Johann Ritter

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Johann Ritter
Ritter-Johann-Wilhelm-1804.jpg
Született 1776. december 16.
Samitz bei Haynau
Elhunyt 1810. január 23. (33 évesen)
München
Állampolgársága német
Nemzetisége német
Foglalkozása vegyész, fizikus
Iskolái University of Jena
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Johann Ritter témájú médiaállományokat.

Johann Wilhelm Ritter (Samitz bei Haynau, Szilézia, 1776. december 16.München, 1810. január 23.) német vegyész, fizikus és filozófus.

A tudománnyal való első találkozása Leignitzben történt, ahol 14 éves korában egy patikában tanonc volt, itt kezdődött érdeklődése a kémia iránt. 1796-ban kezdte medikus tanulmányait a jénai egyetemen, számos kísérleti kutatást végzett a kémia, villamosság és egyéb területeken.

Ritter a német romantikus mozgalomhoz tartozott.[1] Személyesen ismerősei voltak Johann Wolfgang von Goethe, Alexander von Humboldt, Alexander von Humboldt, Johann Gottfried Herder és Clemens Brentano. Friedrich Wilhelm Joseph Schelling nagy hatással volt rá, aki a Naturphilosophie mozgalom fő filozófusa volt.

1801-ben Jénába látogatott Hans Christian Ørsted, akivel barátokká váltak. Ritter számos kutatását Ørsted hozta nyilvánosságra, akire szintén nagy hatással volt a Naturphilosophie filozófiája.

Kezdetben a galvanikus jelenséget kutatta. Értelmezte a kémiai reakciók által generált elektronosság élettani hatásait, amelyeket Luigi Galvani és más kutatók figyeltek meg.

Értelmezése a maihoz jóval közelebb áll, mint Galvani „állati elektromosság” elmélete vagy Alessandro Volta álláspontja, amely szerint „az elektromosságot fémek érintkezése hozza létre”, de korának tudományos társadalmát nem tudta meggyőzni.

1800-ban, röviddel a Volta-oszlop feltalálása után, William Nicholson és Anthony Carlisle felfedezte, hogy a víz felbontható részeire. Röviddel ezután, tőlük függetlenül Ritter is felfedezte ezt a hatást.

Mérte és gyűjtötte a mérési eredményeket a reakcióban keletkező oxigénről és hidrogénről. Feltalálta az elektrolitikus bevonatkészítés módszerét. 1802-ben megépítette az első elektromechanikus cellát — ennek 50 rézlemezét kartonpapír szigetelte el egymástól a sóoldatban.[2][3] Ritter számos kísérletet végzett a Volta oszloppal, ahol az oszlopot különféle testrészeihez érintette. Leírta az általa tapasztalt fiziológiai hatásokat; ezek közül néhányat nem erősítettek meg a későbbiek során.[4]

Ritter több kísérlete arra irányult, hogy keresse a természet különböző „erőit” és ezek összefüggéseit. 1801-ben, miután hallott William Herschel felfedezéséről, a „hősugarakról” (az infravörös sugárzásról), Ritter a látható spektrum másik végén elkezdte keresni az ellenkező, azaz hűtő sugárzást. Ilyesmit nem talált, de egy sor kísérlet után észrevette, hogy a megvilágított ezüst-klorid, ami a színkép vörös oldalához közel (egészen a zöld tartományig) egyáltalán nem reagál a fényre, a színkép lila vége felé haladva egyre gyorsabban megfeketedik, és ez a hatás a látható színtartományt elhagyva folytatódik. Az így talált „kémiai sugarakat” később ibolyántúli (ultraibolya) sugárzásnak nevezték el.[5][6]

Ritter néhány kutatását elismerték fontos tudományos eredménynek, de magáénak igényelt számos olyan felfedezést is, amelyeket más kutatók nem ismertek el. Például jelezte, hogy a Földnek van elektromos pólusa, amelyet bimetál tű mozgásával lehet kimutatni, továbbá kijelentette, hogy tud víz elektrolízist produkálni mágnesekkel a Volta-oszlopok helyett.[7]

Ritternek nem volt rendszeres jövedelme, és sosem lett egyetemi tanár, bár 1804-ben a Bajor Tudományos Akadémia (München) a tagjai közé választotta. 1804-ben megnősült és négy gyereke született, de nem tudta eltartani családját. 1810-ben fiatalon halt meg, szegényen, feltehetően gyenge egészségi állapota és anyagi problémái miatt is.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Wetzels, Walter D.. Johann Wilhelm Ritter: Romantic Physics in Germany, Romanticism and the Sciences. Cambridge: Cambridge University Press, 199-212. o (1990). ISBN 0-521-35602-4. 
  2. Berg, Hermann (2008). „Review of Polarography54 (2), 99-103. o.  
  3. D. Wetzels, Walter. J. W. Ritter: The Beginnings of Electrochemistry in Germany, Selected Topics in the History of Electrochemistry, 68-73. o (1978) 
  4. Strickland, Stuart Walker (1998). „Eighteenth-Century Studies31 (4), 453-471. o.  
  5. Hermann, Armint. Unity and metamorphosis of forces (1800-1850): Schelling, Oersted and Faraday, Symmetries in Physics (1600-1980. Barcelona: Universitat Autònoma de Barcelona, 51-62. o (1987). ISBN 978-1-4020-2979-0 
  6. Frercksa, Jan. Reception and discovery: the nature of Johann Wilhelm Ritter’s invisible rays, Studies in History and Philosophy of Science, Heiko Weberb, Gerhard Wiesenfeldt, New York: Springer, 143-156. o (2009). ISBN 978-1-4020-2979-0 
  7. Roberto de Andrade, Martins. Ørsted, Ritter and magnetochemistry, Hans Christian Ørsted and the Romantic Legacy in Science: Ideas, Disciplines, Practices. New York: Springer, 339-385. o (2007). ISBN 978-1-4020-2979-0 

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Johann Wilhelm Ritter című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]