Johanna nőpápa

Johanna a Schedel-féle világkrónikában (1493). A kép a legenda késő középkori elterjedését szemlélteti, nem történeti portré.

Johanna nőpápa, más néven Johanna pápanő, Johanna pápissza vagy latinul Johanna papissa, a középkori pápaságtörténet egyik legismertebb legendás alakja. A történet legismertebb változata szerint egy férfinak öltözött, nagy műveltségű nő Johannes Anglicus néven a 9. század közepén pápává lett, majd egy római körmenet során gyermeket szült, és így lepleződött le.

A történettudomány Johanna történeti létezését nem tartja igazolhatónak. A legenda első ismert írott változatai csak a 13. század közepén jelennek meg, több évszázaddal az állítólagos 9. századi esemény után. A legkorábbi ismert változatok főként krónikai és prédikációs szövegekhez kötődnek, különösen Jean de Mailly, Étienne de Bourbon és Martinus Polonus műveihez, de a korai hagyományban egy 13. századi ferences Chronica minor is szerepet játszott. A Martinus Polonus nevéhez kötött krónikahagyomány egyik késő 13. századi redakciója IV. Leó pápa és III. Benedek pápa közé illesztette Johannát, de a pápasor 855. évi kronológiája nem hagy helyet egy több mint kétéves közbeiktatott pontifikátusnak. IV. Leó halála (855. július 17.) és III. Benedek felszentelése (855. szeptember 29.) között valójában csak 74 nap, vagyis nagyjából 2 hónap és 12 nap telt el, ez legfeljebb egy rövid, politikai konfliktussal terhelt széküresedés volt, nem olyan időrés, amelybe beférne a Johanna-legendában szereplő „két év, hét hónap és négy nap” hosszúságú állítólagos pontifikátus.

A Johanna-legenda történeti jelentősége ezért nem egy női pápa tényleges uralkodásában, hanem a legenda keletkezésében, középkori elterjedésében, kora újkori vitáiban és modern kulturális felhasználásában áll. A késő középkorban sok szerző történeti tényként kezelte, a reformáció korában pápaságellenes polémiai eszközzé vált, a modern korban pedig irodalmi, felekezeti-polemikus, feminista és népszerű feldolgozásokban élt tovább.

Elnevezései

A magyar nyelvű irodalomban az alakra több megnevezés használatos: Johanna nőpápa, Johanna pápanő, Johanna pápissza, ritkábban Johanna papissa. A latin papissa a papa szó nőnemű párjaként „női pápát” vagy „pápisszát” jelent. A történet latin és nyugat-európai változataiban gyakori a Johannes Anglicus név, vagyis „Angliai János”, valamint a Johannes Maguntinus vagy Johannes de Maguntia forma, amely az alakot Mainzhoz kapcsolja.

A „Johanna” név nem a legenda legkorábbi formáiban szerepel. A korai változatokban a női pápa vagy névtelen, vagy Johannes néven jelenik meg, mivel a történet szerint férfiként jutott volna egyházi tisztségbe. A későbbi hagyomány több női nevet is társított hozzá, köztük az Ágnes, Jutta, Gilberta, Anna és Glancia neveket. Ezek a névváltozatok nem önálló történeti adatok, hanem a legenda változatos középkori és kora újkori továbbélésének jelei.

A legenda alapmotívuma

A legenda legismertebb elbeszélése szerint Johanna angol vagy mainzi származású, kivételes műveltségű nő volt. Férfiruhát öltött, tanulmányokat folytatott — egyes változatok szerint Athénban —, majd Rómába került, ahol tudása és hírneve révén egyházi körökben is tekintélyt szerzett. A későbbi, Martinus Polonus nevéhez kötött krónikai változatban IV. Leó halála után pápává választották, és két évnél hosszabb ideig uralkodott.

A történetben szereplő egyházi intézmények és helyszínek részben a 13. századi szerzők világát tükrözik. A 9. századi pápaválasztás intézményi keretei nem azonosak a késő középkori konklávéval: a római klérus és nép szerepe, valamint a Karoling-kori császári hatalom befolyása is fontos tényező volt. A pápai udvar, a bíborosi testület vagy a lateráni szertartások későbbi formáit ezért nem lehet változatlanul visszavetíteni a 850-es évekre.

A lelepleződés motívuma szintén a legismertebb elemek közé tartozik. A történet szerint Johanna egy körmenet alkalmával gyermeket szült. A későbbi hagyomány ezt a jelenetet a Colosseum és a Szent Kelemen-bazilika közötti úthoz kapcsolta. A különböző változatok eltérően beszélik el a folytatást: némelyek szerint meghalt a szülésben, mások szerint megkövezték, lóhoz kötve hurcolták, kolostorba zárták, vagy gyermekét később egyházi tisztségbe helyezték. Az eltérő befejezések a történet legendás jellegére utalnak.

A középkori és kora újkori vitákban külön kérdés volt, hogy ha egy nő férfiként megtévesztéssel foglalt volna el pápai hivatalt, azt egyáltalán érvényes pápaságnak lehetett volna-e tekinteni. A Johanna-legenda ezért nemcsak történeti, hanem egyházjogi és egyháztani vitákban is felhasználható példává vált.

