Magyar hangtan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Lásd még: Magyar kiejtés

A magyar nyelvről általában[szerkesztés]

A magyar nyelv a jelenlegi hivatalos tudományos álláspont szerint az uráli nyelvcsalád finnugor ágának ugor csoportjába tartozik, a manysival és a hantival együtt.

Rövid jellemzés:

Agglutináló nyelv, magánhangzó-harmónia, SOV-tendencia, birtokos + rag (Px+Cx) szerkesztés, i-praeteritum, külső-belső-laza viszonyítás, palatalizáció (nem függ a magánhangzó hangrendjétől)

Magyar mássalhangzók[szerkesztés]

Magyar helyesírás szerint Ajakhang
(bilabiális) 		Ajak-fog hang
(labiodentális) 		Fogmederhang
(alveoláris) 		Fogmederen túli hang
(posztalveoláris) 		Előszájpadláshang
(palatális) 		Utószájpadláshang
(veláris) 		Gégehang
(glottális)
Zárhang (plozíva) p b   t d ty gy k g  
Orrhang (nazális)   m     n   ny  
Pergőhang (trilláris)       r  
Réshang (frikatíva)   f v sz z s zs     h  
Zár-rés hang (affrikáta)     c (dz) cs dzs      
Közelítőhang (approximáns)         j/ly  
Nyelvoldali közelítőhang (laterális approximáns)   l   (ly)  
IPA szerint Ajakhang
(bilabiális) 		Ajak-fog hang
(labiodentális) 		Fogmederhang
(alveoláris) 		Fogmederen túli hang
(posztalveoláris) 		Előszájpadláshang
(palatális) 		Utószájpadláshang
(veláris) 		Gégehang
(glottális)
Zárhang (plozíva) p b   t d c ɟ k g  
Orrhang (nazális)   m     n   ɲ  ŋ
Pergőhang (trilláris)       r  
Réshang (frikatíva)   f v s z ʃ ʒ     h  
Zár-rés hang (affrikáta)     ts    tʃ d͡ʒ      
Közelítőhang (approximáns)         j  
Nyelvoldali közelítőhang (laterális approximáns)   l   ʎ  

Magánhangzók[szerkesztés]

A magyar nyelv alapnyelvi öröksége a magánhangzó-harmónia: egy szótag magánhangzójának hangrendje (magas/mély) meghatározza a következő szótag magánhangzójának hangrendjét.

Ennek legszembeötlőbb példája a magas-mély ragsorok illeszkedése (korrelációja). Magas magánhangzókra (i, í, e, é, ö, ő, ü, ű) magas, mély magánhangzókra (a, á, o, ó, u, ú) mély magánhangzó következhet. A leggyakrabban az i magánhangzó képez kivételt (és az é hang ritkábban), éppen ezért az i-t semleges magánhangzóként[1] is fel lehet fogni, mely után magas és mély magánhangzó is állhat a toldalékban, ilyenkor az i-t megelőző magánhangzó hangrendje a döntő. Ezt a jelenséget korábban úgy magyarázták, hogy az i-hang nem csak egy magas hang, hanem egy mély és egy magas hang, amit írásban nem jelölünk, ez valójában az é hangra is igaz, csak ritkábban. A mély i, é hangokhoz járulnak a mély toldalékok, a magasakhoz a magasak - ez megmagyarázná azt, hogy az egyszótagos i-s és é-s szavaknál miért fordul elő mély és magas toldalék egyaránt (például hídon - híren, célon - szélen), valamint az ilyen hangot tartalmazó, vegyes hangrendűnek tűnő szavak hangrendi illeszkedését is ez magyarázhatja.

A magyar magánhangzók és fonémáik

Nem alakult ki teljesen, de fontos szerepet tölt be még a labiális-illabiális korreláció is.

