Karl Volkmar Stoy

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Karl Volkmar Stoy
Karl Volkmar Stoy szobra Jénában
Karl Volkmar Stoy szobra Jénában
Született Karl Volkmar Stoy
1815. január 22.
Pegau
Elhunyt 1885. január 23. (70 évesen)
Jéna
Állampolgársága német
Nemzetisége német
Foglalkozása pedagógus,
neveléstudós,
egyetemi tanár
Iskolái Lipcsei Egyetem
Sírhely Johannisfriedhof
A Wikimédia Commons tartalmaz Karl Volkmar Stoy témájú médiaállományokat.

Karl Volkmar Stoy (Pegau, 1815. január 22. – Jéna, 1885. január 23.) – német, a herbartiánus pedagógia képviselője, egyetemi tanár.

Élete[szerkesztés]

Édesapja Pegauban evangélikus lelkész volt, és gazdálkodással is foglalkozott. Gimnáziumba a meisseni Szent Afra hercegi iskolába járt (18271833). Egyetemi tanulmányait a lipcsei egyetem teológiai fakultásán kezdte meg (1833). Egyetemi évei alatt tanárai – a herbartiánus Gustav Hartenstein (18081890) és Moritz Wilhelm Drobisch (18021896) – felkeltették érdeklődését a herbarti filozófia iránt, de a nevelés gyakorlati kérdései ugyancsak foglalkoztatták, különösen a siketnémák tanításának problémái érdekelték. Filozófiai témából doktorált (1837), dolgozatában Schleiermacher etikájáról értekezett.[1] Drobisch ajánlólevelével, a göttingeni egyetemre ment (1837), ahol akkor Herbart is oktatott. Leginkább Herbart pszichológiai témájú előadásaira járt (1837–1839). Egyetemi tanulmányai befejeztével (1839) tanári pályára lépett, Weinheimben egy magán leányiskolában német nyelvet, történelmet és természettant tanított, majd a magán-nevelőintézetben nevelő volt (1839–1842).

Későbbi pedagógiai munkásságát döntően befolyásolta az a három év, amelyet a város nevelőintézetében töltött. Lehetősége adódott a herbarti elvek gyakorlati kipróbálására. Az intézetben dolgozó pedagógusok naponta „konferencián” kötetlen formában beszélték meg a teendőket, ahol minden tanár megfogalmazhatta pedagógiai javaslatait. A nevelési gyakorlat, az előkészített és feldolgozott többnapos kirándulások rendszere, a zene- és táncórák, a változatos – barkácsolás, asztalosmunka, könyvkötészet, esztergályozás és kosárfonás – munkatevékenység tapasztalatai jelentős mértékben hatottak későbbi tanárképzési terveire, tevékenységére.

Sokrétű pedagógiai tapasztalat birtokában került a jénai egyetemre (1842).[2] Habilitált (1843), és docenssé (1845), majd professzorrá nevezték ki (1857). Az egyetemi munkája mellett a heimburgi (de) progimnázium és nevelőintézet, tanítóképző – a „Stoy’sches Institut” – vezetője volt (1844), így folyamatosan kapcsolatban maradt az iskolai nevelés gyakorlatával. Az egyetemen pedagógiai, pszichológiai, és neveléstörténeti előadásokat tartott (18431866). A tanítók alapos pedagógiai képzése érdekében megszervezte, majd vezette az egyetemi Pedagógiai Szemináriumot és az ahhoz kapcsolódó gyakorlóiskolát (1844. december 9.–1866). A Szeminárium és gyakorlóiskola (Johann-Friedrich-Schule) az egyetem új épületébe költözött (1858).[3]

A gyakorlóiskola fenntartásához sikertelenül folyamodott támogatásért, ezért heidelbergi egyetemre ment (1866). Heidelbergben ő volt a pedagógia első egyetemi tanára. Pedagógiai szeminárium hiányában „pedagógiai-pszichológiai gyakorlatokat” rendszeresített (1866–1874). Ott volt a hallgatója és tanítványa Wilhelm Rein. Pedagógusképző-elvei szerint pedagógiai szemináriumot, tanítóképzőt szervezett az osztrák-sziléziai Bielitzben (18671868).[4]

Herbart pedagógiájának és szellemiségének ápolására, tanai továbbadására és fejlesztésére, Tuiskon Zillerrel együtt, létrehozta a „Tudományos Pedagógia Egyesülete” (Vereins für wissenschaftliche Pädagogik) nevű szervezetet (1868. július 16.). A Zillerrel kialakult nézeteltérése úgy elmérgesedett, hogy kilépett az Egyesületből (1876).[5]

Elfogadta a jénai egyetem meghívását és visszatért a városba. Újra megnyitotta a Pedagógiai Szemináriumot. Az egyetem oktatójaként, számos kongresszus résztvevőjeként (Bonn, Brüsszel, London) és az Allgemeine Schul-Zeitung főszerkesztőjeként haláláig Jénában élt (1874–1885).

