan sikeres, mint várták. Mindannyian úgy érezték, hogy túl régóta dolgoznak szorosan egymás társaságában, és részben a kudarc hatására úgy döntöttek, rövidebb szünetet tartanak. Minden tag a saját terveivel foglalkozott ez idő alatt, Mercury pedig hozzálátott a régóta tervezett szólóalbumához. Reinhold Mack producer segítségével a Musicland stúdióban zajlottak a felvételek, minden dalt egyedül Mercury írt, a Queen tagjai pedig távol maradtak az ülésektől.[20] Zenei stílusában főleg a Hot Space hangzását követte, a dalok könnyedek és ritmusosak voltak.[21] Mivel úgy tűnt, hogy ez egy egyszeri alkalom lesz, a CBS kiadóval kötöttek szerződést egy folytatás nélküli lemezre. Első kislemeze, az „I Was Born to Love You” 1985. április 9-én jelent meg, és a tizenegyedik helyet érte el a slágerlistán. A Mr. Bad Guy album 1985. április 29-én jelent meg, és mérsékelt sikert aratott, az angol albumlistán a hatodik, Amerikában a hatvankilencedik helyet érte el. A kritika meglehetősen fagyosan fogadta, a Sounds magazin szerint „nem több gyenge munkánál szoft rockból és diszkóból”, a Rolling Stone szerint Mercurynak nem fog túl sok új rajongót szerezni, de a Queen rajongók „enni fogják”[22] – a Record Mirror viszont azt írta: „Freddie igen sokszínű lemezt készített, megtöltve olyan ügyes dallamokkal, amelyek végtelenül kellemesebbek, mint az utolsó 17 Queen album”.[23] Két nem túl sikeres kislemez jelent még meg róla, a „Made in Heaven” és a „Living on My Own”.

1987. február 23-án kiadta a The Platters klasszikus számának feldolgozását, a „The Great Pretender”-t. A dal a negyedik helyet érte el az angol slágerlistán, a hozzá készült videoklip pedig a címhez híven egykori Queen klipekből játszott újra jeleneteket.[24]

1987-ben Mercury egy spanyol rádióadó műsorában adott interjút, és dicsérte a katalán operaénekesnőt, Montserrat Caballét, akinek állítása szerint régóta nagy csodálója volt. A Queen spanyolországi promótere ezen felbuzdulva felkereste Caballé menedzsmentjét, és megszervezte, hogy Mercury és az énekesnő írják meg és adják elő az 1992-es olimpiai játékok nyitódalát. Hamarosan találkoztak személyesen is, és úgy döntöttek, hogy egy egész albumot fognak elkészíteni. A dalokat javarészt Mercury írta Mike Moran segítségével, néhány dalba pedig Caballé is besegített. Az ő kifejezett kérése volt, hogy Mercury írjon egy dalt a szülővárosáról, ez lett a „Barcelona”, amelyet 1987. október 26-án adtak ki, és a nyolcadik helyet érte el az angol slágerlistán.[25] A Barcelona album 1988. október 10-én jelent meg, és vegyes fogadtatást kapott, egyfelől dicsérték a stílusok keveredését, valamint a két előadó énekesi képességét, más kritikusok unalmasnak, vagy éppen „agyrémnek” nevezték.[26] Mercury már nem érhette meg az 1992-es olimpiát, ezért a nyitóünnepségen Caballé egyedül adta elő a színpadon a „Barcelona”-t, illetve kivetítőn archív felvételről bevágták Mercury egy korábbi előadását, egyfajta virtuális duettként.[27]