Példák:

  • hal: hallal, haltól, halhoz
  • kocsi: kocsival, kocsitól, kocsihoz
  • elem: elemmel, elemtől, elemhez
  • őr: őrrel, őrtől, őrhöz
  • mennyi: mennyivel, mennyitől, mennyihez

Főnevek[szerkesztés]

Komplex szabályok alapján épül fel a főnevek paradigmája. Habár a magyar nyelvben nincsenek az indoeurópai nyelvek esetében gyakori névszóvégződések (-a, -os, -is stb.), amelyek alapján a szavakat deklinációkba lehetne sorolni.

A magyar nyelvtan egyik legbonyolultabb része a kötőhangzók, kezdve azzal, hogy sok nyelvész vitatja, hogy ezek valóban kötőhangzók, gyakran nyilvánítják őket tővéghangzóknak, melyek a nyelv története során lekoptak. Az igazság valószínűleg félúton van: a szavak egy jelentős részénél valóban lekopott tővéghangzóval számolhatunk (például hal, hala-k), ugyanakkor kötőhangzók újonnan átvett szavaknál is jelentkeznek (például gól, gól-o-k).

A magyar szavak deklinációs rendszerbe szervezésekor két szempontot kell figyelembe venni: a hangrendet és a kötőhangzókat. Az utóbbiakat természetesen meghatározzák az előbbiek, ugyanakkor pusztán magas és mély hangrendű deklinációra osztani a szavakat eléggé oktalan dolog lenne.

Sajnos a szakemberek nem tudtak még ezidáig egy egységes álláspontot kialakítani, ami alapján hatékonnyá lehetne tenni mind az anyanyelvi nyelvtanoktatást, mind a magyar mint idegennyelv tanítását.

A fentebb kifejtettek alapján a magyar főneveket négy deklinációba (névszóragozás) lehet sorolni: kötőhangzós mély, magánhangzó-tövű mély, kötőhangzós magas, magánhangzó-tövű magas

Hogy egy adott szó melyik deklinációba tartozik, azt a többes szám -k ragjának elhagyásával lehet megtudni. Például torko-k, hala-k, fá-k, tetve-k, törökö-k, szelete-k.

A kötőhangzók, amik a ragozás során csak néhány esetben jelennek meg (a valószínűleg ősibb ragok előtt; például tárgyeset -t, többes szám -k, melléknévképző -s), további alkategóriákra oszthatóak: a kötőhangzós mély deklináció o- és a-kötésűre, a kötőhangzós magas deklináció pedig e- és ö-kötésűre. A kötőhangzók később kialakult ragok előtt nem jelentkeznek (például inessivus -ben, ablativus -től, allativus -hoz).

Az o- és a-tövű ragozás közti különbség nem evidens, minden szónál meg kell tanulni, melyikbe tartozik. Az e- és ö-tövű szavakat azonban alapalakjuk (nominativus) segítségével is meg lehet különböztetni: itt ugyanis ilabiális(e)-labiális(ö) korrelációról van szó.

A főnevek ragozásakor sok bosszúságot okozhatnak még a rendhagyó szavak (avagy tőváltó szavak), ezek ugyanis csak meghatározott esetekben használják rendhagyó alakjukat, továbbá három alakjukat kell megtanulni (szemben a latinnal, ahol elég a nominativust és a genitivust). Ezek az alakok: alapalak (nominativus), tárgyeset (accusativus), többes szám (pluralis nominativus), harmadik személyű birtoka (possessio singularis 3ae personae). Ez utóbbi maga a puszta rendhagyó tő.

  • szél: szele-t, szele-k, szele
  • falu: falu-t, falva-k, falva
  • ajtó: ajtó-t, ajtó-k, ajtaja

Megjegyzés: a magyar nyelvtankönyvek a fa (fá-t), epe (epé-t) stb. féle szavakat gyakran a rendhagyó szavak közé sorolják. Ez egy igen téves felfogás, az "a"-ra és "e"-re végződő szavaknál ugyanis a tővéghangzó egyes esetek előtti megnyúlása szabályos jelenség a magyarban. Például az egyes szám harmadik személyű birtokjeles alakok rendhagyóak lennének? (szele szelé-t, ország-a, ország-á-t)

