Michel Debré

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Michel Debré
1960-ban
1960-ban
Franciaország 1. miniszterelnöke
Hivatali idő
1959. január 8. 1962. április 14.
Elnök Charles de Gaulle
Előd Charles de Gaulle
Utód Georges Pompidou
külügyminiszter
Hivatali idő
1968. május 31. 1969. június 16.
Elnök Charles de Gaulle
nemzetvédelmi miniszter
Hivatali idő
1969. június 22. 1973. április 5.

Született 1912. január 15.
Párizs
Elhunyt1996. augusztus 2. (84 évesen)
Montlouis-sur-Loire[1]
Sírhely Amboise
Párt Radical, RPF, Républicains sociaux, UNR, UDR, RPR

Szülei Jeanne Debat-Panson
Robert Debré
Házastársa Anne-Marie Debré
Gyermekei
  • Jean-Louis Debré
  • Bernard Debré
  • François Debré
Foglalkozás jogász, kormányhivatalnok,
Iskolái
Vallás zsidó vallás

Díjak
  • Francia Köztársaság Becsületrendjének parancsnoka
  • Croix de guerre 1939–1945
  • Médaille de la Résistance
  • Katolikus Izabella-rend nagykeresztje

Michel Debré aláírása
Michel Debré aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Michel Debré témájú médiaállományokat.

Michel Debré (Párizs, 1912. január 15.Montlouis-sur-Loire (Indre-et-Loire), 1996. augusztus 2.) francia politikus, jogász, a Francia Akadémia tagja.

Élete[szerkesztés]

Apja, Robert Debré orvosprofesszor, a modern gyermekgyógyászat megalapítója Franciaországban, édesanyja szintén orvos. Apai nagyapja híres talmudista, Neuilly-sur-Seine főrabbija volt.

A párizsi Politikatudományok Intézetének elődjében, az ELSP-ben szerzett diplomát, majd a Párizsi Egyetemen jogi doktorátust. 22 évesen sikeres felvételi vizsga után tagja lett a Francia Államtanácsnak, a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróságnak. 1939-ben behívták katonának, 1940 júniusában hadifogságba került, de augusztusban sikerült hazaszöknie. Visszatért az állami közigazgatásba. Kezdetben támogatta Maxime Weygand-t, 1941 októberében Emmanuel Monick kabinet igazgatója lett. Monick volt a Marokkóban létrehozott Francia Protektorátus miniszteri főtitkára, és már a Torch hadművelet előkészítésén dolgozott. Debré felesküdött Henri Philippe Pétainnek. Miután a németek elfoglalták a Szabad zónát, Debré tagja lett a francia ellenállók egyik szervezetének, és teljes illegalitásba vonult. A londoni emigrációban szervezkedő de Gaulle és kormánya megbízta Debrét, hogy nevezze ki a felszabaduló Franciaország prefektusait és komisszárjait. Debré 1944-ben Angers republikánus komisszárja lett. De Gaulle kérésére a közigazgatási reform élére állt és 1945 novemberében létrehozta az ENÁt, az Államigazgatási Főiskolát. 1948-ban, majd 1955-ben Indre-et-Loire szenátorává választották.

Az Európai Védelmi Közösség ellen agitált sikeresen, a francia nemzetgyűlés elutasította a szerződés ratifikálását 1954. augusztus 30-án. Debré 1957-ben havonta megjelenő újságot hozott létre Le Courrier de la colère[2] néven (későbbi elnevezése Courrier de la Nation). Az újság fő célja a Francia Algéria védelme volt. A december 20-i számban arról értekezett, hogy a Francia Algériáért harcolni törvényes cselekedet.[3] Az újság hasábjain visszahívta de Gaulle-t a politika színterére.

1958. június 1-jén visszatért de Gaulle és Debré igazságügyi miniszter lett. Jelentős mértékben megreformálta az igazságügyet, és de Gaulle mellett részt vállalt Franciaország alkotmányának megszövegezésében. 1962. április 8-án népszavazást tartottak Franciaországban az éviani egyezmény életbe léptetéséről. A szavazók 90 százaléka igennel válaszolt. Mivel Debré mindig is ellenezte Algéria függetlenségét, kénytelen volt lemondani áprilisban. Helyére Georges Pompidou-t nevezte ki de Gaulle.