Az énekes halála után újra megjelentek a nevéhez köthető kislemezek, amelyek nagyobb hírverésnek köszönhetően rendre jobb eladásokat produkáltak, mint eredeti kiadásukkor. 1992. július 27-én megjelent a „Barcelona”, és s második helyet érte el Angliában. November 30-án megjelent az „In My Defence”, és a nyolcadik helyen tetőzött. 1993. július 19-én kiadták a „Living On My Own” remix változatát, amely első lett Angliában. 1992. november 16-án jelent meg egyetlen valódi válogatáslemeze, a The Freddie Mercury Album (Amerikában The Great Pretender címen jelent meg november 24-én), amely az énekes legsikeresebb szólódalait tartalmazta. A lemez csak Angliában több mint 600 ezer példányban kelt el. 2006. szeptember 4-én, Mercury születésének hatvanadik évfordulóján megjelent a Lover of Life, Singer of Songs díszdobozos kiadvány, amely kompletten tartalmazta a két szólólemezt, valamint több ritkaságot, addig meg nem jelentetett felvételt.[28]

Betegsége és halála

[szerkesztés]

Mercury már 1985 óta végeztetett rendszeresen HIV teszteket, mióta a környezetéből páran AIDS betegség miatt meghaltak. A bulvársajtó hamar kiszagolta ezt, és már 1987-ben cikkezni kezdtek Mercury feltételezhető betegségéről. Mercury és az együttes tagjai cáfolták ezeket a híreszteléseket. 1987 húsvétjának környékén az orvosok biopsziát csináltak egy a vállán lévő sebből, ekkor derült ki, hogy AIDS-es. Azonnal közölte ezt hosszú távú partnerével, Jim Huttonnal, de mindenki más előtt titkolta a dolgot. Az évek folyamán az állapota egyre inkább feltűnőbbé vált, lassan lefogyott, a bőre megöregedett, az arcán lévő sebek elrejtésére pedig borostát növesztett. Az 1989-es The Miracle albumot már nem követte újabb turné, ami az 1986-os Magic Tour nagy sikere után érthetetlen volt. Mercury azzal indokolta a döntését, hogy ennyi idősen már nem érzi képesnek magát végigvinni egy fárasztó koncertsorozatot, és hogy beleunt az örökös koncert-album körforgásba. Ettől függetlenül az újságírók még többet cikkeztek az állapotáról, ha készült róla egy fotó, azt rögtön címlapon közölték.[29]

Eltérő információk vannak arról, hogy mikor avatta be az együttes tagjait az állapotába, egyesek szerint 1988 körül, mások szerint nem sokkal a halála előtt – mindenesetre ahogy mindenki másnak, úgy a Queen többi tagjának is feltűnt már legkésőbb 1989 körül, hogy Mercury nehezebben bírja a tempót, és szemmel láthatóan betegség kínozza. Ettől függetlenül ugyanúgy dolgozott tovább az 1989-es The Miracle és 1991-es Innuendo albumokon, pedig a környezete többször figyelmeztette, hogy a kíméletlen tempó megrövidíti az életét. Az Innuendóra, a Queen legutolsó soralbumára több olyan dal is felkerült, amely komorabb hangulatú, és Mercury halála után új értelmet nyert: a nosztalgikus „These Are the Days of Our Lives”, a különös videoklippel rendelkező „I’m Going Slightly Mad”, és a szinte profétikus „The Show Must Go On”.[30] 1990. február 28-án az együttes BRIT-díjat kapott a „zenei életben való kimagasló szerepléséért”. Ez alkalommal jelent meg utoljára a nagyközönség előtt, és a sajtó meg is jegyezte, hogy nagyon le van fogyva, és meg van öregedve.[31] Az utolsó heteit már ágyhoz kötve töltötte, ekkor már csak a legközelebbi ismerőseit és barátait fogadta. Végül úgy döntöttek, hogy ha úgyis kiderül hamarosan a titok, jobb, ha ő maga mondja el, ezért 1991. november 23-án sajtóközleményt adatott ki, melyben tudatta a világgal a betegségét:

Mivel az elmúlt két évben annyiféle találgatást olvastam a lapokban, szeretném bejelenteni, hogy a vizsgálatok HIV-pozitívnak mutattak és AIDS-ben szenvedek. Úgy tartottam helyesnek, hogy nem hozom nyilvánosságra a dolgot, azok érdekében, akik a környezetemben élnek. De eljött az idő, hogy barátaim és rajongóim megtudják az igazat, és remélem, mindenki csatlakozik hozzám, orvosaimhoz és mindazokhoz, akik szerte a világon küzdenek ez ellen a szörnyű kór ellen.[32]

