„Olasz Királyság” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
amíg a cikk meglesz, ez marad redirekt |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
| 1. sor: | 1. sor: | ||
'''Olasz Királyság''' egy 1861-1946 között, a mai [[Olaszország]] területén alakult állam volt. |
|||
#REDIRECT [[Olaszország]] |
|||
== Története == |
|||
{{Bővebben|Szárd–francia–osztrák háború}} |
|||
A [[krími háború]] alkalmat kínált a [[Szárd Királyság]] számára, hogy kilépjen a nemzetközi porondra. [[Camillo Benso di Cavour|Cavour]] {{formatnum:15000}} katonát küldött [[1855]]-ben a Krímbe. A párizsi békekonferencián így ott lehetett ő is. Szerette volna elérni, hogy megkapja a Pármai és a Modenai Hercegséget és hogy a franciák és az osztrákok vonják ki a csapataikat Itáliából. Végül csak a [[Pápai Állam]]ban és a [[Bourbon-ház|Bourbonok]] koronája alá tartozó államokban (a [[Két Szicília Királysága|Nápoly–Szicíliai Királyság]]ban és a [[Pármai Hercegség]]ben) folytatott rossz kormányzás elítélését sikerült kimondatnia, Itáliában azonban megnőtt [[Szárd Királyság|Piemont]] tekintélye. |
|||
A háború [[1859]]. [[április 26.|április 26]]-án kezdődött. Az osztrákok hadvezére, [[Gyulai Ferenc]] táborszernagy gyors támadással szerette volna szétverni az szárd haderőt, még a franciák megérkezése előtt. A piemontiak azonban kitértek az osztrákok elől dél felé. Közben a francia haderő is megérkezett, és megmozdultak a közép-itáliai államok is. [[1859]]. [[április 27.|április 27]]-én [[II. Lipót toszkánai nagyherceg|II. Lipót]] elmenekült [[Firenze|Firenzéből]], ahol ideiglenes kormány alakult, amely kimondta [[Toszkána]] Szárd–Piemonthoz csatolását.. [[Június 13.|Június 13]]-án felkeltek a [[modena]]iak, akik szintén csatlakoztak Piemonthoz. Ugyanezt tette [[június 29.|június 29]]-én [[Parma|Párma]] is. |
|||
A háború döntő csatáit [[Magentai csata|Magentánál]] ([[1859]]. [[június 4.]]) és [[Solferinói csata|Solferinónál]] ([[1859]]. [[június 24.]]) vívták meg. Magentánál a franciák megverték az osztrákokat, és bevonultak [[Milánó]]ba, a solferinói véres csatában is visszavonulásra késztették a 29 éves [[I. Ferenc József magyar király|Ferenc József császár]] vezette osztrákokat. [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon császár]] azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan [[Olaszország]] van születőben, amely [[Franciaország]] vetélytársa lehet a [[Földközi-tenger]] térségében. Így [[1859]]. [[július 8.|július 8]]-án [[Villafrancai fegyverszünet|Villafrancában]] megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés [[november 10.|november 10]]-én történt meg [[Zürichi béke|Zürichben]], olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta [[Velence (megye)|Velencét]], [[Lombardia|Lombardiát]] átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak [[Piemont]]hoz. A békét [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] is elfogadta, [[Camillo Benso di Cavour|Cavour]] tiltakozásul lemondott. |
|||
Azonban a közép-itáliai államok Piemonthoz való csatlakozását nem lehetett meg nem történtté tenni. [[1859]] [[november]]ében [[Modena]], [[Parma]] és [[Romagna]] egyesült, majd [[1860]]. [[március 18.|március 18]]-án Emilia is kimondta csatlakozását [[Piemont]]hoz. [[1860]]. [[március 22.|március 22]]-én [[Toszkána|Toscana]] ugyanígy tett. A miniszterelnökként visszatért Cavournak sikerült elismertetnie III. Napóleonnal a közép-itáliai államok csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében át kellett adnia Franciaországnak [[Nizza|Nizzát]] és [[Savoyai Hercegség|Savoyát]]. |
|||
[[1860]] tavaszán a mérsékelt liberálisok nem gondolták, hogy a Savoyai-ház királyságát egyesíteni lehetne Dél-Itáliával is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött polgári demokratikus erők, az észak- és közép-olaszországi kis- és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok. |
|||
