Josip Juraj Strossmayer

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Josip Juraj Strossmayer
Josip Juraj Strossmayer2.jpg

Született 1815. február 4.
Eszék
Elhunyt 1905. május 8. (90 évesen)
Diakovár
Sírhely Diakovári katedrális
Iskolái Bécsi Egyetem
Felekezet római katolikus egyház
Josip Juraj Strossmayer aláírása
Josip Juraj Strossmayer aláírása
Josip Juraj Strossmayer a Catholic Hierarchy-n
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Josip Juraj Strossmayer témájú médiaállományokat.

Josip Juraj Strossmayer, németül: Joseph Georg Strossmayer (Eszék, 1815. február 4.Diakovár, 1905. május 8.) német származású horvát római katolikus püspök, a horvát nacionalista Nemzeti Párt vezetője, 1850-től Bosznia és Szerémség püspöke. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban segítette Jelačić Magyarország elleni hadjáratát, majd később a magyar politikával szemben fellépő ellenzék vezetője lett. 1860 és 1873 között a horvát országgyűlés (sabor) magyarokkal való kiegyezést ellenző képviselője.

Életrajza[szerkesztés]

Szegény sorsú német szülők gyermeke, akiknek ősei a 18. század elején vándoroltak be Linzből. Iskoláit az eszéki gimnáziumban végezte, majd a diakovári szemináriumba került, később pedig a pesti egyetemre, ahol a teológiai vizsgálatokat rendkívüli kitüntetések között tette le. 1838-ban káplán lett Péterváradon. Három év múlva a bécsi Augustineumban hallgatta a felsőbb teológiát és a professzorok bámulata között nyerte el a doktori kalapot. Pár évig a zágrábi líceumban tanított, 1847-ben pedig az Augustineum igazgatójává és egyszersmind udvari szónokká nevezték ki.

Bécsben kezdett először foglalkozni a horvát eszmékkel, itt írta meg első művét a délszlávok fölébresztésére. 1849-ben diakovári püspökké nevezték ki. Püspökségének első tiz éve a Bach-korszak idején folyt le, amikor a hatalom mindent elkövetett, hogy a különböző nemzetiségeket elnémetesítse. Strossmayer megértette, hogy ezen törekvéseket csak úgy lehet meghiúsítani, ha fölkelti és megerősíti a nemzeti érzületet a kultúra, az irodalom és a történelem által. Jelszava volt: Sve za vjeru i domovinu (Mindent a hitért és hazáért!). Működését azzal kezdte, hogy nagy összegeket fordított szegény ifjak felsőbb kiképzésére; csaknem az összes horvát gimnáziumokat segítette, sőt a zágrábi egyetemet is. Diakováron gimnáziumot alapított, majd elemi és felsőbb leányiskolát, szemináriumot a bosnyák papnövendékek számára, majd tanítóképző intézetet, mely utóbbi egymaga 200 000 frankjába került. Mindezen intézeteket saját költségén tartotta fönn. Mindent elkövetett a délszláv irodalmak emelésére, gyámolítja a szerb hivatalos nyelv megalkotóit: Vuk Stefanović Karadžićot és Đuro Daničićot, továbbá a két Miladinov (Dimitar és Konsztantin) testvért, akik a püspök házában dolgoztak a Bolgár népdalok kiadásán. A diakovári szemináriumban az ó-szláv nyelvek tanítására katedrát állított fel. Folyton gyűjtötte a könyveket, melyeket a diakovári iskoláknak fog hagyományozott. Nagyszerű képtárt gyűjtött a horvát nemzeti múzeum céljaira, közel 300 képe volt, köztük a legnagyobb mesterektől jó néhány.

A Bach-minisztérium bukása után 1860-ban a birodalmi gyűlésben vett részt és ott nagy energiával sürgette Horvátország teljes autonómiáját. A Magyarországgal való kiegyezéskor Strossmayert, aki nem akart egy hajszálnyit sem engedni, eltávolították egy időre. Száműzetését Párizsban töltötte, főleg nagy francia írókat tanulmányozva. Diakovárra visszatérve, egy ideig teljesen visszavonult a politikától. 1860-ban a horvát tudományos akadémia céljaira 200 000 frankot ajánlott fel; két év múlva az intézet megalakult és ő nyitotta meg. 1867-ben 150 000 frankot ajánlott fel a zágrábi tartománygyűlésen a felállítandó egyetemre és 1874. október 29-én az egyetem Strossmayer nagy ünnepeltetése mellett megnyílt. 1869–1870-ben részt vett az első vatikáni zsinaton, a pápai tévedhetetlenségi dogmát ellenezte és kiváló latin ékesszólással fejtegette, hogy helytelen a pápai méltóságból monopóliumot csinálni az olasz születésű emberek számára. 1870-ben elkeseredett oppozíciót fejtett ki a magyarok ellen. Diakovári székhelyére visszavonulva, élénk figyelemmel kísérte az eseményeket.

1888. február 16-án lefolyt – egyházi szolgálatba lépésének – 50 éves jubileuma nagy szláv tüntetésekre adott alkalmat. A magyarellenes ellenzéknek később is oszlopa és a politikai és társadalmi téren egyaránt aktív agitátorként szerepelt. Az 1888-ban Kijevben tartott – Oroszország megkeresztelése évfordulójának ünnepségére – küldött távirata miatt a király a belovári tisztelgések alkalmával élesen megrótta. Még 1858-ban valóságos belső titkos tanácsos lett. Pápai trónálló, római gróf, a nándorfehérvári és szendrői egyházmegye helynöke stb., a zágrábi tudományos akadémia védnöke volt.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. V. ö. Budapesti Hirlap 1888. febr. 17. sz.; Laveley, La péninsule des Balkans (Párizs, 1886).

Források[szerkesztés]