Magyar hangtan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magyar nyelvről általában[szerkesztés]

A magyar nyelv a jelenlegi hivatalos tudományos álláspont szerint az uráli nyelvcsalád finnugor ágának ugor csoportjába tartozik, a manysival és a hantival együtt.

Rövid jellemzés:

Agglutináló nyelv, magánhangzó-harmónia, SOV-tendencia, birtokos + rag (Px+Cx) szerkesztés, i-praeteritum, külső-belső-laza viszonyítás, palatalizáció (nem függ a magánhangzó hangrendjétől)

A magyar hangok megjelenítéséről lásd: magyar írás.

Magyar mássalhangzók[szerkesztés]

Magyar helyesírás szerint Ajakhang
(Bilabiális)
Ajak-foghang
(Labiodentális)
Fogmederhang
(Alveoláris)
Fogmederentúli-hang
(Posztalveoláris)
Elő-szájpadláshang
(Palatális)
Utó-szájpadláshang
(Veláris)
Gégehang
(Glottális)
Zárhang (Plozíva) p b   t d ty gy k g  
Orrhang (Nazális)   m     n   ny  
Pergőhang (Trilláris)       r  
Réshang (Frikatíva)   f v sz z s zs     h  
Zár-réshang (Affrikáta)     c (dz) cs dzs      
Közelítőhang (Approximáns)         j/ly  
Nyelvoldali-közelítőhang (Laterális approximáns)   l   (ly)  

IPA szerint Ajakhang
(Bilabiális)
Ajak-foghang
(Labiodentális)
Fogmederhang
(Alveoláris)
Fogmederentúli-hang
(Posztalveoláris)
Elő-szájpadláshang
(Palatális)
Utó-szájpadláshang
(Veláris)
Gégehang
(Glottális)
Zárhang (Plozíva) p b   t d c ɟ k g  
Orrhang (Nazális)   m     n   ɲ  
Pergőhang (Trilláris)       r  
Réshang (Frikatíva)   f v s z ʃ ʒ     h  
Zár-réshang (Affrikatíva)     ts    tʃ dʒ      
Közelítőhang (Approximáns)         j  
Nyelvoldali-közelítőhang (Laterális approximáns)   l   ʎ  

Magánhangzók[szerkesztés]

A magyar nyelv alapnyelvi öröksége a magánhangzó-harmónia: egy szótag magánhangzójának hangrendje (magas/mély) meghatározza a következő szótag magánhangzójának hangrendjét.

Ennek legszembeötlőbb példája a magas-mély ragsorok illeszkedése (korrelációja). Magas magánhangzókra (e, ö, ü) magas, mély magánhangzókra (á, a, o, u) mély magánhangzó következhet. Kivételt képez egy semleges magánhangzó (i), mely után magas és mély magánhangzó is állhat, ilyenkor a semlegeset megelőző magánhangzó hangrendje a döntő. Ezt a jelenséget korábban úgy magyarázták, hogy az i-hang nem egy hang, hanem egy mély és egy magas hang, amit írásban nem jelölünk. A mély i-hanghoz járulnak a mély toldalékok, a magashoz a magasak. Ez megmagyarázza azt, hogy egytagú szavaknál is előfordul mély toldalék (például hídon), ezen hangok után mindig mély toldalék következik (a híd szó minden ragja és toldaléka mély), valamint az i-hangot tartalmazó, vegyes hangrendűnek tűnő szavak hangrendi illeszkedését is.[1]

Nem alakult ki teljesen, de fontos szerepet tölt be még a labiális-illabiális korreláció is.

Példák:

  • hal: hallal, haltól, halhoz
  • kocsi: kocsival, kocsitól, kocsihoz
  • elem: elemmel, elemtől, elemhez
  • őr: őrrel, őrtől, őrhöz
  • mennyi: mennyivel, mennyitől, mennyihez

Főnevek[szerkesztés]

Komplex szabályok alapján épül fel a főnevek paradigmája. Habár a magyar nyelvben nincsenek az indoeurópai nyelvek esetében gyakori névszóvégződések (-a, -os, -is stb.), amelyek alapján a szavakat deklinációkba lehetne sorolni.

