Ugrás a tartalomhoz

Alexander von Humboldt

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Alexander von Humboldt
Született1769. szeptember 14.
Berlin
Elhunyt1859. május 6.
(89 évesen)
Berlin
Állampolgárságaporosz
Nemzetiségenémet
Foglalkozásageográfus, természettudós, felfedező
Tisztségetitkos tanácsos
Iskolái
KitüntetéseiFekete Sas-rend
Vörös Sas-rend
SírhelyeTegeli kastély
Alexander von Humboldt aláírása
Alexander von Humboldt aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Alexander von Humboldt témájú médiaállományokat.

Friedrich Wilhelm Heinrich Alexander von Humboldt (Berlin, 1769. szeptember 14. - Berlin, 1859. május 6.) német földrajztudós, felfedező, természettudós, tudománynépszerűsítő és -szervező. Ő volt a modern földrajztudomány és a biogeográfia egyik megalapítója, valamint szorgalmazta a meteorológiai és földmágnesességi mérőállomások első hálózatainak létrehozását. Bátyja, Wilhelm von Humboldt neves filozófus és nyelvész volt.

1799 és 1804 között beutazta Dél-Amerikát és Mexikót, részletesen kutatva az addig csak hiányosan feltérképezett vidékeket. Aimé Bonpland francia botanikussal közösen több ezer kilométert tett meg úttalan dzsungeleken és hegyvidékeken keresztül. Kimutatta az Orinoco és az Amazonas folyórendszereinek kapcsolatát és megmászta az akkor legmagasabb hegynek tartott ecuadori Chimborazo vulkánt. Útjának leírását számos kötetben adta ki a következő 21 éven keresztül. 1829-ben oroszországi úton vett részt, amely során eljutott a kínai határig. Útjai során fizikai, geológiai, ásványtani, botanikai, növényföldrajzi, állattani, klimatológiai, oceanográfiai és csillagászati kutatásokat, méréseket egyaránt végzett. Munkája kiterjedt a gazdaságföldrajzra, az etnológiára, a demográfiára, az élettanra és a kémiára is. Alexander von Humboldt számos szakterület kutatóival levelezett és egyedülálló tudományos hálózatot hozott létre.

Nagy népszerűségre tett szert ismeretterjesztő művei, elsősorban a kor tudományos eredményeit összefoglaló Kozmosz révén. Már életében is nagy tiszteletnek örvendett, „korának legnagyobb természettudósának” [1] és az „Új Arisztotelésznek” tartották.

Holisztikus és interdiszciplináris szemlélete miatt az ökológiai gondolkodás úttörőjének, az ökológia és a környezetvédelem atyjának tartják.[2][3]

Származása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A Humboldt-család címere

Alexander von Humboldt apja, Alexander Georg von Humboldt pomerániai származású katonatiszt volt, akit a hétéves háborúban szerzett érdemeiért kineveztek a porosz trónörökös feleségének kamarásává.[4] 1766-ban feleségül vette az özvegy Marie-Elisabeth von Holwedét (lánynevén Colomb), aki egy részben hugenotta származású, jómódú család sarja volt,[5] és első házasságából jelentős vagyont örökölt, többek között a tegeli kastélyt és egy berlini házat. Házasságukból két fiú született, Wilhelm és Alexander.

Alexander von Humboldt nevéhez néha hozzáteszik a bárói (németül Freiherr) címet. Ez már életében is így volt és Humboldt maga sem tiltakozott ellene, sőt ritkán ő maga is használta a bárói címet. Legtöbbször a „von” szócska nélkül írta alá a nevét.[6] Nagyapját „von Humboldt” néven nemesítették, de a bárói cím jogilag is érvényes elismertetését csak bátyja, Wilhelm leszármazottai tudták elérni 1875-ben.[7]

Ifjúsága

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A 15 éves Alexander von Humboldt (Johann Heinrich Schmidt képe, 1784)

Alexander 1769. szeptember 14-én született Berlinben. Apja pozíciójának köszönhetően egyik keresztszülője a trónörökös volt. A herceg azonban még abban az évben elvált feleségétől, akivel kölcsönösen megcsalták egymást, von Humboldt kamarás pedig - állása megszűntével - visszavonult a tegeli kastélyba. Innentől azt a célt tűzte ki maga elé, hogy fiainak a lehető legjobb oktatást biztosítsa és a felvilágosodás eszméit valló magántanárokat keresett számukra. 1769-1773 és 1775-1777 között a Rousseau pedagógiai elveit követő Joachim Heinrich Campe volt a két fiú nevelője és magántanára, akit Gottlob Johann Christian Kunth követett, aki egyúttal id. Alexander von Humboldt, majd annak 1779-es halála után özvegyének legközelebbi bizalmasa is volt.[8]

Alexandert nevelői sokáig tehetségtelennek tartották.[9] Ugyanazt, a korra jellemzően meglehetősen absztrakt módon átadott tananyagot a két évvel idősebb Wilhelm viszonylag könnyen megértette, Alexandert azonban inkább a természeti tárgyak érdekelték. Szeretett rovarokkal, kövekkel és növényekkel játszani és hamarosan megkapta a „kis patikus” becenevet. Szobájában rendszerezte és címkézte gyűjteményét, tíz évesen pedig a Naprendszer és Amerika térképeit rajzolgatta.[10] Mivel emellett még a tanárok óráit is kellett látogatnia, hamarosan nagyobb tananyagot sajátított el Wilhelmnél. Ezenkívül tehetségesen rajzolt és festett és Daniel Chodowiecki irányításával megtanult rézkarcokat és metszeteket készíteni. Műveit 1786-ban a berlini Akadémia első művészeti kiállításán a nyilvánosság elé is tárta. Valószínűleg innen eredeztethetőek későbbi útikönyveinek lenyűgöző illusztrációi.