Igék[szerkesztés]

A magyar igeragozás szokta a legtöbb nehézséget jelenteni a magyar nyelv tanulóinak és beszélőinek egyaránt. A magyar anyanyelvűek számára jelenleg a ragozási rendszer több ponton végbemenő, mélyreható változása okozza (például ikes igék, germán szenvedő szerkezet); az idegen ajkúaknak pedig rendszerint a indeterminált (régebben[forrás?] alanyi, ma általános) és determinált (régebben[forrás?] tárgyas, ma határozott) ragozás szembenállása jelenti a legnagyobb gondot.

indeterminált ragozás: determinált ragozás:
1. -em, -ok, -ek, -ök

2. -sz, -l

3. –, -ik, -n (régies)

1. -unk, -ünk

2. -tok, -tek, -tök

3. -nak, -nek

1. -om, -em, -öm

2. -od, -ed, -öd

3. -ja, -i

1. -juk, -jük

2. -játok, -itek

3. -ják, -ik

Megjegyzés: a hagyományos iskolai nyelvtan általános és határozott ragozásról beszél[forrás?]. Erről eléggé könnyen belátható, hogy az elnevezés meglehetősen helytelen: célszerűbb lenne határozatlan és határozott ragozásról beszélni [forrás?].

Például: Látom a madarat. (határozott)

Látok egy madarat. (általános)

A második mondat állítmányának van tárgya, de az határozatlan.

A múlt idő képzése szintén problémás, az igéket 3 fő kategóriába lehet besorolni:

1. szótő + -t + rag

2. szótő + -ott/-ett/-ött + rag

3. az 1. kategória szerint képzi alakjait, de határozatlan E/3-ban a 2. kategória szerint

A jövő idő kifejezésére ma már több mód is van. Alapvetően a magyar igeragozásban nincs jövő idejű rag, mint az ősi nyelvek többségében. Egyszerűen a jelen idővel és nyomatékos jövő idejűséget kifejezve időhatározóval képzünk jövő időt. Például a „megy” szó egyszerre jelenti a jelen és jövő időt, időhatározóval „megyek majd”, illetve „később megyek” formájú. Az analitikus (szerkezetes): „fog” segédige + infinitívusz (főnévi igenév). Ez utóbbi esetben a segédige kapja a ragot. A segédigés és ragozatlan főnévi igenevet tartalmazó szerkezet erősen terjed a nyelvhasználatban. Ez a változat ma már nem tűnik idegenszerűnek, bár erős anglicizmus érezhető benne.

A felszólító mód (imperativus) képzése szintén eléggé problematikus, és bár megtanulhatóak a szabályai, legcélszerűbb minden igének megjegyezni a felszólító alakját. Általában a felszólító mód jele -j, ehhez kapcsolódnak a ragok. Ez a -j gyakran módosítja az előtte álló hangot (például -sz + -j > -ssz, -s + -j > -ss stb.).

A feltételes mód jelen idejét az ige infinitívusz alakjából képezzük (inf. -ni > -na/-ne + ragok); a múlt időt analitikusan fejezzük ki (ige múltideje + "volna").

Ritka jelenség a világ nyelveiben, ami a magyarban fellelhető: az infinitívuszt a magyarban ragozhatjuk, ez az alak általában átalakítható részeshatározó + ragozatlan infinitívusz formára.

Például látni > látnom ~ nekem látni

menni > mennetek ~ nektek menni

Pl. a kazak nyelvben találunk hasonló jelenséget: ujuqtawum kerek=aludnom kell / maghan ujuqtaw kerek=nekem aludni kell. A török nyelvekben általában ragozható az infinitívusz, de ez a felcserélhetőség nem jellemző.(vö.: törökországi-uyumam gerek=aludnom kell)

Szakirodalom[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Fogarasi János – Czuczor Gergely: A magyar nyelv szótára, 3. kötet, 1. old. 1865. MTA

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Ez a nyelvészeti tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Magyar_hangtan&oldid=26389918”