A legenda legkorábbi forrásai

Jean de Mailly

A Johanna-legendára vonatkozó legkorábbi ismert írott tanú Jean de Mailly 13. századi domonkos krónikás, akinek műve a Chronica universalis Mettensis címen ismert. Jean de Mailly a történetet nem a 9. századba, hanem nagyjából 1099 környékére helyezte, és az alakot még nem nevezte Johannának. Elbeszélésében egy nő férfinak adja ki magát, a pápai kúria jegyzője, majd bíboros és végül pápa lesz. A történet szerint lóháton lepleződik le, amikor gyermeket szül; ezután megbüntetik, és a helyszínen temetik el.

Jean de Mailly beszámolója több szempontból különbözik a később elterjedt változattól. Nem szerepel benne Mainz, Athén, IV. Leó, III. Benedek, és nem a 850-es évekre helyezi az eseményt, hanem gyakorkatilag II. Orbán pápa halála (1099. július 29.) és II. Paszkál pápa megválasztása (1099. augusztus 13.) körüli időszakra. A kézirati hagyományban a bejegyzés óvatos, ellenőrzendő anyagként jelenik meg, ami arra utal, hogy a szerző nem kiforrott pápaságtörténeti hagyományként, hanem különös, vizsgálandó történetként rögzítette.

Étienne de Bourbon

Étienne de Bourbon, más néven Stephanus de Bourbon, ugyancsak domonkos szerző volt. A történetet a Tractatus de diversis materiis praedicabilibus, illetve a De septem donis Spiritus Sancti néven ismert prédikációs-exemplum gyűjteményében használta fel. Az exemplum középkori prédikációs példatörténet volt: rövid, hatásos elbeszélés, amelyet a prédikátor erkölcsi vagy vallási tanulság szemléltetésére alkalmazott. Az ilyen történetek nem mindig történeti adatként, hanem tanító célú példázatként működtek.

Étienne de Bourbon változata közel áll Jean de Mailly elbeszéléséhez, de hangsúlyosabban moralizáló jellegű. Nála a történet nem pápaságtörténeti bizonyítékként, hanem intő példaként jelenik meg: egy nő férfiruhát ölt, tudása és ügyessége révén egyházi méltóságra jut, majd terhessége és szülése leplezi le.

A domonkos rend szerepe sem véletlen. A rendet a 13. század elején prédikálásra és tanításra alapították, tagjai pedig nagy számban készítettek és használtak prédikációs példatárakat. A Johanna-legenda első ismert írott megjelenései ebbe a tanító-prédikáló közegbe illeszkednek. A középkori krónikák és exemplum-gyűjtemények nem a modern értelemben vett kritikai történetírás szabályai szerint készültek: a szerzők gyakran vettek át szóban keringő, erkölcsi tanulsággal ellátott történeteket, amelyek később más krónikákban történeti adatként rögzülhettek.

Martinus Polonus

A legenda európai elterjedésében döntő szerepet játszott Martinus Polonus, vagyis Opavai Márton 13. századi domonkos szerző Chronicon pontificum et imperatorum című krónikája. Martinus Polonus nem a legkorábbi ismert tanú, de az ő nevéhez kötött krónikahagyomány egyik késő 13. századi redakciója lett a későbbi hagyomány meghatározó formája.

E krónikaváltozat szerint IV. Leó után egy Johannes Anglicus nevű, mainzi születésű személy ült a pápai trónon két évig, hét hónapig és négy napig. A krónika hozzáteszi, hogy Johannes valójában nő volt. Fiatal korában férfiruhában Athénba került, ott nagy műveltségre tett szert, majd Rómában tanított. Tudása és tekintélye miatt pápává választották. Egyik bizalmasa teherbe ejtette, és mivel nem ismerte a szülés idejét, a régi Szent Péter-bazilikától a Laterán felé tartó körmenet során gyermeket szült.

A krónika szövege azért vált különösen befolyásossá, mert Martinus Polonus műve a késő középkor egyik rendkívül népszerű történeti kézikönyve lett. Számos kéziratban fennmaradt, több nyelvre lefordították, és későbbi szerzők nagy része közvetlenül vagy közvetve az ő változatát vette át. A legenda széles körű középkori elterjedését ezért nem a történet hitelessége, hanem a krónika tekintélye és másolási hagyománya magyarázza.

Egyéb 13. századi tanúk

A korai hagyomány nem kizárólag domonkos közegben maradt fenn. A 13. századi ferences Chronica minor szerzője is említi a történetet. A későbbi elterjedés szempontjából azonban Jean de Mailly, Étienne de Bourbon és különösen Martinus Polonus szövegei voltak meghatározók. A forráshagyomány fejlődése így azt mutatja, hogy a Johanna-történet nem egyszerre, kész formában jelent meg, hanem több, egymástól eltérő változatból fokozatosan alakult ki.

