Ugrás a tartalomhoz

Sosztakovics 7. szimfóniájának leningrádi ősbemutatója

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Dmitrij Sosztakovics 7. szimfóniájának leningrádi bemutatója 1942. augusztus 9-én volt a második világháború idején, miközben a várost a náci német erők ostrom alatt tartották.

Sosztakovics a darabot a Leningrádi Filharmonikus Zenekarnak szánta, de az ostrom miatt a zenekart, evakuálták a városból. Sosztakovics ekkor már szintén elhagyta a várost. A szimfónia világpremierjét végül 1942. március 5-én tartották Kujbisevben. A leningrádi ősbemutatót a Leningrádi Rádiózenekar életben maradt zenészei adták elő katonai előadóművészekkel kiegészülve, Karl Eliasberg karmester vezényletével. A legtöbb zenész ekkor már, hasonlóan a város egészéhez, éhezett, ami megnehezítette a felkészülést: a zenészek olykor összeestek a próbákon. A harcok miatt a zenekar a koncert előtt csak egyszer tudta végigjátszani a szimfóniát.

A fellépők rossz állapota ellenére a koncert hatalmas siker volt, és egyórás ovációt váltott ki a közönségből. A koncertet a Squall fedőnevű szovjet katonai offenzíva támogatta, amelynek célja a német erők elhallgattatása volt az előadás alatt. A szimfóniát a pszichológiai hadviselés egyik formájaként hangszórón közvetítették a német vonalaknak. A leningrádi premiert a pszichológiai és politikai hatásai miatt a háború egyik legfontosabb művészi előadásának tartják. A karmester erre úgy emlékezett: „akkor győztünk a lélektelen náci hadigépezet felett”.[1] Az esemény emlékére 1964-ben és 1992-ben találkozókoncerteket hívtak össze életben maradt zenészekkel.

Háttér

[szerkesztés]
Corpses in the street next to a cart
Az ostrom tömeges áldozatokat követelt a hideg és az éhezés miatt.

Dmitrij Sosztakovics szovjet zeneszerző 1941. december 27-én fejezte be 7. szimfóniát, amelyet szülővárosának, Leningrádnak ajánlott. Abban az időben a város már 16 hete volt ostrom alatt - az ostrom végére a város háború előtti lakosságának körülbelül egyharmadát pusztult el.[2]

Sosztakovics azt szerette volna, ha a Leningrádi Filharmonikus Zenekar mutatja be a szimfóniát, de a zenekart Novoszibirszkbe menekítették a kormány által vezetett kulturális evakuáció részeként.[3] A világpremiert ehelyett Kujbisevben tartották 1942. március 5-én, a Bolsoj Színház zenekara előadásában, Szamuil Szamosud karmester vezényletével.

A szimfónia mikrofilmes kottáját áprilisban vitték Teheránba, hogy ezzel lehetővé tegyék a mű Nyugaton történő bemutatóját is.[4] Nyugat-Európában június 22-én mutatták be a 7. szimfóniát előbb rádióadásban, Henry Wood és a Londoni Filharmonikusok előadásában, később koncertpremierje pedig a Promenade zenekar koncertjén a londoni Royal Albert Hallban június 29-én történt.[3] Az észak-amerikai premiert New York City-ből 1942. július 19-én sugározta az NBC Szimfonikus Zenekar Arturo Toscanini vezetésével.[5]

Előzmények

[szerkesztés]

A Karl Eliasberg vezette Leningrádi Rádiózenekar volt az egyetlen megmaradt szimfonikus együttes Leningrádban a Filharmonikusok evakuálása után.[6] A Rádiózenekar utolsó fellépésére 1941. december 14-én, utolsó adása pedig 1942. január 1-jén volt.[7] A következő próba naplójában ez áll: "A próba nem történt meg. Srabian meghalt. Petrov beteg. Borisev meghalt. A zenekar nem működik".[8]

Egy zenekari tag szerint a mű bemutatójával "a leningrádi hatóságok érzelmi löketet akartak adni az embereknek, hogy azt érezzék, nincsenek egyedül".[9] Propagandaként betöltött potenciális értéke miatt fontos politikai cselekedetnek számított.

