Madárvonulás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Madárvonulásnak egyes madárfajok populációinak évente ismétlődő vándorlását nevezzük. A madarak közel 150 millió éves evolúciója során valószínűleg többször is kialakult[1] A madárvonulás kezdete, időtartama, útvonala fajonként és a különböző fajokon belül populációnként is eltérő lehet. Ennek ellenére az eltérő földrajzi elterjedésű populációk vándorlása a kontinensek, tengerek, hegyvonulatok és más terepalakulatok vonulást segítő vagy akadályozó hatása miatt transzkontinentális vonulási mintázatokba rendeződik.

A vonuló madarak két csoportra oszthatók [2]:

  • "fakultatív vonulók" - amelyekét külső (időjárási) tényezők határozzák meg
  • "obligát vonulók" - amelyekét belső (öröklött) tényezők határozzák meg

A nem vonuló madárfajokat állandó madaraknak nevezzük.

A madárvonulás oka és kialakulása[szerkesztés]

Gyűrűs barázdabillegető (Budapest M38986)

A madárvonulás a viselkedés evolúciós folyamata során alakult ki a kontinensvándorlás és az éghajlati változások következményeként.[1] A jégkorszak végén a visszahúzódó jégtakaró eltűnésével az északi féltekén északi irányba tolódtak el a növényzeti övek. A vegetáció faji gazdagodását, a biomassza tömegének növekedését a fauna mennyiségi és minőségi változása is követte. Az elérhetővé váló források kihasználásához a madaraknak elsősorban a viselkedésüket kellett változtatni, hiszen a kedvező táplálkozási feltételek számos faj számára csak a nyári hónapokban, a szaporodási időszakban adottak. Telelni melegebb éghajlatú területekre kell húzódniuk, ellenkező esetben éhen vesznének. Ezt az elméletet támasztja alá, hogy sok esetben a vonulási útvonal messze esik a fészkelő- és telelőterületet összekötő optimális úttól, viszont jól magyarázható az éghajlati változásokkal. A jelenleg is zajló klímaváltozás miatt egyes vonuló fajok elterjedési területe és vonulási útvonala is módosul.[3]

Jellemzői[szerkesztés]

A madárvonulás fontos jellemzője az éves szezonalitás, amelynek oka az elérhető táplálék mennyiségének jelentős változása, kiváltó oka a nappalok hosszának (megvilágítás) rövidülése (őszi vonulás) illetve hosszabbodása (tavaszi vonulás).

A vándormadarak közé tartoznak szárazföldi, vízi és parti fajok, amelyek mérsékelt vagy hideg égövben szaporodnak, és költési időn kívül a trópusokra vagy a másik féltekére repülnek. Indulás előtt feltöltik raktáraikat, testzsírjuk megnövekszik, és egyes szerveik összemennek, mivel a hosszú repülőutak nagyon energiaigényesek, különösen, ha tengereken vagy sivatagokon repülnek át, és nincs lehetőség táplálkozni. A szárazföldi vándormadarak többnyire körülbelül 2500 km-t, a parti madarak 4000 km-t tudnak megtenni.[4] A rekorder a kis goda, ami éjjel-nappal repülve 10200 km-re jut el.[5] Tengeri vándormadarak még hosszabb utakra indulnak, a leghosszabb utat a Chilében és Új-Zélandon költő szürke vészmadár teszi meg, és Japánban, Alaszkában és Kaliforniában tölti a nyarat. Évente összesen 64 ezer kilométert utazik.[6] Más tengeri madarak inkább rögzített útvonal nélkül nagy távolságokra kóborolnak. A Déli-óceánon fészkelő albatroszok gyakran egészen az északi sarkvidékig repülnek.[7]