A legenda változatai

Időbeli elhelyezések

A legenda időbeli elhelyezése nem egységes. Jean de Mailly és Étienne de Bourbon változatai inkább a 11. század vége vagy 1100 körüli időszak felé mutatnak. A Martinus Polonus nevéhez kötött krónikahagyomány viszont a történetet a 9. századba, IV. Leó és III. Benedek közé helyezte, és ez a változat vált a legismertebbé.

Későbbi szerzők olykor más pápák korába illesztették az alakot, vagy a történetet más kronológiai keretben adták elő. Ez az ingadozás a legenda egyik fontos forráskritikai problémája: ha valódi 9. századi esemény emléke őrződött volna meg, várható lenne valamilyen korai, stabilabb kronológiai hagyomány.

Származás és tanulmányok

A későbbi változatok Johannát gyakran angol származású, de Mainzhoz kötődő nőként mutatják be. Innen ered a Johannes Anglicus és a Johannes Maguntinus kettős hagyomány. Egyes elbeszélések szerint szeretője vitte Athénba férfiruhában, ahol a tudományokban minden kortársát felülmúlta.

Athén ebben a történetben inkább a klasszikus műveltség jelképes helyszíne, mintsem valószínű 9. századi nyugati tanulmányi központ. A kora középkori nyugati egyházi pályafutás szempontjából a részlet anakronisztikusnak hat: a 9. századi Athén nem volt olyan nyugati oktatási központ, amelyből egy római egyházi karrier természetesen következett volna.

A legenda női tanultságról szóló elemei nem értelmezhetők egyszerűen úgy, hogy a középkorban a nőknek semmilyen művelődési lehetőségük nem volt. A latin kereszténység felszentelt papsága férfiak számára volt fenntartva, de kolostori, arisztokrata és udvari környezetben nők is részesülhettek magasabb műveltségben, és jelentős vallási vagy politikai szerepet tölthettek be. Johanna történetének feszültsége abból adódik, hogy a női tanultság, a férfiruha és a pápai hivatal motívumai egyetlen botrányos elbeszélésben kapcsolódnak össze.

A magyar népszerű irodalomban és ismeretterjesztésben előforduló olyan részletek, mint Ingelheim, Fulda, egy konkrét misszionárius apa vagy egy szász anya, későbbi színező elemek. Ezek nem a legkorábbi forrásokból származó, ellenőrizhető adatok, hanem a legenda bővülésének részei.

Lelepleződés és halál

A lelepleződés alapeleme az, hogy a férfiként szereplő pápa gyermeket szül. A legkorábbi változatokban a jelenet még viszonylag rövid. A Martinus Polonus nevéhez kötött krónikahagyományban már meghatározott római helyszínhez kapcsolódik: a Colosseum és a Szent Kelemen-bazilika közötti útvonalhoz.

A halál vagy büntetés részletei a hagyományban erősen változnak. Egyes változatok szerint Johanna a szülésben meghalt, mások szerint a római nép megkövezte, ló farkához kötötték és végighurcolták, vagy kolostorba zárták. A gyermek sorsáról is többféle késői adat keringett; egyes változatok szerint életben maradt, és később Ostia püspöke lett. Ezeket a részleteket a kutatás nem történeti adatokként, hanem a legenda variánsaiként kezeli.

Középkori elfogadottsága és recepciója

A Johanna-legenda a 13. század második felétől gyorsan terjedt. A késő középkorban sok krónikás és író történeti tényként kezelte, különösen azért, mert Martinus Polonus krónikája nagy tekintélyű és széles körben használt történeti összefoglaló volt. A legenda így nem pusztán népi szóbeszédként, hanem tanult krónikai hagyományként is jelen volt.

A legenda középkori elfogadottsága nem azt jelenti, hogy a középkori szerzők általában ne tettek volna különbséget biztos és bizonytalan hagyomány között. A krónikai és prédikációs műfajok azonban más szabályok szerint működtek, mint a modern kritikai történetírás: a szerzők gyakran átvettek példázatos, erkölcsi tanulságra alkalmas vagy tekintélyes krónikákból származó történeteket.

A történet bekerült irodalmi és történeti művekbe is. Giovanni Boccaccio a De mulieribus claris című, híres nőkről szóló művében tárgyalta Johanna alakját, Bartholomaeus Platina pedig pápai életrajzgyűjteményében ismertette a hagyományt, bár óvatosabb hangon. A középkori és kora újkori szerzőknél Johanna különböző érvelési célokat szolgálhatott: példaként szerepelhetett a női álruha, az egyházi választás, a pápai hivatal, a botrány vagy az intézményi tévedés kérdéseiben.

Husz János elsősorban egyháztani írásaiban, különösen a De Ecclesia összefüggésében hivatkozott a női pápa történetére. A konstanzi zsinat idején a legenda azért volt jelentős, mert a pápai hivatalról és az egyház látható fejéről szóló vitákban példaként lehetett használni arra, hogy egy személyt tévesen is pápának tarthatnak.

A legenda recepciójának egyik legismertebb tárgyi példája a sienai székesegyház pápabüszt-sorozata volt, amelyben a késő középkorban Johanna alakját is azonosítani vélték. Ennek részletesebb értelmezése a legendához kapcsolt tárgyi motívumok között szerepel.