Az eredeti 40 tagú Leningrádi Rádiózenekarból csak 14-15 élt ekkor a városban; a többiek vagy éhenhaltak, vagy katonaként harcoltak.[10][11][12] Sosztakovics szimfóniájához 100 fős zenekarra volt szükség, ami azt jelenti, hogy túl kevés elérhető zenész volt.[12] Eliasberg házról házra járt, hogy felkutassanak további zenészeket, akik esetleg éhezés vagy félelem miatt nem reagáltak a zenekar összehívására.[7] „Úristen, milyen soványak voltak” – emlékezett vissza az egyik szervező. "Hogy éltek ezek az emberek, amikor elkezdtük őket kirángatni sötét lakásaikból. Könnyekig meghatódtunk, amikor elővették koncertruhájukat, hegedűjüket, csellójukat és furulyáikat, és elkezdődtek a próbák."[10] A partitúrát egy Kujbisev utípusú tánpótlást szállító repülőgép szállította Leningrádba.[13][14]

Az első próba 1942 márciusában három órásnak készült, de 15 perc után le kellett állítani, mert a jelenlévő zenészek túl gyengék voltak.[15][16] Gyakran összeestek a próbák során, különösen azok, akik rézfúvós hangszeren játszottak.[11] Babuskin feljegyzése szerint "az első hegedűs haldoklik, a dobművész meghalt munkába menet, a kürt pedig a végét járja...."[17] A zenekari játékosok további ételadagokat kaptak (a polgári zenerajongók adományaiból), hogy leküzdjék az éhezést, és forró téglákat használtak a hő sugárzására; ennek ellenére három zenész is meghalt a próbák során. A városban plakátok jelentek meg, amelyeken arra kérték, hogy minden, még Leningrádban maradt zenész jelentkezzen a Rádióbizottságnál. Más zenészeket a leningrádi front szovjet parancsnokának, Leonyid Govorovnak parancsára visszahívták a frontról, vagy átcsoportosították a szovjet katonai zenekarokból.[18][15]

A rögtönzött zenekar a 7. szimfónia mellett Beethoven, Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov hagyományos szimfonikus műveit is próbálta. Április 5-én Csajkovszkij-részletek koncertjét tartották.[19][20][21]

A próbákat gyakran megzavarták légiriadó-szirénák, és volt, hogy zenészeknek légvédelmi vagy tűzoltói feladatokat kellett ellátnia próba helyett. A hangszerek nagyon rossz állapotban voltak, és kevés mester állt rendelkezésre megjavítani őket.

Stage with music stands and some musicians
A Nagy Filharmónia terem mai színpada, a bemutató helyszíne

A hangverseny a Filharmónia Nagyteremben hangzott el 1942. augusztus 9-én. Ez volt az a nap, amikorra Adolf Hitler német kancellár korábban a város bukásának ünnepét tervezte. Az előadást Eliasberg előre felvett rádióbeszéde előzte meg, amelyet 6-án adtak le.[15]

A koncerten nagy közönsége vett részt, főleg pártvezetők, katonák és civilek. A terembe be nem férő leningrádiak nyitott ablakok és hangszórók köré gyűltek össze. Nem sokkal a koncert kezdete előtt, a próbák kezdete óta először kapcsolták be az elektromos lámpákat a színpad felett.[15] Amikor a terem elcsendesedett, Eliasberg vezényelni kezdett. Az előadás gyenge művészi színvonalon történt, de hatása mégis komoly volt. Amikor néhány zenész a kimerültség miatt megakadt, a közönség "figyelemreméltó, spontán gesztussal felállt" ... bíztatva őket, hogy folytassák."[22][23]

Az előadást egyórás ováció fogadta,[24] Eliasbergnek gesztusként egy csokor Leningrádban termesztett virágot adott egy fiatal lány.[15][25] A „szenvedő Leningrád zenei életrajzának” tekintett koncert érzelmi hatása miatt sokan sírtak.[22]

Hangszórók közvetítették az előadást az egész városban, valamint a német erőknek a pszichológiai hadviselés részeként, "taktikai csapásban a német morál ellen".[4][26] Egy német katona felidézte, hogyan hallgatta százada „a hősök szimfóniáját”.[27] Eliasberg később találkozott néhány némettel, akik Leningrádon kívül táboroztak az előadás alatt, akik elmondták neki, hogy a zene megérttette velük, hogy soha nem fogják elfoglalni a várost: "Kiket is bombázunk? Soha nem fogjuk tudni bevenni Leningrádot...".[9][24]

A premier után

[szerkesztés]

Leningrád ostromát 1943 elején feloldották, és 1944-ben a németek vissza is vonultak. Eliasberg azt mondta, hogy a koncert révén „az egész város megtalálta az emberségét... abban a pillanatban diadalmaskodtunk a lélektelen náci hadigépezet felett."[23]