A többi faj is kóborol, azaz rögzített útvonal nélkül rövidebb távolságokat tesz meg, hogy elkerülje a rossz időjárást és táplálékot szerezzen. Ilyenek a pintyek, amelyek költőhelyükhöz sem ragaszkodnak; évről évre új helyet keresnek maguknak, így ha az egyik évben sokan vannak egy helyen, akkor a következőben lehet, hogy eltűnnek onnan. Előfordul, hogy ugyanannak a fajnak az északibb területein költő példányai oda húzódnak, ahol fajtársaik egész évben tartózkodnak.[8] Mások csak részben vándorolnak, általában nőstények és alávetett hímek.[9] Egyes régiókban sok faj viselkedik így; Ausztráliában a nem énekesmadarak körében 44%, míg énekeseknél 32%. Magassági vándorlásra hegyekben költő fajok indulnak, a rossz idő közeledtével lejjebb vándorolnak. Ezt többnyire a lehűlés váltja ki, és a hegyek lakói jobb táplálékellátottságú helyeket keresnek maguknak.[10] Néhány faj nomád életmódú, nem tart territóriumot, hanem mindig oda vonul, ahol megfelelőek a körülmények. A papagájok rövidebb utakat tesznek meg.[11]

Már régóta ismert, hogy a madarak visszatalálnak fészkelőhelyükre. Az 1950-es években Bostonban útjára bocsátottak egy atlanti vészmadarat, aki 13 nap alatt 5150 km távolságról visszatért kolóniájába a walesi Skomernál.[12] Vándorlásuk alatt a madarak többféleképpen is tájékozódnak. Nappal a Napot, éjjel a Holdat és a csillagokat használják iránytűnek. A Nap helyzetének változását belső órájuk segítségével kompenzálják. A csillagok közül a poláris csillagképek helyzetéhez igazodnak[13]. Emellett egyes fajok a Föld mágnesességét is kihasználják.[14]

A madárvonulás megismerése[szerkesztés]

Annak ellenére, hogy a nyáron közönségesen előforduló madarak egy része télire eltűnik, helyükre más fajok érkezhetnek, amelyek a tavasz beköszöntével újra kicserélődnek a fészkelő fajok egyedeivel, a madárvonulás jelenségét sokáig nem ismerték fel. Különböző népi hiedelmek, elméletek alakultak ki a jelenség magyarázatára. A vonulás néhány fontosabb jellemzője, pl. a szabályszerűen ismétlődő volta azonban régóta ismert: "A gólya fenn az égen ismeri a maga idejét; a gerlice, a fecske és a daru pontosan tudja, mikor kell költöznie." (Jeremiás 8.7), "Bölcsességed szerint szállt talán a sólyom, s terjeszti szárnyait dél felé repülve?" (Jób 39.26).

Egy népszerű elmélet a hibernáció (téli álom) volt, melyet már Arisztotelész is feltételezett.[15] Eszerint egyes madarak faodvakban, sziklaüregekben töltik a telet, ahol fürtökben lógnak a falon. Ezt Spallazani cáfolta meg kísérletével: a mesterséges hidegnek kitett fecskék 14 oC-nál elpusztultak.[16] Jelen ismereteink szerint mindössze egyetlen faj a Észak-Amerikában honos téli estifecske esetében figyelhető meg hibernáció a környezet lehűlése esetén.

A középkorban elterjedt az ún. alámerülési (szubmerziós) elmélet, melynek egyik fő népszerűsítője Olaus Magnus svéd érsek volt.[15] Ezt fecskékre "dolgozták ki" részletesebben: eszerint a fecskék „ősszel a nádasokban gyülekeznek, ahol hosszú, bánatos dallal búcsúznak a napfénytől, majd a víz alá merülnek és hosszú láncokat alkotnak oly módon, hogy mindegyik bekapja az előtte lévő lábát”. Ezt az elképzelést egy Jenner nevű kutató döntötte meg kísérleti úton: víz alá merített egy sarlósfecskét, amely percek alatt elpusztult.