Forráskritikai összefoglaló

A Johanna-legenda állításai és forráskritikai értékelésük

A legenda vagy későbbi hagyomány állítása	Forráskritikai értékelés
Johanna IV. Leó és III. Benedek között uralkodott 855–857 körül.	A 855. évi pápasor kronológiája nem hagy helyet egy több mint kétéves pontifikátusnak. IV. Leó halála és III. Benedek felszentelése között kb. 74 nap telt el.
A történetet korai, 9–11. századi források is említik.	Az ilyen hivatkozásokat a kutatás későbbi betoldásnak vagy kézirati glosszának tekinti.
A Liber Pontificalis hiteles szövege tud Johannáról.	A Liber Pontificalis 9. századi rétege nem említi Johannát; a kapcsolt utalások későbbiek.
A lyukas lateráni székekkel az új pápa nemét ellenőrizték.	A sedia stercoraria a beiktatási szertartás szimbolikus eleme volt; a nemellenőrző magyarázat későbbi legendaelem.
A sienai büszt Johanna történeti létezését bizonyítja.	A büszt a legenda késő középkori elfogadottságát mutatja, nem a történeti létezését.
A történet széles középkori elfogadottsága történeti hitelességet bizonyít.	A széles körű recepció a legenda hatását mutatja, de nem pótolja a kortárs forrásokat és a kronológiai illeszthetőséget.

Történeti értékelés

A Johanna-legenda forráskritikai értékelése nem pusztán azon alapul, hogy a hivatalos pápalisták nem tartalmaznak női pápát. A 9. századi pápaság eseményei több, egymástól részben független írásos közegben hagytak nyomot: pápai életrajzokban, levelekben, frank évkönyvekben, római és birodalmi politikai forrásokban, valamint későbbi kézirati hagyományokban. Egy több mint kétéves, botrányos pontifikátus teljes hiánya ebből a forráskörből ezért nem egyszerű hallgatás, hanem komoly történeti ellenérv.

A kortárs források hiánya

A Johanna-legenda történeti hitelességével szemben az egyik legerősebb érv a kortárs vagy közel kortárs források hiánya. A 9. századból nem ismert olyan kortárs vagy közel kortárs pápai, frank, római, bizánci vagy egyháztörténeti forrás, amely IV. Leó és III. Benedek között női pápáról, többéves széküresedésről vagy ilyen jellegű pápaválasztási botrányról tudósítana.

A korszak nem volt teljesen dokumentálatlan. A 9. századi pápaságról a Liber Pontificalis — középkori pápai életrajzgyűjtemény —, frank évkönyvek, pápai levelek, római és birodalmi kapcsolatokra vonatkozó adatok, valamint diplomáciai és egyházi iratok is tudósítanak. Éppen ezért a hallgatás nem pusztán „a sötét középkor” forráshiányának következménye, hanem forráskritikai érv: egy több évig tartó rendellenes pontifikátusnak várható volna valamilyen nyoma a korabeli dokumentációban.

Noble összefoglalása szerint Johanna története nem vezethető vissza a 9. századra: a történet a 13. században bukkan fel, majd később széles körben elfogadott legendává válik. Ez a késői megjelenés önmagában nem zárna ki minden történeti magot, de a pápasor és a fennmaradt 9. századi adatok ismeretében különösen súlyos forráskritikai problémát jelent.

IV. Leó és III. Benedek kronológiája

A Martinus Polonus nevéhez kötött változat szerint Johanna IV. Leó után és III. Benedek előtt uralkodott. A történeti kronológia azonban ezt nem támasztja alá. IV. Leó 855. július 17-én halt meg; III. Benedeket röviddel ezután megválasztották, felszentelése azonban az Anastasius körüli konfliktus miatt 855. szeptember 29-ig késlekedett. Ez a rövid széküresedés nem elegendő egy két évnél hosszabb, a krónikákban később Johannának tulajdonított pontifikátus beillesztésére.

A 9. századi pápaválasztás nem egy teljesen zárt, ellenőrizhetetlen esemény volt. Római papság, római előkelők, frank birodalmi érdekek és külső diplomáciai kapcsolatok is érintették. Egy többéves pápaság eltüntetése nem csupán egyetlen irat megváltoztatását igényelte volna, hanem egymástól független kronológiai, egyházi és politikai adatsorok teljes átalakítását is.

III. Benedek nem tekinthető utólag kitalált pápának. Pontifikátusát a Liber Pontificalis életrajzi hagyománya, valamint hiteles és datálható pápai levelek is alátámasztják. Emiatt a történeti kutatás nem fogadja el azt az elképzelést, hogy III. Benedek alakját a későbbi egyház Johanna eltüntetésére találta volna ki.

A Liber Pontificalis és Anastasius Bibliothecarius

A Johanna-legenda mellett korábban gyakran hivatkoztak Anastasius Bibliothecarius nevére és a Liber Pontificalis kézirati hagyományára. A forráskritikai kutatás azonban nem tekinti ezeket hiteles 9. századi tanúknak. A Johannára utaló bejegyzések nem a Liber Pontificalis eredeti 9. századi szövegéhez tartoznak, hanem későbbi kézirati betoldásokként vagy margójegyzetekként értelmezendők.