Munkássága[szerkesztés]

Pedagógiai munkásságának erőssége volt az igényes elméleti felkészültség és a gyakorlati tevékenység közötti termékeny kölcsönhatás. Mindezt szemléletesen bizonyította legfontosabb elméleti művében a Pedagógiai enciklopédiában, amit időről időre átdolgozott.[6]

Az elmélet és a gyakorlat közti szoros kapcsolat a tanárképzési tézisekben és azoknak a Szeminárium életében történő következetes alkalmazásában ugyancsak megmutatkozott. A tanárképzési koncepció fő tézisei:

1. a középiskola (a gimnáziumok és a reáliskolák) jó tanára az ország fontos értéke, mert a középiskolákban képzik ki az elitet, az ország igazi arisztokráciáját;
2. felelőtlenség és megbocsáthatatlan vétek lenne a véletlenre bízni azt, hogy jól képzett tanárok oktatnak-e az iskolákban, s helytelen elképzelés az is, miszerint ha valaki jól képzett, akkor már képes másokat is jól tanítani: gyakran a legtudósabb tanár a leggyengébb oktató;
3. a középiskolai tanárok képzését mindenképpen előzze meg egyfajta tudományos szintű egyetemi oktatás;
4. a pedagógiai képzés nélkülözhetetlen alapja a nevelésfilozófia, a neveléstörténet és a pszichológia;
5. az elméleti képzés azonban semmit sem ér, ha nincs kapcsolatban a pedagógiai praxissal, gyakorlattal;
6. a fiatal tanárjelöltek oktatási gyakorlata nem realizálható felnőtteken, nem végezhető el bármilyen iskolában, és kevés csupán néhány próbatanítás elvégzése; az egyes-egyedüli helyes megoldás: saját gyakorlóiskola, szeminárium létesítése;
7. a szeminárium működése három feltétel teljesülése esetén lehet eredményes:
a) fiatal tanárjelöltek ne különálló, rendszerükből kiemelt tanórákat tartsanak, hanem 3–6 hó¬napig folyamatosan tanítsanak egy-egy tantárgyat, mert csak így kelthető bennük életre a pedagógiai tehetség, géniusz;
b) a tanárjelöltek mutassanak be az igazgatónak egy részletes óratervet, csak ezáltal nevelhetők önállóságra;
c) a teljesítményüket mindenkor kontrollálja és bírálja az igazgató és a többi tanárjelölt, mert így tanulható meg az önmegfigyelés és az önuralom;
d) ezen intézménynek mindenképpen valamelyik egyetemi városban kell lennie, mert csak így biztosítható a tanárjelöltek számára a megfelelő tudományos atmoszféra, valamint az, hogy a pedagógia egyetemi professzora egyúttal a tanárképző szeminárium vezetője is legyen.[7]

Műveiből[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. De ethices a Schleiermachero propositae fundamento
  2. A Friedrich Schiller jénai egyetem (Friedrich-Schiller-Universität Jena) a német-területek egyik legrégibb egyeteme. – 1558. február 2-án alapította I. János Frigyes (de) (Torgau, 1503. június 30. – Weimar, 1554. március 3.) szász választófejedelem tervei szerint I. Ferdinánd német-római császár (Herzoglich Sächsische Gesammt-Universität.) Az egyik legradikálisabb egyeteme volt a német fejedelemségeknek. Virágkora 17871806 közé esett.
  3. Az Szemináriumot gyakorlóiskolája épületét átveszi a város. Jénának egy nagyobb iskolaépületre volt szüksége. Az épületben a város II. számú iskolája kezdte el működését. Sajnos, az épület napjainkban már nem látható, mert 1891-ben a Stoy-féle Johann-Friedrich iskolát lebontották. Helyén a Paradies-strassén egy új iskola épült 1892-ben. Már csak egy emlékkő emlékeztet a régi épületre. – Wilhelm Rein, majd Peter Petersen(de) az új épületben is vezetett pedagógia szemináriumot. Ma, 2002. szeptembere óta, az állami gazdasági és menedzserképző szakiskolacentrum (Staatliche Berufsschulzentrum Wirtschaft and Verwaltung) épülete.
  4. 1867 novembertől 1868 áprilisig szabadságon volt. Ezalatt szerezték meg, hozták létre Bielitzben az evangélikus tanítóképzőt. Ezt követően vezette, majd inkább csak felügyelte azt ott folyó képzést.
  5. A herbarti tanításokhoz kapcsolódóan vitatta Tuiskon Ziller nézeteiben a koncentráció elvének értelmezését, különösen az ú.n. érzületi anyag (Gesinnungsstoff) elméletét és a kultúrtörténeti elméletet.
  6. Stoynak az iskolai nevelés átalakítását (reformját) kívánó elképzelését és annak megvalósítását részletesebben ismerteti Mikonya György két tanulmányában Az iskola elhelyezése, a térszerkezet alakulása és Az iskola szervezete című fejezetekben.
  7. Stoy tanárképzéssel kapcsolatos koncepciójának fő téziseit az 1880-ban Brüsszelben megtartott nemzetközi kongresszuson mondta el. Bliedner könyvére hivatkozással idézi Mikonya György Két Herbart tanítvány: Karl V. Stoy és Wilhelm Rein című tanulmányában. Részletesebben leírja a Szemináriumban történt tanárképzés gyakorlatát is. – Stoy tanárképzési elveiből és gyakorlatának sajátosságaiból több érvényesül, megfigyelhető napjaink (2016) magyarországi tanár/tanítóképzésében.

Források[szerkesztés]