Másodszor is megözvegyült anyjuk igyekezett a fiúk képzését úgy összeállítani, hogy minél alkalmasabbak legyenek az állami szolgálatra és viszonylag szerény életmódjuk ellenére jelentős összegeket fordított erre a célra. A két fivérnek meg kellett tanulnia több élő és holt nyelvet, és Kunth körültekintő irányításával az egyes területek szakértőitől egyetemi szintű oktatásban részesülhettek. Tanáraik között volt a gazdasági tudományokkal foglalkozó Christian Konrad Wilhelm von Dohm titkos tanácsos, Ernst Ferdinand Klein kamarabíró, a természetjog szakértője, valamint Johann Jakob Engel filozófus; ezenfelül mindketten részt vettek Marcus Herz orvos kísérleteken alapuló filozófiai-fizikai előadásain. A Humboldt fivérek így szerzett kapcsolataik révén bejutottak Henriette Herz szalonjába, ahol megismerkedtek a Moses Mendelssohn filozófus által erőteljesen befolyásolt berlini felvilágosodás eszméivel.

Tanulmányai

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anyjuk 1787-ben fiait a brandenburgi frankfurti egyetemre (a Viadrinára) küldte, amely ekkor Berlinhez legközelebbi felsőoktatási intézmény volt. Wilhelm jogot, Alexander pedig a kevésbé rangos kameralisztikát (államgazdaságtant) hallgatott, de Alexander eljárt ókortudományi, orvostudományi, fizikai és matematikai előadásokra is. Az egyetem színvonalát azonban nem tartották megfelelőnek és egy szemeszter után otthagyták. Alexander visszatért Berlinbe, ahol egy ideig Carl Ludwig Willdenow tanította botanikára, majd 1789 tavaszán testvérét követve, beiratkozott a göttingeni György Ágost Egyetemre. Itt meghatározónak bizonyultak számára a fizikus Georg Christoph Lichtenberg, valamint az anatómus és zoológus Johann Friedrich Blumenbach előadásai. Utóbbi a kutatóexpedíciókat az antropológia és a biológia fontos ismeretforrásának tartotta, és maga köré gyűjtött egy ambiciózus fiatal tudósokból álló kört. 1789 őszén Humboldt Steven Jan van Geuns holland orvos társaságában tanulmányutat tett Poroszországtól nyugatra fekvő területekre és a Rajna-vidékre. Mainzban megismerkedett Georg Forsterrel, aki világ körüli úton járt természettudósként valószínűleg példaképül szolgált számára.[11] 1790 márciusa és júliusa között Humboldt és Forster közösen utaztak Mainzból a Rajna mentén Angliába, ahol Humboldt találkozott Sir Joseph Banksszel, a Royal Society elnökével, aki részt vett Cook kapitány útján. Banks számos, a Csendes-óceán déli térségéből származó növénypéldányt adott Humboldtnak[12], majd a forradalmi Párizson keresztül hazatértek. Mindketten rokonszenveztek a forradalmi eszmékkel, de míg Forster Mainzban jakobinussá vált és a forradalom lelkes híveiként végül Párizsba költözött, Humboldt viszonya a forradalomhoz ambivalens maradt.[13] Ezt követően Hamburgba költözött, ahol Johann Georg Büsch akadémiáján folytatta kameralisztikai képzését, hazai és nemzetközi kereskedelmet és gazdaságtant tanult, erős hangsúllyal a földrajztudományon.

Tanulmányai befejeztével 1791 májusában jelentkezett Friedrich Anton von Heynitz porosz főbányamesternél, hogy szeretne a bányaigazgatásban dolgozni. Ehhez azonban először el kellett végeznie a Freibergi Bányászati Akadémiát, amelyet a szokásos három év helyett nyolc hónap alatt abszolvált.

Állami szolgálatban (1792–1796)

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Önarckép (1814)

1792. márciusában Humboldt megkapta bányafelügyelői kinevezését és nem sokkal később megbízták a nem sokkal azelőtt Poroszországhoz csatolt Bayreuthi Hercegségben bányászott lotharheileri pala felmérésével. Útja során megvizsgálta a Kamsdorf-Könitz-i bányákat és megújította az alumpala kitermelésének módszereit a schmiedefelderi vitriolüzemben. Szakszerű jelentése alapján fél év szolgálatot követően főbányamesterré léptették elő és azt a feladatot kapta, hogy mérje fel a bányákat a Fichtel-hegységben és a Frankenwaldban. Humboldt modernizálta az ezüst, nikkel, ón és vas, valamint az alumpala kitermelési eljárásait.[14] A csődközelbe került goldkronachi aranybányák is hozzá kerültek, ahol a kohászati eljárások elmaradottak voltak; nem megfelelő kemencéket és rossz minőségű szenet használtak, amihez túl sok meszet adagoltak. Új teléreket kellett találnia (ami a régi feljegyzések tanulmányozásával sikerült is), fejlesztenie kellett a rossz állapotban talált biztonsági eljárásokat és ő szervezte meg a bányászok képzését is.[15] Az aranybányákat sikerült újra nyereségessé tennie és azok egészen 1861-ig működtek tovább. Szintén sikereket ért el a stebeni rézbányákban, ahol újjáépíttette a vízelvezető Frigyes Vilmos-alagutat és jelentősen növelni tudta a bánya bevételeit, amelyek egy részét a bányászok segélypénztárába utalta át.[16]

A bányagázok kémiai analízise segítségével kifejlesztett egy olyan lámpát, amely jobban világított az oxigénszegény levegőjű bányákban.[17] Kísérletezése közben a mérgező gázok miatt elvesztette eszméletét, de a lámpa segített megmenteni az életét.[18] Kitalált egy maszkot is, amelyet a mentés során lehetett volna használni. Egyik találmánya sem terjedt el.[19]