Időközben napvilágot láttak azok, a megfigyelések helyes értelmezésén alapuló leírások is, amelyek végre megalapozott magyarázatot adhattak a tapasztalatokra. II. Frigyes német-római császár és természettudós volt aki "De arte venandicum avibus" című művében először helyesen felismerte, hogy a madarak őszi elvonulását a hőmérséklet csökkenése, a táplálékhiány és valamiféle előérzet váltja ki[17] Miskolczi Gáspár 1702-ben így ír: "Mikor a gólyák el akarnak menni, annak elötte egy bizonyos helyen gyülekeznek és onnét mind együtt indulnak el... Hasonlóképpen a gyönyörűséges tavaszi idő elközelgetvén, mikor azon jó meleg tartományokból, tudniillik Asiából, Afrikából és azoknak több egyék környékeiből meg akarván térni, ekkor is hasonlóképen egybe gyülekeznek...[18]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Csörgő Tibor (2009): Miért és hogyan vonulnak a madarak? in. Magyar madárvonulási atlasz. Kossuth kiadó, Budapest
  2. Gyurácz József: Miért és hogyan vonulnak a madarak
  3. HUNTLEY, B., GREEN, R.E., COLLINGHAM, Y. & WILLIS, S.G. (2007): A climatic atlas of Europen breeding birds. Durham University, RSPB & Lynx Edicions, Barcelona.
  4. Gill, Frank. Ornithology, 2nd, New York: W.H. Freeman (1995). ISBN 0-7167-2415-4 
  5. Long-distance Godwit sets new record”, BirdLife International, 2007. május 4. (Hozzáférés ideje: 2007. december 13.) 
  6. Shaffer, Scott A. (2006). „Migratory shearwaters integrate oceanic resources across the Pacific Ocean in an endless summer”. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America 103 (34), 12799–802. o. DOI:10.1073/pnas.0603715103. PMID 16908846.  
  7. Croxall, John P. (2005). „Global Circumnavigations: Tracking year-round ranges of nonbreeding Albatrosses”. Science 307 (5707), 249–50. o. DOI:10.1126/science.1106042. PMID 15653503.  
  8. Wilson, W. Herbert, Jr. (1999). „Bird feeding and irruptions of northern finches:are migrations short stopped?” (PDF). North America Bird Bander 24 (4), 113–21. o. [2013. május 24-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  9. Nilsson, Anna L. K. (2006). „Do partial and regular migrants differ in their responses to weather?”. The Auk 123 (2), 537–47. o. DOI:[537:DPARMD2.0.CO;2 10.1642/0004-8038(2006)123[537:DPARMD]2.0.CO;2].  
  10. Rabenold, Kerry N. (1985). „Variation in Altitudinal Migration, Winter Segregation, and Site Tenacity in two subspecies of Dark-eyed Juncos in the southern Appalachians” (PDF). The Auk 102 (4), 805–19. o.  
  11. Collar, Nigel J..szerk.: Josep del Hoyo, Andrew Elliott and Jordi Sargatal (eds.): Family Psittacidae (Parrots), Handbook of the Birds of the World, Volume 4: Sandgrouse to Cuckoos. Barcelona: Lynx Edicions (1997). ISBN 84-87334-22-9 
  12. Matthews, G. V. T. (1953. szeptember 1.). „Navigation in the Manx Shearwater”. Journal of Experimental Biology 30 (2), 370–96. o.  
  13. Mouritsen, Henrik (2001. november 15.). „Migrating songbirds tested in computer-controlled Emlen funnels use stellar cues for a time-independent compass”. Journal of Experimental Biology 204 (8), 3855–65. o. PMID 11807103.  
  14. Deutschlander, Mark E. (1999. április 15.). „The case for light-dependent magnetic orientation in animals”. Journal of Experimental Biology 202 (8), 891–908. o. PMID 10085262.  
  15. ^ a b Richard H. Armstrong: Ancient Explanations of Bird Migration. University of Houston. (Hozzáférés: 2017. február 24.)
  16. Schenk Jakab (1910): A madárvonulás kérdéseinek kísérleti vizsgálata. Aquila, 17: 133-167.
  17. Schenk Jakab (1935): A madárvonulás. A szerző kiadása. Budapest
  18. Miskolczi Gáspár (1702): Egy jeles Vad-kert avagy az oktalan állatoknak históriája.