Ezeknek a hazafiaknak [[Giuseppe Garibaldi]] volt a vezérük. Garibaldi külsőleg inkább franciának nézett ki. Iskolázatlan tengerészként kezdte, majd belépett a republikánus [[Giuseppe Mazzini|Mazzini]] [[Ifjú Itália]] szervezetébe. Belépett a piemonti hadiflottához, ahol összeesküvés vádjával halálra ítélték. [[Dél-Amerika|Dél-Amerikába]] menekült, ahol részt vett a függetlenségi harcokban, így már [[1848]] előtt legenda lett belőle Itáliában, amit 1848-49-ben a [[Római Köztársaság (1848)|Római Köztársaság]] katonai erőit irányítva megerősített. A forradalom leverése után külföldre menekült. [[1859]]-ben felajánlotta kardját [[II. Viktor Emánuel olasz király|Viktor Emánuelnek]], de hűvösen fogadták. |
|||
[[1860]]. [[május 6.|május 6]]-án Garibaldi 1089 vörös inges emberével elindult [[Genova|Genovából]], hogy felszabadítsa dél-itáliai honfitársait. Május 11-én szálltak partra [[Marsala|Marsalában]], és megindultak [[Palermo]] felé. Garibaldi a következőket mondta: ''„Itt most vagy megteremtjük Olaszországot vagy meghalunk”.'' [[1860]]. [[június 6.|június 6]]-án elfoglalták Palermót, majd [[1860]]. [[június 21.|június 21]]-én Milazzónál legyőzték a Bourbon királyi sereget. 1860. [[augusztus 20.|augusztus 20]]-án Garibaldi átkelt [[Szicília|Szicíliából]] [[Calabria|Calabriába]], majd [[szeptember 7.|szeptember 7]]-én bevonult [[Nápoly]]ba. Ezután [[Róma]] elfoglalását tervezte. |
|||
[[Camillo Benso di Cavour|Cavour]] vegyes érzelmekkel fogadta a hódítások hírét. Nem akarta, hogy a republikánus érzelmű Garibaldi [[IX. Piusz pápa]] ellen induljon, ezáltal alkalmat adva Ausztriának, Franciaországnak, az európai konzervatív monarchiáknak, hogy fegyveres erejükkel az egyház védelmére keljenek. |
|||
[[1860]]. [[szeptember 11.|szeptember 11]]-én megindult a piemonti sereg, benyomult az [[Pápai Állam|Egyházi Állam]]ba, részben azért, hogy megelőzze Garibaldit, és megmentse a pápát, részben azért, hogy területeket vegyen el a Pápai Államtól. Viktor Emánuel el is ragadta [[Emilia|Emiliát]], [[Romagna|Romagnát]], [[Marche|Marchét]] és [[Umbria|Umbriát]], csak [[Lazio]] tartomány és [[Róma]] maradt a Pápai Állam fennhatósága alatt. [[Szeptember 18.|Szeptember 18]]-án a szárd–piemonti haderő szétverte a pápai fősereget, [[október 1.|október 1]]-jén pedig döntő csapást mért a [[Két Szicília Királysága|nápoly–szicíliai királyi]] seregre. A Garibaldi-kérdés megoldását a király vállalta magára. [[Október 26.|Október 26]]-án találkozott vele Teanónál. Viktor Emánuel megköszönte Garibaldi szolgálatait és elbocsátotta őt. |
|||
Az [[1860]]. [[október 21.|október 21]]-én megrendezett népszavazás eredménye alapján Dél-Itália is csatlakozott a [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]]hoz. [[Savoyai Hercegség|Savoya]] tartományt viszont, a [[Savoyai-ház]] törzsbirtokát a katonai segítség fejében át kellett engedni [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]]nak. A [[Torino|Torinó]]ban összeült olasz parlament [[1861]]. [[április 27.|április 27]]-én [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuelt]] az egyesült [[Olaszország]] királyává kiáltotta ki. A király [[Camillo Benso di Cavour|Cavour]]nak adott kormányalakítási megbízást, ő azonban nemsokára, [[június 6.|június 6]]-án meghalt. |
|||
== Forrás == |
|||
* Vadász Sándor (szerk.): ''19. századi egyetemes történelem 1789-1914,'' második, átdolgozott, bővített kiadás, Korona, Budapest, 2005. ISBN 963-9036-60-9 |
|||
{{Portál|Történelem}} |
|||
A lap 2013. január 13., 11:29-kori változata
Olasz Királyság egy 1861-1946 között, a mai Olaszország területén alakult állam volt.
Története
A krími háború alkalmat kínált a Szárd Királyság számára, hogy kilépjen a nemzetközi porondra. Cavour 15 000 katonát küldött 1855-ben a Krímbe. A párizsi békekonferencián így ott lehetett ő is. Szerette volna elérni, hogy megkapja a Pármai és a Modenai Hercegséget és hogy a franciák és az osztrákok vonják ki a csapataikat Itáliából. Végül csak a Pápai Államban és a Bourbonok koronája alá tartozó államokban (a Nápoly–Szicíliai Királyságban és a Pármai Hercegségben) folytatott rossz kormányzás elítélését sikerült kimondatnia, Itáliában azonban megnőtt Piemont tekintélye.