Humboldt 1792 és 1795 között Stebenben, Arzbergben és Goldkronachban élt. Stebenben saját vagyonából, a felettes hatóságokkal való egyeztetés nélkül alapított egy bányásziskolát 12 és 30 év közötti fiatalok számára; ez volt Németország első munkásképző intézménye. A műszak vége után este tizenegyig ásványtant, matematikát, bányajogot, gép- és iránytűkezelést oktattak a tanoncoknak. Megfelelő tananyag hiányában Humboldt maga írta meg a tankönyveket. Munkája során megismerkedett a bányigazgatóságok magas rangú hivatalnokaival, akik felismerték képességeit és azokat igyekeztek saját törekvéseik szolgálatába állítani. Közülük néhányan később vezető szerepet játszottak a porosz reformokban, például vom Stein báró, vagy Karl August von Hardenberg, az Ansbach-Bayreuth terület minisztere. Humboldtot 1794-ben von Heynitz miniszter bányatanácsossá, 1795-ben pedig főbányatanácsossá nevezte ki. Sikerei ellenére Humboldt többre vágyott. Bár a megszokottnál jóval magasabb fizetést és több szabadságot ígértek számára, 1795. márciusában felmentését kérte a porosz királytól, hogy megvalósíthassa fiatalkori álmát és kutatóexpedíciókra induljon a világban.[20]

Az expedíció előkészítése

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Humboldt bányafelügyelői munkája mellett már 1793 óta készült egy dél-amerikai expedícióra.[21] Anyja 1796-os halála után hozzájutott örökségéhez és nem volt szüksége többé az államtól kapott jövedelemre. Végső célul a kor fizikai-földrajzi ismereteinek, a „physique du monde”-nak teljes összefoglalását állította maga elé, amelyhez saját expedíciója által maga is hozzá akart járulni. Leveleiben már 1796 végére kidolgozta a Nyugat-Indiákra (akkori fogalmak szerint a Mexikótól Amazóniáig terjedő régió) indítandó kutatóút terveit; ezeket aztán többszöri sikertelen próbálkozás és kitérő ellenére is következetesen követte: „Utazásom teljességgel bizonyos. Még néhány évig készülök rá és gyűjtöm hozzá a szükséges eszközöket; egy-másfél évet Olaszországban töltök, hogy alaposan megismerkedjek a vulkánokkal, majd Párizson keresztül Angliába utazom, ahol még maradhatok egy évet..., majd angol hajókkal a Nyugat-Indiákra.”

A felkészülés évei alatt minden lehetőséget megragadott, hogy szisztematikusan elmélyítse tudását, nemcsak útleírásokat olvasott és a legújabb kutatási eredmények tanulmányozta, hanem kapcsolatban állt a kor vezető zoológusaival, botanikusaival és csillagászaival, valamint különféle természeti környezetben (például az Alpokban) a gyakorlatban is tesztelte mérőműszereit. Eredményeinek dokumentálására kifejlesztett egy sajátos rögzítési módszert: a paszigráfiát, egy olyan szimbólumrendszert, amely betűk, irányjelzők, szimbólumok, valamint képződmények és kőzetek rövidítéseinek felhasználásával meggyorsította a jegyzetelést.[22] 1798 májusában Párizsba utazott, ahol részt vett a tudományos körök előadásaiban és vitáiban, és kiegészítette mérőeszköz-gyűjteményét; Aimé Bonpland botanikusban pedig megtalálta azt a társat, aki hajlandó volt csatlakozni hozzá és támogatni őt célkitűzéseinek megvalósításában.

Az előkészületek során többször is módosítania kellett terveit a Napoleon Bonaparte tábornokkal kapcsolatos politikai és katonai bonyodalmak miatt és már megkezdett útját is félbe kellett szakítania. Végül 1798 decemberében fel kellett adnia azt a szándékát, hogy Dél-Franciaországban hajóra szálljon és Bonplanddal együtt csatlakozzon Bonaparte egyiptomi hadjáratához. Ehelyett Madrid felé indultak valamennyi műszerükkel együtt, remélve hogy az amerikai expedícióhoz elnyerik a spanyol korona támogatását.

Természettudósi és bánya​​szakértői hírneve, diplomáciai képességei és kiváló spanyol nyelvtudása révén Humboldt olyan ajánlásokat és útipasszusokat kapott, amely garantálták számára egész Spanyol-Amerika területén a cselekvési szabadságot és a gyarmati hatóságok együttműködését. A spanyol kormány felismerte a német kutató magánexpedíciójának lehetséges előnyeit; Humboldtnak a mexikói ezüstbányákról szóló leírásai például később jelentős külföldi befektetéseket vonzottak. A portugál kormány viszont attól tartott, hogy Humboldt forradalmi eszméket akar terjeszteni, esetleg kémkedik; ezért 1800-ban elfogatóparancsot adtak ki ellene arra az esetre, ha belépne a portugál gyarmat Brazília területére.[23][24]

Az amerikai kutatóút (1799–1804)

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Humboldt amerikai útja

Humboldt és Bonpland 1799. június 5-én indult el La Coruña kikötőjéből a Pizarro nevű spanyol fregatton. Útközben egy hétre megálltak a Kanári-szigetekhez tartozó Tenerifén. Megmászták a 3715 m magas Teide vulkánt: útközben feljegyezték a vegetációs zónákat, az éjszakát a csúcs alatti barlangban töltötték, majd másnap megvizsgálták a krátert.[25]

Az Atlanti-óceánon való átkelés összességében problémamentesen telt. Humboldt mintegy 50 modern műszert vitt magával, szextánst, kvadránst, teleszkópot, kronométert,[26] inklinométert, deklinométert, cianométert, eudiométert, hidrométert, hietométert, elektrométert, higrométert, barométert és hőmérőket. 20 napos hajózást követően[27] 1799. július 16-án kötöttek ki Új-Granada (a mai Venezuela) partjainál. Humboldt és Bonpland Cumanában szálltak partra, ahol a rabszolgapiac maradandó benyomást tett rájuk. A rabszolgákkal való kegyetlen bánásmód annyira megrendítette Humboldtot, hogy az abolicionizmus elkötelezett szószólójává vált.[28] Kirándulásokat tettek a környéken, majd Cumanából Caracasba folytatták útjukat.

