„Furulya” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
embed {{Nemzetközi katalógusok}} with Wikidata information |
a →A test |
||
| 25. sor: | 25. sor: | ||
=== A test === |
=== A test === |
||
A mai furulyának legtöbbször három egymásba illesztett része van: a fúvókát tartalmazó ''fej'', a hat elülső és egy hátsó hanglyukat magában foglaló középső rész vagy ''törzs'', és a kisujjal fedhető legalsó lyukkal (a mélyebb hangolású hangszereken nyitott billentyűvel) ellátott ''láb''rész. [[Körte]]fából, [[ |
A mai furulyának legtöbbször három egymásba illesztett része van: a fúvókát tartalmazó ''fej'', a hat elülső és egy hátsó hanglyukat magában foglaló középső rész vagy ''törzs'', és a kisujjal fedhető legalsó lyukkal (a mélyebb hangolású hangszereken nyitott billentyűvel) ellátott ''láb''rész. [[Körte]]fából, [[paliszander]]ből, [[Bukszus (faanyag)|bukszusfából]], újabban gyakran műanyagból készül, furata a fúvókától a lábrészig enyhén szűkülő, kónikus. A hét elülső hanglyuk [[diatonikus hangsor]]t ad, a hátsó hüvelyklyuk az oktávátfúvást segíti. A [[Kromatikus hangsor|kromatikus]] hangokat félig fedett lyukakkal vagy villás fogásokkal lehet elérni. Noha voltak próbálkozások a furulya billentyűzettel való ellátására, e hangszerváltozatok egyike sem tett szert nagy népszerűségre. |
||
{{-}} |
{{-}} |
||
A lap 2018. február 18., 08:45-kori változata
| Furulya | |
 | |
| Más nyelveken | |
| angol: recorder francia: flûte à bec német: Blockflöte olasz: flauto dolce | |
| Besorolás | |
| aerofon → fúvós → ajaksípos dugós furulya | |
| Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 421.221.12 |
| Csőhossz | szoprán: 28 cm |
| Rokon hangszerek | fuvola, hatlyukú furulya, egykezes furulya, hosszú furulya |
| Hangminta | |
| Hangszerjátékos | furulyás |
| Hangterjedelem | |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Furulya témájú médiaállományokat. | |
A furulya vagy blockflöte aerofon hangszer, az ajaksípos fúvós hangszerek közé tartozik. Egyenes fuvolának, csőrös fuvolának is nevezik, mert a harántfuvolával ellentétben a hangszert játék közben egyenesen, a levegőbefúvás irányában tartva, illetve fúvókájának csőrszerű nyúlványán keresztül fújva szólaltatják meg. A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal és oktávátfúvással lehet képezni, e tulajdonsága alapján a fafúvós hangszerek közé sorolható akkor is, ha manapság gyakran műanyagból készül. A reneszánsz és a barokk zene kedvelt hangszere volt, később háttérbe szorult. Napjainkban historikus, korhű zenei előadásokon szólal meg, és egyszerűsége, olcsósága miatt az iskolai zeneoktatásban, a műkedvelő muzsikálásban kap szerepet.
A furulya egyben az ajaksípos hangszerek egy csoportjának gyűjtőneve is: ide tartoznak a „végénfúvós” dugós furulyák általában, mint a blockflötén kívül a népi hatlyukú furulya, hosszú furulya; az oldalfúvós vagy harántfurulya; a peremfurulyák, mint a tilinkó vagy a szélfurulya; ezen kívül a peremvágásos furulya.
Leírása
A fúvóka
A: a csövet lezáró dugó (blokk)
B: a levegőáramot terelő keskeny légcsatorna
C: az ék, amely a hangot létrehozza (labium)
A furulyában – a többi ajaksípos hangszerhez hasonlóan – a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leváló légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Az így keletkező rezgés, peremhang egy hozzá csatolt csőrezonátor, hangszertest megfelelő saját rezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva.
Míg például a fuvola esetén a hangot keltő levegőáramot a hangszerjátékos ajkaival képzett rés hozza létre, addig a furulyánál ezt a szerepet a fúvóka részét képező szűk légcsatorna tölti be. A hangszerjátékos az ajkai közé illesztett csőrszerű részbe fúj bele, így kizárólag a levegő áramlási sebességét tudja meghatározni, annak irányát, távolságát nem, ahogy ez a harántfuvola esetén viszont lehetséges.
A test
A mai furulyának legtöbbször három egymásba illesztett része van: a fúvókát tartalmazó fej, a hat elülső és egy hátsó hanglyukat magában foglaló középső rész vagy törzs, és a kisujjal fedhető legalsó lyukkal (a mélyebb hangolású hangszereken nyitott billentyűvel) ellátott lábrész. Körtefából, paliszanderből, bukszusfából, újabban gyakran műanyagból készül, furata a fúvókától a lábrészig enyhén szűkülő, kónikus. A hét elülső hanglyuk diatonikus hangsort ad, a hátsó hüvelyklyuk az oktávátfúvást segíti. A kromatikus hangokat félig fedett lyukakkal vagy villás fogásokkal lehet elérni. Noha voltak próbálkozások a furulya billentyűzettel való ellátására, e hangszerváltozatok egyike sem tett szert nagy népszerűségre.