A háború 1859. április 26-án kezdődött. Az osztrákok hadvezére, Gyulai Ferenc táborszernagy gyors támadással szerette volna szétverni az szárd haderőt, még a franciák megérkezése előtt. A piemontiak azonban kitértek az osztrákok elől dél felé. Közben a francia haderő is megérkezett, és megmozdultak a közép-itáliai államok is. 1859. április 27-én II. Lipót elmenekült Firenzéből, ahol ideiglenes kormány alakult, amely kimondta Toszkána Szárd–Piemonthoz csatolását.. Június 13-án felkeltek a modenaiak, akik szintén csatlakoztak Piemonthoz. Ugyanezt tette június 29-én Párma is.
A háború döntő csatáit Magentánál (1859. június 4.) és Solferinónál (1859. június 24.) vívták meg. Magentánál a franciák megverték az osztrákokat, és bevonultak Milánóba, a solferinói véres csatában is visszavonulásra késztették a 29 éves Ferenc József császár vezette osztrákokat. III. Napóleon császár azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan Olaszország van születőben, amely Franciaország vetélytársa lehet a Földközi-tenger térségében. Így 1859. július 8-án Villafrancában megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés november 10-én történt meg Zürichben, olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta Velencét, Lombardiát átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak Piemonthoz. A békét II. Viktor Emánuel is elfogadta, Cavour tiltakozásul lemondott.
Azonban a közép-itáliai államok Piemonthoz való csatlakozását nem lehetett meg nem történtté tenni. 1859 novemberében Modena, Parma és Romagna egyesült, majd 1860. március 18-án Emilia is kimondta csatlakozását Piemonthoz. 1860. március 22-én Toscana ugyanígy tett. A miniszterelnökként visszatért Cavournak sikerült elismertetnie III. Napóleonnal a közép-itáliai államok csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében át kellett adnia Franciaországnak Nizzát és Savoyát.
1860 tavaszán a mérsékelt liberálisok nem gondolták, hogy a Savoyai-ház királyságát egyesíteni lehetne Dél-Itáliával is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött polgári demokratikus erők, az észak- és közép-olaszországi kis- és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok.
Ezeknek a hazafiaknak Giuseppe Garibaldi volt a vezérük. Garibaldi külsőleg inkább franciának nézett ki. Iskolázatlan tengerészként kezdte, majd belépett a republikánus Mazzini Ifjú Itália szervezetébe. Belépett a piemonti hadiflottához, ahol összeesküvés vádjával halálra ítélték. Dél-Amerikába menekült, ahol részt vett a függetlenségi harcokban, így már 1848 előtt legenda lett belőle Itáliában, amit 1848-49-ben a Római Köztársaság katonai erőit irányítva megerősített. A forradalom leverése után külföldre menekült. 1859-ben felajánlotta kardját Viktor Emánuelnek, de hűvösen fogadták.
1860. május 6-án Garibaldi 1089 vörös inges emberével elindult Genovából, hogy felszabadítsa dél-itáliai honfitársait. Május 11-én szálltak partra Marsalában, és megindultak Palermo felé. Garibaldi a következőket mondta: „Itt most vagy megteremtjük Olaszországot vagy meghalunk”. 1860. június 6-án elfoglalták Palermót, majd 1860. június 21-én Milazzónál legyőzték a Bourbon királyi sereget. 1860. augusztus 20-án Garibaldi átkelt Szicíliából Calabriába, majd szeptember 7-én bevonult Nápolyba. Ezután Róma elfoglalását tervezte.
Cavour vegyes érzelmekkel fogadta a hódítások hírét. Nem akarta, hogy a republikánus érzelmű Garibaldi IX. Piusz pápa ellen induljon, ezáltal alkalmat adva Ausztriának, Franciaországnak, az európai konzervatív monarchiáknak, hogy fegyveres erejükkel az egyház védelmére keljenek.
1860. szeptember 11-én megindult a piemonti sereg, benyomult az Egyházi Államba, részben azért, hogy megelőzze Garibaldit, és megmentse a pápát, részben azért, hogy területeket vegyen el a Pápai Államtól. Viktor Emánuel el is ragadta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát, csak Lazio tartomány és Róma maradt a Pápai Állam fennhatósága alatt. Szeptember 18-án a szárd–piemonti haderő szétverte a pápai fősereget, október 1-jén pedig döntő csapást mért a nápoly–szicíliai királyi seregre. A Garibaldi-kérdés megoldását a király vállalta magára. Október 26-án találkozott vele Teanónál. Viktor Emánuel megköszönte Garibaldi szolgálatait és elbocsátotta őt.
Az 1860. október 21-én megrendezett népszavazás eredménye alapján Dél-Itália is csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. Savoya tartományt viszont, a Savoyai-ház törzsbirtokát a katonai segítség fejében át kellett engedni III. Napóleonnak. A Torinóban összeült olasz parlament 1861. április 27-én II. Viktor Emánuelt az egyesült Olaszország királyává kiáltotta ki. A király Cavournak adott kormányalakítási megbízást, ő azonban nemsokára, június 6-án meghalt.
Forrás
- Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914, második, átdolgozott, bővített kiadás, Korona, Budapest, 2005. ISBN 963-9036-60-9