Az első expedíció: az Orinoco és a Rio Negro között

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Alexander von Humboldt és Aimé Bonpland az Orinocónál (Eduard Ender képe, 1856). Humboldtnak nem tetszett a festmény, mert a műszereket pontatlanul ábrázolták.[29]

Humboldt amerikai útja három, nagyjából egyforma időtartamú szakaszra osztható: az első az Orinoco feltárása volt; a második, amely egy kubai kitérőt követően Kolumbián és Ecuadoron keresztül Peruba vezetett; és a harmadik, amelyet Mexikónak szentelt.[30]

Az első expedíció 1800 februárjában Caracasból indult az Apure folyóhoz, majd az Orinocóhoz, amelyen lehetőség szerint dél felé haladtak, a folyással szemben. Az Orinoco után dél felé folytatták útjukat az Atabapo folyón keresztül a Rio Negróig, amely már az Amazonas mellékfolyója volt. Járművük egy pirog, egy 13 méter hosszú és alig egy méter széles csónak volt, amelyet egyetlen fatörzsből vájtak ki fejszével és tűzzel. A csónakot egy kormányos és négy indián evezős hajtotta. A tatra alacsony, levelekkel borított tetőt szereltek; erre akasztották fel a befogott madarak és majmok ketreceit.

A Rio Negrón haladva elérték a Rio Casiquiare torkolatát amelytől északkeletre már közel volt az Orinoco. Végighajózva a Rio Casiquiarén bebizonyították, hogy – ellentétben az általánosan elfogadott nézettel, miszerint a világ főbb folyamrendszerei között nincsenek természetes kapcsolatok – az Orinoco és az Amazonas között valóban létezik ilyen összeköttetés. Várakozásuknak megfelelően 1800. május 20-án a pirog elérte az Orinoco elágazását, elérve ezzel az expedíció legfontosabb kutatási célját. Ezután már folyásirányt követve lehajóztak az Orinocón Angosturáig (Ciudad Bolívar), majd szárazföldön haladtak észak felé a Llanos tikkasztó forróságában a tengerparti Nueva Barcelonáig, amelyet 1800. július 23-án értek el.

Az expedíció során 2250 kilométert utaztak és szerencsésen túléltek minden veszélyhelyzetet (bár Bonpland Angosturában majdnem meghalt), amit elszántságukon túl erős szervezetüknek is köszönhettek.[31] Humboldt, aki gyerekkorában sokat betegeskedett, így írt: "A trópusokon az elememben voltam, még soha nem voltam egyszerre ilyen hosszú ideig egészséges, mint az elmúlt két évben. […] Az Atabapo folyónál, ahol a bennszülöttek állandóan maláriától szenvednek, az egészségem felfoghatatlanul jól tartotta magát."[32]

Az út sikeréhez rendíthetetlen kitartásukra is szükség volt. Humboldt folyamatosan a helyszínek felmérésével és mérésével volt elfoglalva, térképet készített, míg Bonpland botanikai kutatásait végezte; eközben mindketten számtalan vázlatot és jegyzet készítettek, még a legkedvezőtlenebb körülmények között is: "Négy hónapig az erdőben aludtunk, krokodilok, óriáskígyók és jaguárok vették körül […], és semmi mást nem ettünk, csak rizst, hangyákat, maniókát, pisangot, Orinoco-vizet és néhanapján majmokat. […] Guyanában, ahol a levegőt is elsötétítő szúnyogok miatt az embernek állandóan el kell takarnia a fejét és a kezét, szinte lehetetlen nappal írni; nem lehet stabilan tartani a tollat, annyira fáj a rovarok mérgétől. Ezért minden munkánkat a tűz mellett kellett elvégeznünk egy indián kunyhóban, ahová a napfény egyetlen sugara sem hatol be, és amelybe hason kellett bemászni. Itt viszont az ember a megfullad a füsttől, még ha a szúnyogoktól kevésbé is szenved.”[33]}}

A második expedíció: Cartagenából Limába

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Az Amazonas-medence (sárga); forrásfolyója, a Marañón lilával jelölve
Humboldt és Bonpland a Chimborazo lábánál (Friedrich Georg Weitsch festménye, 1810)
A Chimborazo ma

A két kutató Kubába, Havannába hajózott át, ahol Humboldt összegyűjtötte az Essai politique sur l'île de Cuba ("Politikai esszé Kuba szigetéről") c. esszéjének anyagát. Ezután visszatértek a dél-amerikai kontinensre és 1801. március 30-án Cartagenából (a mai Kolumbiában) indultak újabb szárazföldi expedíciójukra, Ecuadoron keresztül Peruba. Humboldt megtudta, hogy Peruban csatlakozhat a Nicolas Baudin kapitány vezette francia expedícióhoz.

Barancas Nuevasból felfelé eveztek a Magdalena folyón: "Magdalenai utunk szörnyű tragédiává vált; a húsz sötét bőrű evezősből útközben nyolcat hátrahagytunk és ugyanannyian érkeztek meg Hondába bűzlő fekélyekkel a testükön." Egy meredeken emelkedő négynapos út után elérték az Andok fennsíkját és élénk tudományos eszmecserét folytathattak Bogotában José Mutis botanikussal, aki nagy vendégszeretettel fogadta őket.[34] Humboldt többek között szakértői jelentést készített a spanyol alkirály számára Kolumbia ezüstbányáiról és aranytermeléséről. Útjuk az Andokban rendkívül fáradságosnak bizonyult: „Sűrű erdők húzódnak a mocsarak között; az öszvérek félig elmerülnek a sárban; és olyan mély és keskeny szurdokokon kell átkelni, hogy az ember úgy érzi, mintha bányajáratba lépne be. Az ösvényeket a hidegtől vagy a kimerültségtől összeesett öszvérek csontjai szegélyezik.”