Sosztakovics 7. szimfóniája a háború alatt az egész nyugati világban népszerű volt, de 1945-től a Szovjetunión kívül ritkán adták elő. A szimfóniával kapcsolatos zenekutatói kérdések között szerepel, hogy a Leningrád elleni támadás ihlette-e meg Sosztakovicsot (amint azt a szovjet hatóságok és a hivatalos beszámolók is állították), vagy már korábban elkezdte írni, és a művet csak propaganda céljára használták.[28][29]

A túlélő zenakarielőadók 1964-ben és 1992-ben emléktalálkozókon vettek részt, és „ugyanabban a teremben ugyanazokról a helyekről” játszottak.[30] Sosztakovics részt vett az első találkozón 1964. január 27-én.[15] Az 1992-es előadáson a megmaradt 14 túlélő szerepelt.[30] Az 1942-es koncertről a Háborús szimfóniák: Sosztakovics Sztálin ellen című 1997-es film is megemlékezett.[31] A szentpétervári 235-ös iskolában található egy, a premiernek emléket állító kis múzeum, amely Sosztakovics szobrát és az előadás műtárgyait is bemutatja.[32]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Jones 2008, 261. o.
  2. ↑ 1944: Leningrad siege ends after 900 days. BBC, 2008. [2012. november 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 13.)
  3. ↑ a b Programme notes. London Shostakovich Orchestra, 2002. május 18. [2013. szeptember 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 13.)
  4. ↑ a b Fay 2000.
  5. ↑ von Rein, John. „Shostakovich: Symphonies Nos. 1, 5 and 7”, Chicago Tribune, 1993. október 31.. [2014. március 19-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. december 14.) 
  6. ↑ Ford 2011, 103. o.
  7. ↑ a b Reid 2011.
  8. ↑ Vulliamy 2020, 217. o.
  9. ↑ a b Stolyarova, Galina (2004. január 23.). „Music played on as artists died”. The St. Petersburg Times 937 (5). [2013. április 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. 
  10. ↑ a b Sollertinsky 1980.
  11. ↑ a b Bathurst, Bella. „The Conductor by Sarah Quigley – review”, The Observer, 2012. július 15.. [2021. október 20-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. december 18.) 
  12. ↑ a b Tumelty, Michael. „The musical monster that defied Nazi invaders”, The Herald, 2009. október 7., 16. oldal 
  13. ↑ Trudeau, Noah Andre (Spring 2005). „A Symphony of War”. The Quarterly Journal of Military History 17 (3), 24–31. o. 
  14. ↑ Lincoln 2009.
  15. ↑ a b c d e f Vulliamy 2020.
  16. ↑ Salisbury 2003.
  17. ↑ Axell 2002.
  18. ↑ Vulliamy, Ed. „Orchestral manoeuvres (part 2)”, The Guardian, 2001. november 25.. [2013. november 13-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. december 13.) 
  19. ↑ Salisbury 2003, 512. o.
  20. ↑ Reid 2011, 361. o.
  21. ↑ Volkov 2004.
  22. ↑ a b Robinson 1995.
  23. ↑ a b Jones 2008.
  24. ↑ a b Colley, Rupert: The Leningrad Symphony. History in an Hour, 2011. augusztus 9. [2017. augusztus 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 13.)
  25. ↑ Viktorova, Natalia: Victory day in war-torn Leningrad. Voice of Russia, 2012. augusztus 9. [2012. augusztus 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 13.)
  26. ↑ Ross 2008.
  27. ↑ Dimbleby 2010.
  28. ↑ Fay, Laurel (1980). „Shostakovich versus Volkov: Whose Testimony?”. The Russian Review 39 (40), 484–493. o. DOI:10.2307/128813. 
  29. ↑ Fairclough (2007. május 1.). „The 'Old Shostakovich': Reception in the British Press”. Music & Letters 88 (2), 266–296. o. DOI:10.1093/ml/gcm002. 
  30. ↑ a b Vulliamy 2020, 210. o.
  31. ↑ McCannon, John (1999). „The War Symphonies: Shostakovich Against Stalin”. Journal for Multimedia History 2. 
  32. ↑ Jones 2008, 7. o.

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Leningrad première of Shostakovich's Symphony No. 7 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Sosztakovics_7._szimfóniájának_leningrádi_ősbemutatója”