A Liber Pontificalis kritikai kiadásai éppen azt mutatják, hogy a 9. századi pápákra vonatkozó hagyományban IV. Leó és III. Benedek között nincs olyan hiteles életrajzi réteg, amely Johanna pontifikátusát tanúsítaná. Ezért a Liber Pontificalis-ra való hivatkozás nem Johanna létezése mellett, hanem inkább a legenda késői betoldás-jellegének megértéséhez használható.

Marianus Scotus, Sigebert és más állítólagos korai tanúk

A régebbi népszerű irodalomban gyakran említették Marianus Scotus és Sigebert de Gembloux krónikáit korai tanúként. A modern kutatás szerint azonban a Johannára utaló helyek a régebbi kéziratokban nem szerepelnek, hanem későbbi interpolációk. Az interpoláció későbbi betoldást jelent egy régebbi szövegbe. A 14. századi és későbbi kéziratokban már megjelenhet Johanna neve, de ez nem bizonyítja, hogy a 11–12. századi szerzők ismerték volna a történetet.

Hasonlóképpen Godfrey of Viterbo Pantheon című művének egyes későbbi változataiban is előfordult Johanna-említés, de ezt is későbbi betoldásként kezelik. Mivel Godfrey a 12. század végén halt meg, a Johanna-bejegyzést tartalmazó későbbi kéziratok nem tekinthetők az eredeti mű hiteles tanúinak. A kézirati interpolációk jelensége a középkori krónikahagyományban nem szokatlan: a krónikákat másolták, folytatták, kiegészítették, és a későbbi olvasók vagy másolók gyakran illesztettek be újabb adatokat régebbi szövegekbe.

A legendához kapcsolt tárgyi és helyi motívumok

A sedia stercoraria és a lyukas székek

A Johanna-legendához kapcsolódó legismertebb tárgyi motívum az úgynevezett sedia stercoraria, illetve a Lateránnál használt lyukas márvány- vagy porfírszékek története. A kora újkori és népszerű elbeszélések szerint ezekkel ellenőrizték volna az új pápa férfi voltát, hogy Johanna esetéhez hasonló botrány ne ismétlődhessen meg.

A kutatás ezt nem tekinti történeti bizonyítéknak. A feltételezett nemellenőrző rítus nem szerepel a legkorábbi Johanna-változatokban. Noble szerint ilyen rítus nem létezett; a lyukas székek eredetileg a pápai beiktatási és lateráni birtokbavételi szertartás részei voltak, nem pedig testi vizsgálat eszközei. A sedia stercoraria szimbolikus jelentése inkább az alázathoz és a bibliai eredetű felemeltetés-motívumhoz kapcsolódott.

A körmeneti útvonal

A legenda szerint Johanna a régi Szent Péter-bazilikától a Laterán felé tartó pápai körmenetben, a Colosseum és a Szent Kelemen-bazilika közötti útvonalon szült. Későbbi hagyományok szerint a pápai körmenetek emiatt kerülték el ezt a helyet. A Martinus Polonus nevéhez kötött krónikaváltozat is utal arra, hogy egyesek szerint a pápa a történtek miatti undor vagy szégyen miatt nem haladt azon az úton.

A középkori pápaság szempontjából a Laterán különleges jelentőségű volt: a Lateráni bazilika Róma püspökének székesegyháza, a Lateráni palota pedig hosszú ideig a pápai hatalom egyik fő központja volt. A legenda útvonala ezért nem egyszerűen „vatikáni” jelenet, hanem a római pápai liturgia és városi térhasználat középkori világához tartozik.

A körmeneti útvonalra vonatkozó magyarázat maga is a legenda része. Döllinger és más forráskritikus szerzők szerint elképzelhető, hogy egy tényleges római útvonal-változtatás, egy szűk utca elkerülése vagy egy helyi hagyomány utólag kapott Johanna-történeti magyarázatot. A modern kutatás ezért a körmeneti útvonalat nem Johanna létezése melletti bizonyítékként, hanem a legenda helyi római motívumaként tárgyalja.

A szobor és a felirat

A legenda eredetének klasszikus magyarázatai között fontos szerepet kapott egy állítólagos római szobor és egy rejtélyes felirat. Döllinger szerint a történet kialakulásához hozzájárulhatott egy antik szobor, amelyet a későbbi római nép anya-gyermek ábrázolásként értelmezett, valamint egy rövidített latin felirat, amelynek betűit a középkori hagyomány a Johanna-történethez kapcsolta.

A híres hat P-betűs formula — Petre, pater patrum, papisse prodito partum — a legenda szerint Johanna szülésére utalt. Döllinger magyarázata szerint azonban a felirat eredetileg más, antik vallási vagy emlékművi kontextushoz tartozhatott, és a középkori értelmezés alakította át Johanna bizonyítékává. Ezt a magyarázatot a régebbi történeti irodalom gyakran átvette. A legújabb kutatás óvatosabban fogalmaz: a formula maga is a Johanna-hagyomány szöveges részévé vált, ezért nem kezelhető egyszerű, önálló régészeti bizonyítékként.

