RMS Oceanic

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
RMS Oceanic
Colorful Oceanic.jpg
Hajótípus óceánjáró
Tulajdonos
Üzemeltető White Star flaga.svg White Star Line (1899-1914)
Royal Navy (1914)
Útvonal Liverpool/Southampton - New York
Pályafutása
Építő Harland és Wolff hajóépítő üzem
Építés kezdete 1897
Vízre bocsátás 1899. január 14.
Szolgálatba állítás 1899. szeptember 6.
Szolgálat vége 1914. szeptember 8.
Sorsa Zátonyra futott a Foula-szigetek-nél 1914. szeptember 8-án.
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 17 272 t
Hossz 215 méter (704 láb)
Szélesség 20,8 méter (68,4 láb)
Hajtómű Három dugattyús gőzgép, két bronz hajócsavar
Teljesítmény 28 000 LE
Sebesség

utazósebesség:

  • 19 csomó (35,19 km/h)

maximális sebesség:

  • 21 csomó (38,9 km/h)

Legénység 349 fő
Férőhelyek száma

1710 fő

  1. 410 fő az első osztályon
  2. 300 fő a másodosztályon
  3. 1000 fő a harmadosztályon
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz RMS Oceanic témájú médiaállományokat.

Az RMS Oceanic egy a White Star Line tulajdonában lévő óceánjáró volt. Első útját 1899-ben tette meg. 1901-ig a világ legnagyobb óceánjárója volt. Az I. világháború 1914-es kitörésekor segédcirkálóként üzemelt. 1914. augusztus 25-én azt a megbízást kapta, hogy járőrözzön Faroes-szigetek és az Észak-Skót szárazföld között, különös figyelmet szentelve a Shetland-szigetek környékére. 1914. szeptember 8-án zátonyra futott és elsüllyedt a Faroes-szigeteknél.

Építés[szerkesztés]

Az Oceanic oldalnézetből egy régi képeslapon

1897-ben alkották meg a hajó vázát, majd Thomyas Ismay a hajó tervezője, egyben az Oceanic Steam Navigation Company tulajdonosa felügyelete alatt épült meg. Ez a vállalat volt a White Star Line elődje. A hajó a nevét a társaság neve után kapta, a cég eltökélt szándéka volt, hogy zászlóshajó legyen belőle. Az RMS Oceanic 17272 tonna volt és az „Óceánok Királynője” néven vált ismertté. Megalkotása 1 millió fontsterlingbe került, és még a legkorszerűbb építési technológia mellett is 1500 építőmunkás dolgozott rajta.

1899. január 14-én indult első útjára látványos ceremónia közepette. Az Oceanic hídja beleolvadt a hajó további felépítményeibe, ezáltal adva neki egyfajta tiszta vonalvezetést. Érdekesség, hogy ezt a dizájnt a későbbiekben elhagyták és a következő négy nagy White Star hajón a Celtic-en, a Cedric-en, a Baltic-on és az Adriatic-on a furcsa és az egyéb felépítményektől külön elhelyezett „sziget”hidat alkalmazták. Építésekor a legnagyobb hajó volt a világon (ha nem is tömegre) de hosszra mindenképpen, mely meghaladta az SS Great Easternt, egészen a Celtic 1901-es megépítéséig. A hajó közel 2000 utast volt képes elszállásolni beleértve a 349 fős személyzetet.

Pályafutása[szerkesztés]

1901-ben egy sűrűködben összeütközött a Waterford SteamshipCompany SS Kincora nevű hajójával, amely elsüllyedt a balesetben. 1905-ben a hajón a jobb munkakörülményekért lázadás tört ki, ennek következtében 35 kazánfűtőt bebörtönöztek. 1912-ben az Oceanic egyike volt azon hajóknak, amelyek segítettek hazaszállítani a Titanic túlélőit és megtalált áldozatait.


I. világháború[szerkesztés]

Röviddel az első világháború kitörése után, az Oceanic sem kerülhette el sorsát, melynek értelmében katonai célokra lehetett felhasználni. Ezek a hajók úgy épültek, hogy megfeleljenek azon különleges haditengerészeti előírásoknak, melyek háború esetén gyorsan átszerelhetővé tették őket, ezáltal a 4,7 hüvelykes ágyúk felszerelése nem okozott problémát.1914. augusztus 8-án megkapta első megbízását, mint segédcirkáló. 1914. augusztus 25-én elindult szolgálati útjára, mely egyben az utolsó is volt. Fel volt hatalmazva, hogy bármely hajót feltartóztassa, rakományát és személyzetét átvizsgálja német kapcsolat után kutatva. Az Oceanic elindult az orkney-i Scapa Flow felé, mely Nagy-Britannia legfőbb haditengerészeti támaszpontja volt. Innen észak felé haladva Setland felé vette az irányt cikk-cakk vonalban, annak érdekében, hogy ne váljon tengeralattjárók célpontjává. Ez a nehéz manőverezés pontos navigálást igényelt, különösen a hajó mérete miatt. Ezt figyelembe véve a gyenge irányítás volt az, ami az Oceanic vesztét okozta, mint sem az ellenség hatékony akciója.

Katasztrófa[szerkesztés]

WhiteStarLogo.svg

Miközben szeptember 7-én a hídon mindenki azt hitte, hogy a Foula-szigetek délnyugati részén vannak és minden rendben, valójában 13 – 14 mérföldel arrébb voltak az előre meghatározott útvonaltól. Ráadásul a sziget rossz oldalán. Ez a tévedés vezetett a zátonyra futáshoz a hírhedt Shaaldsof Foula-zátonyon, melyet még tiszta, csendes tiszta időben sem lehet észlelni. Slayter kapitány nyugovóra tért az éjszakai műszak után, de előtte utasította a személyzetet, hogy kerüljék meg a Foula-szigetet. Smith kapitány a reggeli órákban vette át az irányítást és legjobb tudása szerint ki akarta vinni a hajót a nyílt tengerre. Mivel korábban nem értett egyet a felettese utasításával miszerint a sziget körül kell járőrözni, a nyílt tenger felé vette az irányt a hajóval. Slayter érezte, hogy változik a hajó helyzete és a hídra érkezve látta, hogy Smith az ő utasítása ellen tett. Ezt követően felülírta Smith parancsát, és ismét a sziget körüli pályára állt, ám ez egy elhamarkodott és rosszul megítélt döntés volt, melynek következtében a hajó szeptember 8-án zátonyra futott. Az Oceanic volt az első utasszállító hajó a szövetségesek oldalán, amely elsüllyedt a háborúban.

Mentés[szerkesztés]

Az Aberdeen társaság Glenogil hajója volt az első, amely a helyszínre érkezett. Bár megkísérelte megmenteni a hajót, de ez a feladat lehetetlennek bizonyult, mert már megrepedt a hajótest, és emiatt az Oceanic már nem maradt volna sokáig a felszínen. Más közelben tartózkodó hajók is az Oceanic megmentésére siettek. A teljes legénységnek sikerült megmenekülnie. Charles Lightoller a hajó első tisztje volt az utolsó ember aki elhagyta a hajót (magához véve a navigációs szoba óráját emlékbe).

A „hulladék”[szerkesztés]

Mivel apály idején a hajó roncsai kilátszódtak a vízből, 1924-ben egy elsüllyed német hadihajók roncsait eltakarító társaság a kilógó részeket földarabolta és visszaszórta a tengerbe. 1973-ban egy kutatócsoport kezdte el kutatni a roncsot, 1979-re az utolsó darabjait is eltávolították.

Források[szerkesztés]