Másnap, 1991. november 24-én, 45 éves korában Mercury elhunyt. A hivatalos közlemény szerint a halálát az AIDS betegségből eredő tüdőgyulladás okozta. A hírt a sajtó és a televízió műsorok november 25-e reggelétől kezdve folyamatosan közölték. November 27-én tartották a gyászszertartást, kívánsága szerint szűk családi és baráti körben, majd a zoroasztriánus szokások szerint elhamvasztották, a hamvait pedig ismeretlen helyre szállították.[33]

Stílusa

[szerkesztés]

Termékeny dalszerző volt, az együttes korai éveitől kezdve általában ő írta a legtöbb dalt az albumaikra, és a legtöbb slágert is ő szerezte – a Greatest Hits lemezükön például a 17 dalból 10-nek ő volt a szerzője. A zenéről való elképzelése nagyban befolyásolta a Queen stílusát, a összetett, túlzó megszólalás, a rétegezett vokál- és gitárhangzás az ő „minél nagyobb, annál jobb” mentalitásából fakadt. A korai években mind a stúdiófelvételekkel, mind az élő előadásokkal a lehengerlő hatás elérése volt a szándéka. Ezt akarta elérni az együttes nevével is: „Természetesen tisztában voltam a dolog meleg felhangjaival, de ez csak a dolog egyik oldala. Királyi, fenségesen hangzó név volt. Erős, univerzális és átütő. Grandiózus volt és színpadias”.[34] A dalszerzői munkásságára a kedvenc előadói voltak hatással: a Beatles, a Led Zeppelin és a The Who. Ugyanakkor szerette a színpadiasságot is, kedvence volt a hatásos koncertjeiről ismert Jimi Hendrix, Liza Minnelli és a korai éveiben androgün imázzsal színészkedő David Bowie.[35] Énekesként Robert Plant és Aretha Franklin voltak a példaképei.[6]

Fontos része volt a zenei hozzáállásának az önirónia és a humor.[6] Nem vette sosem komolyan, hogy a Queent mint heavy metal zenekart ismerik, példa erre a „Bohemian Rhapsody” opera paródiája, vagy a „Bring Back That Leroy Brown” és a „Seaside Rendezvous” humoros kabarézenéje. A hagyományos hard rock és progresszív szerzemények mellett több más stílusban is írt zenét (mint ahogy az együttes többi tagja is), ilyen a „Crazy Little Thing Called Love” című rockabilly, „My Melancholy Blues” című hagyományos dzsessz, vagy „The Millionaire Waltz” című bécsi waltzer.

Dalszövegek

[szerkesztés]

Mercury kevés kivételtől eltekintve először a dallamot írta meg, azután ahhoz találta ki a szöveget. Elmondása szerint ez mindig nehezebben ment neki, ezért nem is szerette a dalírás ezen fázisát, és úgy gondolta, hogy jobb zeneszerző, mint dalíró.[36] Saját megállapítása szerint a szövegei nagy része az érzelmekről szólnak, ennek megfelelően a legtöbb dalának szerelmes, vagy szerelemmel kapcsolatos szövege van. Szándékosan nem érintette a politikát, és nem akart protest dalokat írni, mert nem érzett elég tehetséget hozzá.[37] Egyes dalai a megszokottól eltérően önelemzőek (a „Mr. Bad Guy”-ban arról beszél, hogy a közvélemény rosszfiúnak tartja,[38] a „Bohemian Rhapsody” nehezen megfejthető szövege a gyermekkori élményeire vezethetők vissza),[39] agresszívak (a „Death on Two Legs” és a „Flick of the Wrist” a lemezipar nehézségeiről szól),[40] misztikusak (az „Ogre Battle” és a „The Fairy Feller’s Master-Stroke” misztikus alakokat szerepeltet),[41] vagy éppen hedonisták („Killer Queen”, „We Are the Champions”). Kritikusok szerint több dalban a szexuális energiáit énekli meg, például a „Staying Power”-ben, a „Get Down, Make Love”-ban, vagy a „Don’t Stop Me Now”-ban.[42] Mercury többször visszautasította, hogy a dalszövegeit értelmezze, jobban szerette, ha a hallgató dönti el, hogy mit lát meg benne.[43]