A sienai pápabüszt

A sienai székesegyház pápabüszt-sorozatában a késő középkorban szerepelt egy olyan alak, amelyet Johanna pápaként azonosítottak. A büszt megléte azt mutatja, hogy a legenda egy időben a késő középkori latin keresztény kultúrában is széles körű elfogadottságot élvezett.

A büszt későbbi átnevezése vagy átalakítása nem bizonyítja, hogy egy korábbi történeti tényt töröltek volna el. Inkább azt jelzi, hogy a kora újkorban, különösen a reformáció és az ellenreformáció vitáinak idején, a Johanna-legenda felekezeti jelentősége megnőtt, és a pápaság történeti tekintélyének védelmében egyre kevésbé volt tartható közömbös vagy elfogadó álláspont.

A legenda eredetére adott magyarázatok

A történészek nem fogadják el Johanna történeti létezését, de több magyarázat született arra, hogy miként alakulhatott ki a legenda.

Az egyik magyarázat római városi mondaként értelmezi a történetet. Eszerint egy szűk utca, egy antik szobor, egy nehezen értelmezett felirat és a lateráni szertartások egyes elemei idővel összekapcsolódtak, és ezekből formálódott ki a női pápa története. Ez a magyarázat különösen Döllinger 19. századi forráskritikai munkájához kötődik.

Más magyarázatok a 10. századi római arisztokrata családok pápaságra gyakorolt befolyásával hozták kapcsolatba a legenda keletkezését. E korszakot a római előkelő családok, köztük a Theophylactus-család intenzív politikai befolyása jellemezte. Marozia és Theodora szerepe miatt egyes régebbi szerzők azt feltételezték, hogy a női befolyás emléke alakult át a női pápa történetévé. Noble szerint azonban ebből a feltevésből nem lehet túl sokat bizonyítani.

Cesare Baronio a legenda egyik lehetséges eredetét VIII. János pápa alakjában kereste, akit egyes ellenfelei gyengeséggel vagy „nőiességgel” vádoltak, különösen Phótiosz ügyében. A modern kutatás ezt is inkább kora újkori magyarázó hipotézisként, nem bizonyított eredetként kezeli.

A 20–21. századi kutatás a legendát gyakran nem egyetlen „eredeti esemény” torzult emlékeként, hanem különböző szöveges, városi, egyházpolitikai és nemi szerepekkel kapcsolatos motívumok találkozásaként értelmezi. Johanna alakja alkalmas volt arra, hogy a női tanultságról, a férfiruháról, a klerikusi tekintélyről, a pápai hivatalról és az egyházi intézmény sebezhetőségéről szóló középkori és kora újkori képzeteket sűrítse.

Reformációs és kora újkori viták

A Johanna-legenda a reformáció korában új jelentőséget kapott. A protestáns vitairodalomban a történet alkalmas volt arra, hogy a pápaság apostoli folytonosságát, erkölcsi tekintélyét vagy intézményi megbízhatóságát támadják vele.

A nyomtatás elterjedése a 15–16. század fordulójától jelentősen megnövelte az ilyen vitairodalmi toposzok hatókörét. A Johanna-legenda kéziratos krónikai anyagból fokozatosan nyomtatott történeti, egyházpolitikai és felekezeti vitaszövegek részévé vált. A történet ezért a kora újkori olvasóközönség számára sokkal könnyebben hozzáférhető lett, mint a középkori kéziratos hagyomány idején.

A történetet görög szerzők is átvették, de ez a recepció későbbi, és nem tekinthető a legenda keleti eredete bizonyítékának. A görög és keleti keresztény környezetben a történet elsősorban Róma tekintélyének bírálatához kapcsolódhatott, nem pedig önálló korai hagyományként tanúsította volna Johanna létezését.

Ugyanakkor a felekezeti kép nem egyszerűen úgy alakult, hogy a protestánsok védték, a katolikusok pedig tagadták a történetet. A késő középkorban sok latin keresztény szerző is elfogadta a legendát, míg a kora újkorban protestáns tudósok között is megjelent a forráskritikai kétely. A vita egyre inkább a kézirati bizonyítékok, a krónikai hagyomány és a történeti módszer kérdésévé vált.

A 17. században különösen fontos szerepet játszott David Blondel francia református történetíró és teológus, aki 1647-ben megjelent művében forráskritikai érvekkel támadta a legenda hitelességét. Blondel jelentősége abban áll, hogy protestáns szerzőként is kimutatta: a Johanna-történet késői és ellentmondásos hagyományra épül, és nem illeszthető be a 9. századi pápasorba.