A Bogotából Quitóba tartó út több hónapba került – 1801. szeptember 19-től 1802. január 6-ig –, de közben megálltak Popayánban. Quitóban Juan Pío Montúfar y Larrea herceg házában szálltak meg; fia, Carlos de Montúfar (1780–1816) később csatlakozott Humboldt északi expedíciójához.[35]

Kutatásaik fókuszában Ecuador vulkánjai álltak. Egy kezdeti sikertelen kísérlet után Humboldt másodszorra már megmászta a Pichinchát (közben erős földrengés rázta meg a hegyet, amelyet részletesen dokumentált). Cipőik, ruházatuk és felszerelésük hiányosságai ellenére Humboldt, Bonpland és Montúfar 1802. június 23-án majdnem elérte a Chimborazo 6263 méteres csúcsát), de 400-800 méterrel a kráter alatt egy járhatatlan szakadék miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Ennek ellenére próbálkozásukkal hegymászói magassági rekordot állítottak fel, amelyet csak harminc évvel később döntöttek meg. A kutatók sokat szenvedtek a hegyibetegségtől, szédültek, hányingerük volt, vérzett az ajkuk és az ínyük.

Miután leereszkedtek Jaénbe,[36] az expedíció felfedezte a Marañón folyó felső szakaszát az Amazonas forrásvidékén, majd útjuk ismét emelkedni kezdett és Cajamarca környékén inka romokat tártak fel. Méréseik szerint átlépték a mágneses egyenlítőt. Dél-amerikai útja során Humboldt többször is megfigyelte a hangintenzitás napi ingadozását (a Humboldt-effektust), amire 1820-ban talált magyarázatot.

Még négyszer átkeltek egy hegyláncon és 1802. október 23-án megérkeztek Limába, sikeresen befejezve második kutatóútjukat. Részletesen felmérték és dokumentálták a trópusi felföldek éghajlati és vegetációs övezeteit az északi és a déli szélességi 10. fokai között. Humboldt 1802. november 9-én,[37] Lima kikötővárosban, Callaóban megfigyelte a Merkúr áthaladását a Nap korongja előtt, amivel pontosabban meg tudta határozni Lima hosszúsági fokát; ez később Dél-Amerika teljes délnyugati részének etalonjává vált. Itt figyelt fel a guanó termésjavító tulajdonságaira; a guanót később nagy mennyiségben szállították Európába.[38]

A harmadik expedíció: Mexikó

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Humboldték még Quitóban megtudták, hogy nem tudnak Baudin kapitány francia expedíciójához csatlakozni, mert útvonalat változtattak. A tengerparti Guayaquilban Humboldt a tengervíz hőmérsékletének mérésével bebizonyította a róla elnevezett óceáni áramlat létezését, majd áthajóztak a mexikói Acapulcóba. Innen 1803. március 23-án indultak egyéves kutatóútjukra Mexikóvároson keresztül Veracruzig. Az eközben végzett barometrikus magasságmérések alapján elkészítették Közép-Mexikó domborzati profilját. Mexikóvárosban Humboldt anyagot gyűjtött Új-Spanyolország alkirályságának földrajzához, beleértve a politikai, a társadalmi és a gazdasági viszonyok leírását, valamint kiterjedt népességi statisztikákat. Adatokat gyűjtött a járványos fertőző betegségekről, elsősorban a sárgalázról, amelyet az orvostudomány és a társadalom nagy problémájának tartott.[39]

Az amerikai expedíció az Egyesült Államokba tett látogatással zárult, ahol Humboldt – kiterjedt levelezésének is köszönhetően – már a nagy elismerésnek örvendhetett. Három hetet töltött Thomas Jefferson elnök vendégeként Washingtonban és Philadelphiában.

1804. augusztus 3-án Humboldt és Bonpland visszatért Európába, Bordeaux kikötőjébe. Addig példátlannak számított, hogy egy magánszemély teljes egészében saját forrásaiból finanszírozott egy ilyen kutatóexpedíciót. Humboldt vagyona egyharmadával csökkent; aztán a következő három évtizedben teljesen elfogyott, mialatt 30 kötetben megírta és kiadta útleírását, a valaha megjelent legnagyobb magánútleírást.

A rabszolgaság és a gyarmati rendszer kritikája

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Alexander von Humboldt (Friedrich Georg Weitsch képe, 1806)

Humboldt a spanyol korona védelme alatt utazott, a helyi gyarmati kormányzatok támogatására támaszkodott és kapcsolatban állt azok vezető tisztségviselőivel, így nem bírálhatta nyíltan a rendszert anélkül, hogy ne veszélyeztette volna egész vállalkozását. Útinaplói és későbbi írásai azonban egyértelműen bizonyítják, hogy hosszú távon fenntarthatatlannak tartotta a fennálló társadalmi viszonyokat. Úgy vélte hogy ha a rabszolgák művelte ültetvények monokultúráinak rendszerét forradalommal megdöntenék, a selyem, a bor, az olaj és a szövet termelése „független, szabad létezésben” valósulhatna meg; csökkenne a kereskedelemtől való függőség és minden visszatérne természetes állapotába. „A rabszolgatartó haciendák természetellenes körülményeket feltételeznek, és új, még természetellenesebb körülményeket teremtenek. De ami természetellenes, az igazságtalan, rossz és fenntarthatatlan.”[40]

Kubáról szóló politikai esszéjében ezt írta: „Kétségtelen, hogy a rabszolgaság a legnagyobb az emberiséget sújtó összes gonoszság közül, akár azt nézzük ahogy a rabszolgát elszakítják otthoni családjától, és egy rabszolga-kereskedelemre átalakított hajó rakterébe dobják, akár azt ahogy a fekete emberek nyájának részeként az Antillák partjainál összeterelik őket.”[41]

