Nagy-Kolumbia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nagy-Kolumbia zászlaja

Nagy-Kolumbia (spanyolul Gran Colombia) történelmi államalakulat, a Kolumbiai Köztársaság történetének 1819 és 1830 közötti időszakára használt kifejezés. Ez a rövid életű dél-amerikai állam fennállása alatt magában foglalta a mai Kolumbia, Venezuela, Ecuador és Panama teljes területét, valamint Peru, Brazília és Guyana kisebb részeit.

A név eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország neve a maihoz hasonlóan Kolumbiai Köztársaság volt, a Nagy-Kolumbia elnevezés a történészek által alkotott fogalom, hogy így különböztessék meg egymástól az 1831 előtti és a mai köztársaságot.

Maga a Kolumbia név Kolumbusz Kristóf (spanyolul Cristóbal Colón, olaszul Cristoforo Colombo) nevéből ered. Az országnak Francisco de Miranda adta ezt a nevet, hogy ez utaljon minden újvilági spanyol és portugál gyarmatra.

Bolívar és a föderáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század eleji latin-amerikai függetlenségi háborúk idején, a Simón Bolívar vezette seregnek a boyacái csatában aratott győzelme után, 1819 decemberében kiáltották ki a nagy-kolumbiai köztársaságot az angosturai kongresszuson. Három részből álló köztársaságként hozták létre Bogotá, Caracas és Quíto központtal, bár e három alkirályság nem mindegyike lett ekkor még független.

Az ország alkotmányát a cúcutai konferencián 1821-ben fogadták el. E szerint az ország fővárosa Bogotá lett. A centralizált hatalom mellett új közigazgatási felosztást alakítottak ki: Venezuelát, Cundinamaricát és Quítót kisebb területi egységekre bontották. A választásokon Simón Bolívar lett az elnök, és Francisco de Paula Santander az elnökhelyettes.

Létezésének első évében Nagy-Kolumbia segített a még spanyol függés alatt lévő területek elszakadásában, ekkor lett az ország szerves része Panama, valamint Venezuela és Quíto egyes területei.

Peru később, 1824-ben szintén Nagy-Kolumbia segítségével vált független állammá.

Föderalisták és szeparatisták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mikor a spanyolok elleni háború befejeződött, a központi és a helyi hatalom képviselői elkezdtek egymással viaskodni. Állandó feszültséget gerjesztett a területi felosztás megváltoztatásának kérdése, amivel együtt járt volna a gazdasági és kereskedelmi erőviszonyok megváltozása is. Ez folytonos csatározásokat indított meg a területek között, melyek változtatásokkal és kompromisszumokkal végződtek.

Ezek a megállapodások soha nem tudtak tartós békét biztosítani, ami megmutatta, hogy törékeny, nem időtálló az állam felépítése.

Bolívar egy egységes latin-amerikai államról szólt, de nem volt képes ezt megvalósítani. A Nagy-kolumbiai Köztársaság volt erre az egyetlen kézzel fogható lehetősége.

Bolívarnak nem akadt támogatója az egész földrészen, így 1828-ban felhagyott tervével, majd 1830 első felében lemondott elnöki tisztéről.

Az állam végül is 1830 nagy részében már nem funkcionált, és 1831-ben Ecuador, Venezuela és Új-Granada létrejöttével teljesen meg is szűnt.

Független államok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagy-Kolumbia szétesése bizonyította abban a korban, hogy Bolívar álma megvalósíthatatlan. Cundinaamerica (ahogy ezt Angosturában létrehozták) Új-Granada néven vált függetlenné. 1863-ban Kolumbiai Egyesült Államokra, majd 1886-ban Kolumbiára változtatta a nevét. Panama egészen 1903-ig ennek az országnak az egyik tartománya maradt, majd ekkor az USA a Panama-csatorna megépítéséért cserébe támogatást adott függetlenedéséhez.