A humanista és kora újkori kritika történetében Aeneas Sylvius Piccolomini, Johannes Aventinus, Onofrio Panvinio, Florimond de Raemond, Robert Bellarmin és Cesare Baronio is szerepet játszottak a legenda hitelességével kapcsolatos kételyek és cáfolatok történetében. Florimond de Raemond L’Erreur populaire de la Papesse Jeanne című műve először 1587-ben jelent meg, és a kora újkori katolikus cáfolatok egyik fontos példája volt. Aeneas Sylvius Piccolomini később II. Piusz pápa lett; a legendával kapcsolatos kételyei azonban elsősorban humanista írói és történeti érdeklődéséhez kapcsolódnak.

Modern kutatás és kulturális recepció

Döllinger forráskritikai érvrendszere

Ignaz von Döllinger Die Papst-Fabeln des Mittelalters című, 1863-ban megjelent műve a Johanna-legenda 19. századi forráskritikai vizsgálatának egyik klasszikus összegzése. Döllinger jelentősége nem abban állt, hogy elsőként kételkedett Johanna létezésében, hanem abban, hogy a korábbi kételyeket, kézirati adatokat és kronológiai érveket rendszeres történeti vizsgálattá formálta.

Döllinger egyik fő érve a legenda késői megjelenése volt. Szerinte a 9–12. századi megbízható forrásanyag nem ismeri Johannát; a történet csak a 13. század közepén kerül írásba. A korábban korai tanúként idézett szerzőknél — például Marianus Scotusnál, Sigebert de Gembloux-nál vagy a Liber Pontificalis egyes kézirataiban — a Johanna-említések nem az eredeti szövegréteghez tartoznak, hanem későbbi betoldásokként vagy margójegyzetekként értelmezhetők.

A kronológiai érv szintén központi szerepet játszott nála. A Martinus Polonus nevéhez kötött változat IV. Leó és III. Benedek közé helyezi Johannát, de a 855. évi pápasor ismert adatai nem hagynak helyet egy több mint kétéves közbeiktatott pontifikátusnak.

Döllinger emellett a legenda eredetét is magyarázni próbálta. Nem egyetlen történeti esemény torz emlékét kereste mögötte, hanem több római helyi motívum összekapcsolódását feltételezte: egy pápai körmenetek által elkerült utcát, egy félreértett antik szobrot, egy rövidített latin feliratot és a lateráni szertartásokban használt lyukas porfírszékeket. E magyarázat a későbbi kutatásban klasszikus eredetmagyarázattá vált, bár a 20–21. századi szakirodalom a legendát inkább a kézirati hagyomány, a prédikációs exemplumok, a városi emlékezet és a felekezeti recepció összefüggésében vizsgálja.

A 20–21. századi kutatás

A modern történeti kutatásban Johanna történeti létezését általában nem tartják fenn. A kutatás fő kérdése ma nem az, hogy valóban volt-e női pápa, hanem az, hogyan keletkezett a legenda, milyen forrásokban terjedt, és milyen funkciót töltött be a középkori és kora újkori társadalomban, illetve a későbbi felekezeti és kulturális vitákban.

A 20–21. századi kutatásban Alain Boureau, Elisabeth Gössmann, Max Kerner, Klaus Herbers, Agostino Paravicini Bagliani, Craig M. Rustici, Thomas F. X. Noble és Jan Machielsen munkái különösen fontosak. Boureau a mítosz társadalmi és szimbolikus működését vizsgálta, Kerner és Herbers a legenda „életrajzát” és kézirati hagyományát dolgozták fel, Paravicini Bagliani pedig a szöveghagyomány és a források kritikai feltárásához járult hozzá.

Irodalmi, művészeti és népszerű feldolgozások

Johanna alakja a középkortól kezdve számos irodalmi és művészeti feldolgozásban megjelent. Boccaccio a De mulieribus claris című művében szerepeltette, a késő középkori krónikák és illusztrált kéziratok pedig gyakran a szülés jelenetét ábrázolták.

A La Papessa vagy „Főpapnő” tarotlapot a későbbi recepció gyakran kapcsolatba hozta Johanna alakjával, bár a tarot ikonográfiája önmagában nem bizonyítja a legenda történeti hitelességét. A legkorábbi ismert tarotlapok a 15. század közepéről származnak, és a „Papessa” azonosítása Johannával nem automatikus; a kutatás más magyarázatokat is számon tart, köztük allegorikus vagy más vallási-szimbolikus értelmezéseket. A kártya inkább azt jelzi, hogy a női vallási tekintély képe a késő középkori és reneszánsz vizuális kultúrában többféle jelentést hordozhatott.

A modern irodalomban Emmanuel Roidisz Johanna papissa című regénye, valamint Donna Woolfolk Cross Pope Joan című történelmi regénye tette ismertté a legendát szélesebb olvasóközönség előtt. Ezek irodalmi feldolgozások, nem történeti források. A 20–21. században Johanna alakja filmekben, színházi művekben, regényekben és népszerű történeti műsorokban is megjelent.

A legújabb recepcióban Johanna olykor a női tanultság, az intézményes vallási tekintélyből kizárt nők, a nemi szerepek átlépése vagy a transzgresszív identitás jelképeként jelenik meg. Machielsen szerint a legenda a modern korban feminista és transznemű olvasatokban is új jelentést kapott. Ezek az értelmezések a legenda kulturális utóéletéhez tartoznak, nem Johanna történeti létezésének bizonyítékai.