Humboldt szerint a helyzet javulását csak azok az európai kormányok hozhatják el, „amelyek rendelkeznek az emberi értékek tudatával és tudják, hogy minden igazságtalanság a pusztítás magvát hordozza”. Ez azonban nem fog megtörténni, „amíg a tulajdonosok és a gyarmati gyűlések vagy törvényhozók egésze nem osztja ugyanazt a nézetet és nem működik együtt egy jól kiszámított terv szerint az Antillák rabszolgaságának teljes eltörlése érdekében”.[42] Egy életében kiadatlanul maradt művében igen pesszimistán fogalmaz: „A gyarmatokon az európai kormányok olyan sikeresek voltak a gyűlölet és a széthúzás terjesztésében, hogy a társasági élet örömei alig ismertek ott; […] Ebből a helyzetből ötletek és érthetetlen vélemények kavalkádja fakad, valamint egy általános forradalmi helyzet. De vágyuk csupán arra korlátozódik, hogy kiűzzék az európaiakat, majd háborút indítsanak egymás ellen.”[43]

Párizs és Berlin

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Humboldt 1807-ben (Frédéric d’Houdetot rajza)[44]

Fogadtatása Párizsban

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Párizsban, ahol Humboldt igyekezett felzárkózni az elmúlt öt év tudományos fejlődéséhez, kutatótársai nagyszerű fogadtatásban részesítették és teljes támogatásukról biztosították. Szüksége is volt rá útibeszámolója megírásához, mivel messzebbre tekintett annál, mint hogy egyszerűen leírja tapasztalatait, benyomásait és közzétegye mérési eredményeit. Amikor például az Orinoco régiójában a gabonatermesztésről, a kakaó- és kávészüretről számolt be, adatait az egész ismert világ földrajzi és gazdasági kontextusába helyezte, de ezeket az információkat csak más kutatók segítségével tudta megszerezni. A legtöbb szakmai kapcsolatra és könyvének legjobb minőségben való publikálására Párizsban számíthatott.[45] Ahogyan idős korában, 1852-ben fogalmazott: „Párizst választottam lakóhelyemül, mert abban az időben a kontinensen sehol máshol nem volt ilyen könnyen hozzáférhető tudományos kincsesbánya és sehol máshol nem volt annyi nagyszerű és aktív kutató, mint abban a fővárosban.”[46]

Visszatérés Berlinbe

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Humboldt nem sietett vissza Berlinbe, 1805 nyarán több hónapos olaszországi útra indult,[47] hogy Gay-Lussackal együtt a vulkánokat tanulmányozzon és egyúttal Rómában meglátogatta testvérét, Wilhelmet. Bátyja rábeszélésének és a porosz királyi ház nyomására tért vissza a porosz fővárosba. Hazatérésekor III. Frigyes Vilmos király 2500 tallér évjáradékot adományozott neki és nem sokkal később királyi kamarássá nevezte ki, ami azonban nem járt konkrét feladattal. 1805 novemberétől Berlinben folytatta tudományos munkáját; a következő évben az addigi levelező akadémiai tagsága helyett rendes taggá lépett elő.[48]

Eközben zajlottak a napóleoni háborúk. Az 1806-os jénai csatát követően Poroszország katonailag összeomlott, a franciák megszállták Berlint és eközben kifosztották bátyja örökségét, a tegeli kastélyt. Humboldt jó francia kapcsolatainak köszönhetően enyhíteni tudta a családja vagyonában esett károkat, valamint a megszállási politika szigorát. A király többször is felajánlotta neki a porosz kultuszminiszteri tárcát, de mindig visszautasította.[49] III. Frigyes Vilmos kegyét azonban meg tudta őrizni, hozzáértő idegenvezetőként kalauzolta külföldi útjain, például 1814-ben az uralkodó párizsi látogatása során, miután a koalíció legyőzte Napóleont; vagy 1822-ben egy veronai kongresszus alkalmával, amikor Velencébe és Rómába is ellátogattak.[50] Humboldt megnyerő modorának, ékesszólásának és magával ragadó mesélőkészségének köszönhetően minden társaságban hamar a figyelem középpontjába került.[51]

Ismét Párizsban

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
(balról jobbra) Friedrich Schiller, Wilhelm és Alexander von Humboldt, valamint Johann Wolfgang von Goethe Jénában (Wilhelm Aarland fametszete, 1831)

1807 novemberében, mikor a francia háborús jóvátételi követelések Poroszország csődjével fenyegettek, a kormány élére kinevezett báró vom Stein követséget küldött Párizsba Vilmos herceg (a király öccse) vezetésével. Humboldt tanácsadóként vele tarthatott, így a francia fővárosban, a legmegfelelőbb tudományos környezetben folytathatta útleírásának megírását. Emiatt a herceg küldetésének kudarca után Humboldt kérelmezte, hogy Párizsban maradhasson; itt is maradt közel 20 éven át.

Humboldt aktív szerepet játszott a párizsi tudományos életben. Már 1807-ben alapító tagja volt a Société d’Arcueil-nek. 1809-ben François Arago katalán fizikus is csatlakozott ehhez a tudományos társasághoz, akivel Humboldt később szoros barátságot ápolt. Humboldt levelezett Simón Bolívarral is, akivel szintén itt ismerkedett meg.[52][53]

Humboldt tervezgetett egy ázsiai kutatóexpedíciót, elsősorban India, a Himalája és Tibet érdekelte. 1811-ben meghívták egy oroszországi útra, de Napóleon 1812-es orosz hadjárata keresztülhúzta számításait. 1817/18-ban bátyját londoni porosz követnek nevezték ki. Humboldt többször is meglátogatta, eközben megszerezte a régensherceg és George Canning, a Brit Kelet-indiai Társaság Ellenőrző Bizottságának elnöke támogatását egy ázsiai úthoz, amit III. Frigyes Vilmos finanszírozott volna. Két évnyi előkészületet követően terveit végül fel kellett adnia, feltehetően a Kelet-indiai Társaság tartott attól, hogy Humboldt kritizálni fogja majd a gyarmati viszonyokat.[54]

Az új utak tervezése mellett feldolgozta amerikai expedíciójának anyagait. Berlinben a Botanikus Kert igazgatójának, Carl Ludwig Willdenownak küldött növényeket, aki elkezdte feldolgozni és publikálni azokat. Gyűjteményének további jelentős részét a párizsi Nemzeti Természetrajzi Múzeum (Muséum national d’histoire naturelle) kapta, amely abban az időben egyedülálló, kezdettől fogva globális fókuszú intézmény volt, amely a természettudományi gyűjtemények létrehozásának, megőrzésének, katalogizálásának és kutatásának szentelte magát.[55] Humboldt és Bompland botanikai gyűjteményét csak 1813 után dokumentálták átfogóan, miután Karl Sigismund Kunth nekifogott a herbáriumi anyag szisztematikus katalogizálásának és publikálásának. Kunth 1815 és 1825 között Nova genera et species plantarum címmel hét kötetben tette közzé Humboldt és Bonpland amerikai mintáit.