Indre-et-Loire-ban nem választották meg szenátorrá, ezért a Réunionon próbálkozott 1963-ban. Az első választási körzet képviselőjévé választották annak ellenére, hogy miniszterelnökként 1960. október 15-én olyan rendeletet adott ki, ami felhatalmazta a francia gyarmatügyi köztisztviselőket arra, hogy erőszakkal telepítsék át Franciaorszságba a tengerentúli megyékből a rendbontókat. Debré a helyi jobboldal vezetője lett.

A sziget demográfiai problémáival foglalkozott. Úgy gondolta, hogy a nagyszámú gyermek ha felnő, munkát sőt az ország függetlenségét fogja követelni. A 60-as években megszervezte, hogy réunioni gyermekeket vittek át Franciaországba, elsősorban a gyér lakosú Creuse megyébe.[4][5] A gyermekeket nevelőszülőknél helyezték el. 1963 és 1982 között több mint 1600 gyermeket szakítottak el családjuktól. Az egykor erőszakosan áttelepítettek vádat emeltek a francia állam ellen a családjog megsértése miatt.

Debré a Réunionon betöltött funkciójával párhuzamosan aktívan vett részt hazája politikai életében: gazdasági és pénzügyminiszter (1966–1968), külügyminiszter (1968–1969), nemzetvédelmi miniszter (1969–1973). 1973-ban önként hagyta el a kormányt, 1988-ban lemondott parlamenti mandátumáról is. 1988-ban a Francia Akadémia tagjává választották. Élete hátralevő részében írással foglalkozott.

Kitüntetései[szerkesztés]

Írásai[szerkesztés]

  • Demain la France: Esquisse d'un ordre international (Jacquier álnéven, Emmanuel Monick-kal (Bruère) (1945)
  • Refaire la France (Jacquier álnéven, Emmanuel Monick-kal (Bruère) 1944
  • La Mort de l'État républicain (1947)
  • Projet de pacte pour une union d'États européens (1950)
  • La République et son pouvoir (1950)
  • La République et ses problèmes (1952)
  • Ces princes qui nous gouvernent (1957)
  • Refaire une démocratie, un État, un pouvoir (1958)
  • Une certaine idée de la France, beszélgetés Alain Duhamellel (1972)
  • Une politique pour la Réunion (1974)
  • Le Pouvoir politique Jean-Louis Debrével közösen (1976 )
  • Le Gaullisme Jean-Louis Debrével közösen (1977)
  • Français, choisissons l'espoir (1979)
  • Lettre ouverte aux Français sur la reconquête de la France (1980)
  • Peut-on lutter contre le chômage ? (1982)
  • Trois républiques pour une France. Mémoires (5 kötet) (1984–1994)
  1. Combattre (1984)
  2. Agir (1946–1958) (1988)
  3. Gouverner (1958–1962) (1988)
  4. Gouverner autrement (1962–1970) (1993)
  5. Combattre toujours (1969–1993) (1994)
  • Entretiens avec le général de Gaulle (1961–1969) (1993)
  • Entretiens avec Georges Pompidou (1971–1974) (1996)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. december 31.)
  2. Le courrier de la colère (francia nyelven). exode.1962. (Hozzáférés: 2015. január 29.)
  3. Décembre 1957 (francia nyelven). guerredalgerie. (Hozzáférés: 2015. január 29.)
  4. Les enfants volés de la Réunion (francia nyelven). ecolesdifferentes.info, 2002. (Hozzáférés: 2015. január 28.)
  5. Les Réunionnais de la Creuse veulent faire reconnaître leur déportation en métropole (francia nyelven). Le Monde, 2005. (Hozzáférés: 2015. január 28.)

Források[szerkesztés]

  • Michel Debré (francia nyelven). gouvernement.fr. (Hozzáférés: 2015. június 26.)
  • Michel Debré (francia nyelven). Le Conseil d’État et la Juridiction Administrative. (Hozzáférés: 2015. június 26.)

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]