A hangszercsalád
| név | hangolás | jellemzői, használata |
|---|---|---|
| sopranino | f" | kicsi, éles hangú, régen flautino, flautino piccolo |
| szopránfurulya | c" | ma a zenetanulásban, a műkedvelő muzsikálásban legelterjedtebb típus |
| altfurulya | f' | a barokk zenében leginkább használt típus |
| tenorfurulya | c' | a legalsó hanglyuk nyitott billentyűvel ellátva |
| basszusfurulya | f | gyakran toldalék fúvócsővel rendelkezik |
Története
A furulya eredete nem tisztázott. Az ókori kelták és germánok által hátrahagyott hangszerleletekben viszonylag sok furulyaszerű hangszert találunk, de a keleti, muszlim kultúrkörből való származás sem kizárható. A legkorábbi középkori ábrázolásokon a 11. századtól kezdve viszont már a legfontosabb vonásaiban a maival azonos hangszer tűnik fel. A legrégebbi fennmaradt középkori furulyák a 14. századból valóak. A középkori furulyát egy darab fából esztergálták, hengeres furata, a ma ismerthez hasonló csőrszerű befúvónyílása volt. Elülső oldalán hét hanglyuk, hátul egy magasan elhelyezett hüvelyklyuk volt ugyanúgy, mint a mai hangszereken.
A korai furulyákon – és egészen a 18. század második feléig általában a fafúvós hangszereken – még nem volt egyöntetű a jobb és bal kéz helyzete játék közben. Gyakran a mai szokástól eltérően a bal kéz kezelte a mélyebb hanglyukakat és a jobb a magasakat, ezért a viszonylag rövidebb kisujj számára fúrt utolsó hanglyuk a többi lyuk tengelyétől kétféle irányban térhetett el. Hogy emiatt ne kelljen kétféle hangszert készíteni, a legalsó hanglyukat két példányban, a kétféle tartásmódnak megfelelően fúrták ki, a fölöslegeset a zenész viasszal betömte.
A középkor érdekes furulyaszerű hangszere a mindössze három hanglyukkal ellátott egykezes furulya, amely az így felszabaduló másik kéz számára lehetővé tette a dobbal való ritmuskíséretet. E hangszerpárosnak a népi tánczenében használt változatai nyugat-Európában és az amerikai kontinensen a mai napig fellelhetőek.
A reneszánsz korában a többi fafúvós hangszerhez hasonlóan a furulya is hangfekvés szerint differenciálódott, népes hangszercsaláddá alakult. Konstrukciója eközben alig változott, továbbra is jellemzően egyetlen darabból készült bő, hengeres furattal. Először a mélyebb hangolású hangszerváltozatok születtek meg, később a család felfelé is terjeszkedett. A 17. század elején már hét-nyolcféle különböző hangolású furulya volt használatban, egymástól kvinttávolságra hangolva, közülük a nagybasszus változat testhossza akár a két métert is elérhette. A kisebb méretű hangszereket csőrszerű befúvónyílással látták el, a nagyobb, játék közben lefelé tartott hangszereknek lapos felső része volt hátsó nyílású szélsapkával, a legmélyebbeket visszahajló S alakú fém toldalékcsövön keresztül szólaltatták meg. A mélyebb hangolású furulyákon a legalsó hanglyukat egy fecskefarok-formájú nyitott billentyűvel lehetett elérni.
A 17. század második felében a furulyák sokfélesége csökkent, a barokk zene ízlésvilágának megfelelően gyakran szólisztikusan, vagy vonósokkal együtt szólaltak meg continuo-kísérettel. Szükségessé vált, hogy más hangszerekhez lehessen hangolni őket, ezért a többi fafúvóshoz hasonlóan a furulyát is több, egymásba tolható részből kezdték összeállítani. Leggyakrabban akkori elnevezés szerint kisdiszkant, diszkant, alt, tenor és basszus fekvésű furulyákat használtak, felváltva f és c hangolással. Legszélesebb körben az f' hangolású altfurulyát használták. Furatuk kisebb átmérőjű, kúpszerűen enyhén szűkülő formájú lett, ennek megfelelően hangjuk szelídebbé, ugyanakkor felhangokban dúsabbá vált. A hangterjedelem két oktávnyira nőtt. A furulya (és több más fafúvós hangszer) tökéletesítésében nagy szerepe volt Jean Hotteterre párizsi hangszerkészítőnek.
A 18. század közepétől a furulyát a sokoldalúbb, árnyaltabb kifejezésmódot lehetővé tevő fuvola fokozatosan kiszorította a hangversenyéletből. A 20. század elején fedezték fel újra, elsősorban mint a zenetanulás egyszerű, olcsó segédeszközét. A barokk zeneművek korhű megszólaltatásának igénye pedig elhozta a barokk furulyák reneszánszát.
Népi furulyák
A furulya Európa területén gyakori népi hangszer, általában a régi harántfuvolákhoz hasonlóan hat hanglyukkal. A magyar furulya is jellemzően ilyen, készítéséhez leginkább bodza- vagy juharfát használtak. Furata hengeres, Erdélyben gyakran kúpszerűen szűkülő. Hat hangképző nyílás van rajta. Hangolása, mérete legtöbbször a szoprán- és altfurulyának felel meg. Furulyaszerű magyar népi hangszerek még a hosszú furulya és a fűzfasíp.
A szopránfurulya ujjazata
Az alábbi ábra a német rendszerű szopránfurulya ujjazatát mutatja. A felső sorban a C-dúr skála c"-től c3-ig, alul a kromatikus hangok. A fedett lyukak feketék, a nyitottak fehérek. A legfelső a hüvelyklyuk.
Források
- Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1
- Magyar néprajzi lexikon II. (F–Ka). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1979. 232–234. o. ISBN 963-05-1287-4
- Brockhaus Riemann zenei lexikon I. (A–F). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983. ISBN 963-330-474-1
További információk