Eközben Humboldtnak az Utazás az Újvilág egyenlítői régióiba (Voyage aux régions équinoxiales du Nouveau Continent) c. útleírása messze túlnőtt eredeti elképzelésein. A harminc kötet 1805 és 1834 között jelent meg, 10 kötet fólióként, 20 kötet pedig quarto formátumban. Részletesen, saját tapasztalatain messze túlmenően tárgyalta az amerikai kontinens történetét is, leírta Kolumbusz útjait és foglalkozott az ún. „Vespucci-kérdéssel”, hogy milyen szerepe volt Amerigo Vespuccinak Amerika felfedezésének történetében.[56] Számos, különféle tudományterületen dolgozó tudós járult hozzá Humboldt munkájához és mintegy 50 művész (festők, rajzolók, térképészek és kalligráfusok) dolgozott az illusztrációkon (köztük az 1452 rézmetszeten). Humboldt saját költségén újra elkészíttette azokat a részeket, amelyeket nem tartott megfelelő minőségűnek, legyenek azok rézlemezek a metszetekhez, elkészült nyomtatott szövegek vagy akár egész kötetek.

Hazatérés Berlinbe

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1827-re a teljes könyvsorozat kiadásának előkészítő munkálatai befejeződtek és mivel hosszú távú párizsi tartózkodása okafogyottá vált, a király visszahívta kamarását Berlinbe. 1829-ben titkos tanácsossá nevezte ki.[57] Humboldt azonban nem sietett vissza és először Londonba utazott, hogy számára fontos emberekkel találkozzon és társasági életet éljen. 57 évesen ott még egyszer megmutatta, hogy még él benne a veszéllyel nem törődő kutatói szellem: a Temze alatti első alagútépítés alkalmából egy hajódarura felfüggesztett, kéttonnás búvárharangban, a tervezővel és az idős filozófus Jeremy Benthammel együtt 11 méter mélyre eresztették le a folyóba; eközben egy bőrcsövön keresztül kaptak fentről levegőt.[58] Néhány nappal később az építkezés beomlott.

Hazatérve a porosz tudományos élet középpontjában találta magát. 1827 novemberétől előadásokat kezdett tartani az egyetemen, azonban akkora volt a látogatottságuk, hogy decembertől egy rövidített anyagú és bárki által látogatható előadássorozatot indított az ezer hallgató befogadására alkalmas Sing-Akademieben. Az egyetemen 62 egyórás előadást, míg a Sing-Akademien 16 kétórás előadást tartott meg. Közönsége a társadalom minden rétegéből verbuválódott és akkoriban még szokatlan módon nők is voltak közöttük. Humboldt lenyűgözte közönségét könnyen érthető, élénk nyelvezetével, és sikeresen felkeltette érdeklődésüket a földrajzi és tudományos kérdések iránt. A következő évben, 1828-ban ő volt a berlini Természettudósok Kongresszusának szervezője és elnöke.

Az orosz expedíció (1829)

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Humboldt oroszországi útja

1828-ban Georg Cancrin, a német származású orosz pénzügyminiszter kikérte Humboldt véleményét a platinarubel bevezetésével kapcsolatban. Bár Humboldt nem támogatta az ötletet (a platinaérméket ennek ellenére forgalomba hozták, de 1845-re bevonták őket), Cancrin geológusként és bányaszakértőként is igénybe kívánta venni szolgálatait és meghívta, hogy az Urálban és Szibériában mérje fel a kiaknázható ásványi kincseket. Bár ennek az útnak a jellege különbözött az amerikaitól, ahol teljesen szabadon dönthetett céljairól, Humboldt nem habozott sokáig, mert saját erőforrásai már nem lettek volna elegendőek egy ilyen vállalkozáshoz. Ez az expedíció egybeesett 60. születésnapjával; nagyjából kétszer annyi idős volt, mint amerikai útja kezdetén.

Expedíciójára Christian Gottfried Ehrenberg orvos, zoológus és botanikus, valamint Gustav Rose vegyész és mineralógus kísérte el; ők saját szakterületükért voltak felelősek, míg Humboldt elsősorban a geomágneses és csillagászati ​​megfigyelésekre összpontosított.

Szentpétervárra utaztak, ahol a német kutatók három hétig tartózkodtak a cári udvarnál. Humboldt többek között az Urál-hegység felfedezendő gyémántlelőhelyeivel keltette fel a cárné figyelmét; jóslata aztán valóra is vált. 1829. május 20-án indultak el három szekérrel, amelyeket 16 ló húzott. Az idős Humboldt megengedett magának némi kényelmet, elkísérte inasa, Johann Seifert, valamint egy szakács.[59]

Humboldt a Vörös Sas-rend csillagával és szalagjával (H. W. Pickersgill képe, 1831)

A tervezett útvonal Moszkván, Kazanyon és Permen keresztül az Urál-beli Jekatyerinburgba vezetett, ahonnan egy kisebb körutat tettek volna a geológiai felméréshez. Az előzetes tervek szerint Tobolszk (a Tobol és az Irtis folyók találkozásánál) lett volna az expedíció keleti végpontja. Humboldt azonban meghosszabbította útját az Altaj-hegységig és a kínai határig. Önhatalmú döntéséről tájékoztatta Cancrint, aki jóváhagyta a változtatást.