A Johanna-legenda története általánosabb történeti tanulsággal is szolgál. Megmutatja, hogyan válhat egy késői krónikai történet széles körben elfogadott hagyománnyá, hogyan kapcsolódhat hozzá tárgyi és helyi magyarázat, majd hogyan használhatják fel különböző korok felekezeti, politikai, irodalmi vagy nemi szerepekről szóló vitáiban.

• 
  Johanna szülésének ábrázolása egy középkori kéziratban
• 
  A Johanna-legenda fametszetes ábrázolása
• 
  Johanna ábrázolása Boccaccio hagyományához kapcsolódó kéziratban
• 
  A „Papessa” tarotlap egyik korai ábrázolása
• 
  A „La Papessa” tarotlap későbbi változata

Magyar recepció

A Johanna-legenda a magyar középkori krónikahagyományban nem játszott jelentős szerepet. A magyar nyelvű történeti és ismeretterjesztő irodalomban főként nyugat-európai források és későbbi feldolgozások nyomán vált ismertté. Gergely Jenő pápaságtörténeti összefoglalója például ismertette a hagyományt, de a modern kutatás álláspontjával összhangban nem kezelte bizonyított történeti eseményként.

A magyar olvasóközönség számára a legenda egyik legismertebb modern feldolgozása Donna Woolfolk Cross Pope Joan című regényének magyar fordítása volt. A regény népszerűsége hozzájárult ahhoz, hogy Johanna alakja szélesebb közönséghez is eljusson, de irodalmi műként nem használható a legenda történeti hitelességének bizonyítékaként.

Kapcsolódó szócikkek

• Pápa (egyházfő)
• Pápaság
• Középkor
• Reformáció
• Liber Pontificalis
• Martinus Polonus
• Husz János
• Santa Maria Assunta-katedrális (Siena)

Források

Középkori forrásszövegek és kritikai kiadások

• Pertz, Georg Heinrich, ed. (1872). Monumenta Germaniae Historica, Scriptores. Vol. 22. Hannover: Hahnsche Buchhandlung.
• Pertz, Georg Heinrich, ed. (1879). Monumenta Germaniae Historica, Scriptores. Vol. 24. Hannover: Hahnsche Buchhandlung.
• Duchesne, Louis, ed. (1892). Le Liber pontificalis. Vol. 2. Paris: Ernest Thorin.
• Santos, Dominique Vieira Coelho dos; Wackerhage, Camila Michele (2013). "Petre, pater patrum, papisse prodito partum: tradução dos fragmentos da primeira documentação referente à 'papisa' Joana" (PDF). Mirabilia. 17: 219–233.

Szakirodalom

• Boureau, Alain (2001). The Myth of Pope Joan. Translated by Lydia G. Cochrane. University of Chicago Press.
• Döllinger, Ignaz von (1863). Die Papst-Fabeln des Mittelalters. München: J. G. Cotta.
• Kerner, Max; Herbers, Klaus (2010). Die Päpstin Johanna: Biographie einer Legende. Köln: Böhlau.
• Machielsen, Jan (2025). "The Myth of Pope Joan". In Rollo-Koster, Joëlle; Ventresca, Robert A.; Eichbauer, Melodie H.; Pattenden, Miles (eds.). The Cambridge History of the Papacy. Vol. 3. Cambridge University Press. 221–245. o. doi:10.1017/9781108662994.010.
• Noble, Thomas F. X. (2013). "Why Pope Joan?". The Catholic Historical Review. 99 (2): 219–238. doi:10.1353/cat.2013.0078.
• Paravicini Bagliani, Agostino (2021). La papessa Giovanna: I testi della leggenda (1250–1500). Firenze: SISMEL – Edizioni del Galluzzo.
• Rustici, Craig M. (2006). The Afterlife of Pope Joan: Deploying the Popess Legend in Early Modern England. University of Michigan Press.

További irodalom

• Aherne, C. M. (2003). "Joan, Popess, Fable of". New Catholic Encyclopedia. Gale.
• Blondel, David (1647). Familier esclaircissement de la question si une femme a esté assise au siege papal de Rome entre Leon IV et Benoist III. Amsterdam: Blaeu.
• Gergely, Jenő (1999). A pápaság története. Budapest: Kossuth Kiadó. ISBN 9630941058.
• Gössmann, Elisabeth (1994). Mulier Papa: Der Skandal eines weiblichen Papstes. München: Iudicium.
• Jenkins, Philip (2003). The New Anti-Catholicism: The Last Acceptable Prejudice. Oxford University Press.
• Raemond, Florimond de (1587). L’Erreur populaire de la Papesse Jeanne. Bordeaux.

További információk

A Wikimédia Commons tartalmaz Johanna nőpápa témájú médiaállományokat.

• Donna Woolfolk Cross: Johanna nőpápa. Amikor nő ült Szent Péter trónusán; ford. Árokszállásy Zoltán, Corvina, Budapest, 2000.