Élő előadások

[szerkesztés]

A Queen színpadi kiállását a kezdetektől fogva Mercury stílusa határozta meg. A korai időkben az ő kezdeményezésére mozdult el az együttes a glam rockban megszokott teátrális, a külsőségeket előtérbe helyező előadásmód felé, ahol a zene mellett legalább olyan fontos volt a meghökkentés, hogy felfigyeljenek rájuk. Mercury és az együttes többi tagja kifejezetten erre az alkalomra tervezett színpadi kosztümökben léptek fel, a látványvilágot a pirotechnika és a ködgép fokozta.[44] Az évek elteltével ezek a manírok egyre inkább a háttérbe szorultak, Mercury még az 1970-es évek második felében is balettruhában jelent meg a színpadon – míg az együttes többi tagja egyszerű utcai ruhában. Az 1980-as évekre Mercury ruhatára is egyszerűsödött, bár még így is többször átöltözött egy koncert alatt.

A koncerteken a többi tag rendszeren háttérbe szorult Mercury mögött, amíg ők a saját területükről nem mozdulva játszottak a hangszerükön, addig Mercury rendszeresen bejátszotta a rendelkezésre álló teret, folyamatosan ébren tartva a közönség figyelmét. Rendszeresen bevonta a közönséget az éneklésébe (például a „We Will Rock You” vagy a „Love of My Life” során), és rendszeresen úgynevezett „énekpárbajt” vívott a közönséggel, amelynek során kiénekelt egy hangsort, a közönség pedig utánozni próbálta. Jellegzetessé vált a talp nélküli mikrofonállványa, amellyel olykor a gitározást imitálta.[45] A kritikusok a legjobb koncerténekesként tartják számon,[46] Stephen Thomas Erlewine pedig a rock egyik legnagyobb showmanjének nevezte.[6]

Kritikák

[szerkesztés]

Öröksége

[szerkesztés]

2008-ban a Rolling Stone magazin „minden idők 100 legjobb énekese” listáján a 18. helyre sorolták.[10] A BBC Radio 2001-ben 44 ezer megkérdezett, és számos zenész és zeneipari szakember véleményei alapján összeállított „a 20. század 10 legjobb hangja” listáján Mercury a tízedik helyre került.[47] Zeneiségén felül nagyra értékelik a kulturális hatását is: a BBC „100 legnagyobb brit” közvélemény kutatásán az 58. helyre került,[48] a Time Asia pedig az elmúlt 60 év egyik legbefolyásosabb ázsiai személynek nevezte.[49]