A magyar nyelvtan egyik legbonyolultabb része a kötőhangzók, kezdve azzal, hogy sok nyelvész vitatja, hogy ezek valóban kötőhangzók, gyakran nyilvánítják őket tővéghangzóknak, melyek a nyelv története során lekoptak. Az igazság valószínűleg félúton van: a szavak egy jelentős részénél valóban lekopott tővéghangzóval számolhatunk (például hal, hala-k), ugyanakkor kötőhangzók újonnan átvett szavaknál is jelentkeznek (például gól, gól-o-k).

A magyar szavak deklinációs rendszerbe szervezésekor két szempontot kell figyelembe venni: a hangrendet és a kötőhangzókat. Az utóbbiakat természetesen meghatározzák az előbbiek, ugyanakkor pusztán magas és mély hangrendű deklinációra osztani a szavakat eléggé oktalan dolog lenne.

Sajnos a szakemberek nem tudtak még ezidáig egy egységes álláspontot kialakítani, ami alapján hatékonnyá lehetne tenni mind az anyanyelvi nyelvtanoktatást, mind a magyar mint idegennyelv tanítását.

A fentebb kifejtettek alapján a magyar főneveket négy deklinációba (névszóragozás) lehet sorolni: kötőhangzós mély, magánhangzó-tövű mély, kötőhangzós magas, magánhangzó-tövű magas

Hogy egy adott szó melyik deklinációba tartozik, azt a többes szám -k ragjának elhagyásával lehet megtudni. Például torko-k, hala-k, fá-k, tetve-k, törökö-k, szelete-k.

A kötőhangzók, amik a ragozás során csak néhány esetben jelennek meg (a valószínűleg ősibb ragok előtt; például tárgyeset -t, többes szám -k, melléknévképző -s), további alkategóriákra oszthatóak: a kötőhangzós mély deklináció o- és a-kötésűre, a kötőhangzós magas deklináció pedig e- és ö-kötésűre. A kötőhangzók később kialakult ragok előtt nem jelentkeznek (például inessivus -ben, ablativus -től, allativus -hoz).

Az o- és a-tövű ragozás közti különbség nem evidens, minden szónál meg kell tanulni, melyikbe tartozik. Az e- és ö-tövű szavakat azonban alapalakjuk (nominativus) segítségével is meg lehet különböztetni: itt ugyanis ilabiális(e)-labiális(ö) korrelációról van szó.

A főnevek ragozásakor sok bosszúságot okozhatnak még a rendhagyó szavak (avagy tőváltó szavak), ezek ugyanis csak meghatározott esetekben használják rendhagyó alakjukat, továbbá három alakjukat kell megtanulni (szemben a latinnal, ahol elég a nominativust és a genitivust). Ezek az alakok: alapalak (nominativus), tárgyeset (accusativus), többes szám (pluralis nominativus), harmadik személyű birtoka (possessio singularis 3ae personae). Ez utóbbi maga a puszta rendhagyó tő.

  • szél: szele-t, szele-k, szele
  • falu: falu-t, falva-k, falva
  • ajtó: ajtó-t, ajtó-k, ajtaja

Megjegyzés: a magyar nyelvtankönyvek a fa (fá-t), epe (epé-t) stb. féle szavakat gyakran a rendhagyó szavak közé sorolják. Ez egy igen téves felfogás, az "a"-ra és "e"-re végződő szavaknál ugyanis a tővéghangzó egyes esetek előtti megnyúlása szabályos jelenség a magyarban. Például az egyes szám harmadik személyű birtokjeles alakok rendhagyóak lennének? (szele szelé-t, ország-a, ország-á-t)

Igék[szerkesztés]

A magyar igeragozás szokta a legtöbb nehézséget jelenteni a magyar nyelv tanulóinak és beszélőinek egyaránt. A magyar anyanyelvűek számára jelenleg a ragozási rendszer több ponton végbemenő, mélyreható változása okozza (például ikes igék, germán szenvedő szerkezet); az idegen ajkúaknak pedig rendszerint a indeterminált (régebben[forrás?] alanyi, ma általános) és determinált (régebben[forrás?] tárgyas, ma határozott) ragozás szembenállása jelenti a legnagyobb gondot.

indeterminált ragozás: determinált ragozás:
1. -em, -ok, -ek, -ök

2. -sz, -l

3. –, -ik, -n (régies)

1. -unk, -ünk

2. -tok, -tek, -tök

3. -nak, -nek

1. -om, -em, -öm

2. -od, -ed, -öd

3. -ja, -i

1. -juk, -jük

2. -játok, -itek

3. -ják, -ik

Megjegyzés: a hagyományos iskolai nyelvtan általános és határozott ragozásról beszél[forrás?]. Erről eléggé könnyen belátható, hogy az elnevezés meglehetősen helytelen: célszerűbb lenne határozatlan és határozott ragozásról beszélni [forrás?].

Például: Látom a madarat. (határozott)

Látok egy madarat. (általános)

A második mondat állítmányának van tárgya, de az határozatlan.

A múlt idő képzése szintén problémás, az igéket 3 fő kategóriába lehet besorolni:

1. szótő + -t + rag

2. szótő + -ott/-ett/-ött + rag

3. az 1. kategória szerint képzi alakjait, de határozatlan E/3-ban a 2. kategória szerint

A jövő idő kifejezésére ma már több mód is van. Alapvetően a magyar igeragozásban nincs jövő idejű rag, mint az ősi nyelvek többségében. Egyszerűen a jelen idővel és nyomatékos jövő idejűséget kifejezve időhatározóval képzünk jövő időt. Például a „megy” szó egyszerre jelenti a jelen és jövő időt, időhatározóval „megyek majd”, illetve „később megyek” formájú. Az analitikus (szerkezetes): „fog” segédige + infinitívusz (főnévi igenév). Ez utóbbi esetben a segédige kapja a ragot. A segédigés és ragozatlan főnévi igenevet tartalmazó szerkezet erősen terjed a nyelvhasználatban. Ez a változat ma már nem tűnik idegenszerűnek, bár erős anglicizmus érezhető benne.

A felszólító mód (imperativus) képzése szintén eléggé problematikus, és bár megtanulhatóak a szabályai, legcélszerűbb minden igének megjegyezni a felszólító alakját. Általában a felszólító mód jele -j, ehhez kapcsolódnak a ragok. Ez a -j gyakran módosítja az előtte álló hangot (például -sz + -j > -ssz, -s + -j > -ss stb.).

A feltételes mód jelen idejét az ige infinitívusz alakjából képezzük (inf. -ni > -na/-ne + ragok); a múlt időt analitikusan fejezzük ki (ige múltideje + "volna").

Ritka jelenség a világ nyelveiben, ami a magyarban fellelhető: az infinitívuszt a magyarban ragozhatjuk, ez az alak általában átalakítható részeshatározó + ragozatlan infinitívusz formára.

Például látni > látnom ~ nekem látni

menni > mennetek ~ nektek menni

Pl. a kazak nyelvben találunk hasonló jelenséget: ujuqtawum kerek=aludnom kell / maghan ujuqtaw kerek=nekem aludni kell. A török nyelvekben általában ragozható az infinitívusz, de ez a felcserélhetőség nem jellemző.(vö.: törökországi-uyumam gerek=aludnom kell)

Szakirodalom[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Fogarasi JánosCzuczor Gergely: A magyar nyelv szótára, 3. kötet, 1. old. 1865. MTA

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]