Axl Rose,[50] Lady GaGa,[51] Katy Perry,[52] Gerard Way,

Diszkográfia

[szerkesztés]
Bővebben: Freddie Mercury-diszkográfia és Queen-diszkográfia

Források

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Gunn–Jenkins 1992, 24. o.
  2. ↑ Freestone 2006, 95. o.
  3. ↑ Hodkinson 2004, 2. o.
  4. ↑ Hodkinson 2004, 64–65. o.
  5. ↑ Freestone 2006, 217. o.
  6. ↑ a b c d e Erlewine, Stephen Thomas: Freddie Mercury (angol nyelven). Allmusic. (Hozzáférés: 2010. szeptember 19.)
  7. ↑ Marsh, Dave (1977. február). „A Day at the Races” (angol nyelven). Rolling Stone (223). (Hozzáférés: 2010. szeptember 19.) 
  8. ↑ Timeline: 25 years of HIV/Aids (angol nyelven). BBC, 2006. július 4. (Hozzáférés: 2010. szeptember 19.)
  9. ↑ Sky 1992, 198. o.
  10. ↑ a b 100 Greatest Singers of All Time (angol nyelven). Rolling Stone, 2008. november 27. (Hozzáférés: 2010. szeptember 19.)
  11. ↑ Sky 1992, 18. o.
  12. ↑ Gunn–Jenkins 1992, 25. o.
  13. ↑ Gunn–Jenkins 1992, 26–27. o.
  14. ↑ Gunn–Jenkins 1992, 29–32. o.
  15. ↑ Brooks–Lupton 2009, 25. o.
  16. ↑ Blake 2010, 142–143. o.
  17. ↑ For the first time ever...Queen: Ten great hits from the sensational rock band in today's The Mail on Sunday (angol nyelven). Daily Mail, 2009. június 19. (Hozzáférés: 2010. május 30.)
  18. ↑ Brooks–Lupton 2009, 80. o.
  19. ↑ Blake 2010, 264–268. o.
  20. ↑ Freestone 2006, 80. o.
  21. ↑ Blake 2010, 297. o.
  22. ↑ Holmes, Tim (1985. június). „Mr. Bad Guy” (angol nyelven). Rolling Stone (450). (Hozzáférés: 2011. február 18.) 
  23. ↑ Gunn–Jenkins 1992, 187. o.
  24. ↑ Freestone 2006, 86. o.
  25. ↑ Freestone 2006, 88–92. o.
  26. ↑ Gunn–Jenkins 1992, 217. o.
  27. ↑ Blake 2010, 369. o.
  28. ↑ Purvis 2007, 103–105. o.
  29. ↑ Blake 2010, 331–334. o.
  30. ↑ Freestone 2006, 97–99. o.
  31. ↑ Gunn–Jenkins 1992, 236. o.
  32. ↑ Sky 1992, 10–11. o.
  33. ↑ Freestone 2006, 214–218. o.
  34. ↑ Brooks–Lupton 2009, 31. o.
  35. ↑ Hodkinson 2004, 144. o.
  36. ↑ Brooks–Lupton 2009, 58. o.
  37. ↑ Brooks–Lupton 2009, 62. o.
  38. ↑ Brooks–Lupton 2009, 98. o.
  39. ↑ Whiteley, Sheila.szerk.: Sheila Whiteley; Jennifer Rycenga: Popular Music and the Dynamics of Desire, Queering the Popular Pitch. CRC Press, 249-262. o.. ISBN 041597805X 
  40. ↑ Gunn–Jenkins 1992, 94–95. o.
  41. ↑ Brooks–Lupton 2009, 60. o.
  42. ↑ Blake 2010, 267. o.
  43. ↑ Brooks–Lupton 2009, 65. o.
  44. ↑ Brooks–Lupton 2009, 39. o.
  45. ↑ Hodkinson 2004, 108. o.
  46. ↑ Queen win greatest live gig poll (angol nyelven). BBC, 2005. november 9. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
  47. ↑ Sinatra is voice of the century (angol nyelven). BBC, 2001. április 18. (Hozzáférés: 2010. szeptember 19.)
  48. ↑ 100 great British heroes (angol nyelven). BBC. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)
  49. ↑ Fitzpatrick, Liam: Farrokh Bulsara (angol nyelven). TIME. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)
  50. ↑ Levitan, Corey (1992. szeptember 30.). „Queen Is Alive, Long Live The Queen” (angol nyelven). Circus. 
  51. ↑ Dingwall, John (2009. november 27.). „"The Fear Factor; Lady Gaga used tough times as inspiration for her new album"”. Daily Record, 48–49. o. (Hozzáférés: 2011. április 16.) 
  52. ↑ Freddie Mercury inspired Katy Perry to 'Kiss A Girl' (angol nyelven). NME, 2008. szeptember 26. (Hozzáférés: 2011. április 16.)

Külső hivatkozások

[szerkesztés]
Fájl:Commons-logo.svg
A Wikimédia Commons tartalmaz Peligro/allap4 témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Peligro/allap4&oldid=15635181”