Az utazás tényleges végpontja így a kínai határon fekvő Bati lett. Humboldt felmérte az Altaj-hegység ezüstbányáit és kapcsolatba lépett a kínai határőrökkel is. A visszaút Szemipalatyinszkból Omszk és Miaszk érintésével az Urál déli végén található Orenburgba, majd - egy második, nem tervezett asztrahanyi kitérőt követően – Voronyezsen és Moszkván keresztül vissza Szentpétervárra vezetett, ahová 1829. november 13-án érkeztek meg.

Mintegy hat hónap alatt több mint 18 ezer kilométert tettek meg, szekereiket több mint 12 ezer váltott ló húzta. Míg Humboldt és Bonpland amerikai expedíciójuk során öt év alatt mintegy 8 ezer kilométert tettek meg, most fél év elegendő volt ennek a távolságnak több mint kétszereséhez. A sietség azonban megnehezítette a méréseket és a megfigyeléseket és intenzívebbé tette a tudományos munkát.[60]

I. Miklós cár és pénzügyminisztere – akiknek tudomása volt Humboldt bizonytalan anyagi helyzetéről – nagylelkűen 20 ezer rubellel támogatta az expedíciót, anélkül hogy elszámolást vártak volna róla. Ennek ellenére Humboldt visszaszolgáltatta az összeg fel nem használt harmadát. Javaslatát, hogy a megtakarított pénzt további kutatásokra fordítsák, megfogadták. Az orosz kormány létrehozott egy mérőállomás-hálózatot, amely többek között a légnyomást, a hőmérsékletet, a szélirányt és a csapadékot rögzítette. Az így kapott adatok aztán jó alapot képeztek Humboldt 1843-as, Közép-Ázsiáról szóló munkájához.

Amerikai útjához képest Humboldt jóval kevésbé lelkesedett az orosz természeti környezet iránt; Ázsia vagy Afrika trópusi tájait szívesebben tárta volna fel. Az Urál növény- és állatvilága nem tűnt különösebben vonzónak számára, olyan unalmasnak és monotonnak tartotta, mint Berlin környékét: "Szibéria Hasenheide (egy berlini park) folytatása."[61] Második (és utolsó) jelentős kutatóútja azonban lehetővé tette Asie centrale c. könyvének megírását és összehasonlíthatta egymással a nyugati és keleti féltekék földrajzát és élővilágát, végső soron pedig a világ fizikai leírását a Kozmosz-ban.[62]

Az udvari szolgálat és a tudományos élet között (1830–1859)

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Humboldt 1847-ben (Hermann Biow dagerrotípiája)

Humboldt 1829/30 fordulóján hazatért Berlinbe, ahol három feladat várt rá: hivatalos udvari szolgálata, tudománypolitikai munkája, valamint útleírásainak folytatása és befejezése.[63] Felajánlották, hogy legyen az ekkor elkészült, Karl Friedrich Schinkel által tervezett múzeum igazgatója, de elutasította (bátyjának megírta, hogy nem tartja elég jónak).[64] Érdeklődésének jobban megfelelt az nyolc párizsi diplomáciai misszió, ahová két porosz király is küldte 1830 és 1848 között, és amelyeket tudományos kapcsolattartás és munka céljaira is felhasználhatott.[65] A republikánusként és szabadgondolkodóként közismert Humboldt[66] csak kevés politikai befolyással rendelkezett az udvarban. Mint nemzetközileg is elismert tudós azonban élvezte uralkodóinak bizalmát és beleszólhatott a művészetek pártolásába, a tudományos kinevezésekbe vagy a technológiai újítások támogatásába.

1827-es berlini visszatérése óta Humboldt rendszeres vendég volt a királyi asztalnál, elvárták tőle, hogy esténként felolvasson az udvarnak és előadásokat tartson.[67] Kamarásként Frigyes Vilmos koronaherceg felolvasójaként is szolgált 1835-től annak 1840-es trónra lépéséig. A herceg nyári rezidenciáján, a Charlottenhof kastélyban „sátorszobát” rendezett be magának.[68]

Humboldt kiváltságos helyzetét felhasználva és rendkívül kiterjedt európai kapcsolatrendszerének köszönhetően a tudományos mecenatúra egyik legfontosabb koordinátorává vált. Munkájának középpontjába a fiatal kutatók támogatása került; támogatta például Hermann Burmeister dél-amerikai felfedezőt, Gotthold Eisenstein matematikust és Heinrich Brugsch egyiptológust. 1827-ben III. Frigyes Vilmos Alexander von Humboldtot nevezte ki azon bizottság elnökévé, amely tudósok és művészek támogatási kérelmeit bírálta el. Amikor IV. Frigyes 1842-ben megalapította a Pour le Mérite tudományos és művészeti rendet, Humboldtot tette meg kancellárjává, és alapvetően az ő javaslatai alapján nevezte ki a 30 német és 25 külföldi tagot.[69]

Utolsó diplomáciai kiküldetéséről 1848 januárjában, röviddel a párizsi februári forradalom kitörése előtt tért haza és tanúja lehetett a berlini márciusi forradalomnak, ahol a barikádharcok 183 civil áldozatot követeltek. Mikor a megbékélést kereső IV. Frigyes Vilmos karján fekete-vörös-arany szalaggal lovagolt át a városon és minisztereivel együtt beszédeket mondott, az emberek látni akarták Humboldtot a palota erkélyén. Ő megjelent, de nem mondott beszédet; csupán némán meghajolt.[70] Másnap a közel nyolcvanéves tudós csatlakozott ahhoz a menethez, amely az áldozatokat kísérte a temetőbe.[71] A forradalom egyértelmű, nyilvános támogatását azonban kerülte, nem akart konfliktusba kerülni a királlyal.

Utolsó évei

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Humboldt a Fekete Sas-renddel (1857-es fotográfia)

Humboldt 1857 márciusában megérhette egyik régóta követelt politikai céljának megvalósulását: a Landtag eltörölte a rabszolgaságot Poroszországban.[72]

Humboldt útleírásának költséges kiadásával időskorára teljesen felélte vagyonát. Miután visszatért Berlinbe, kölcsönöket vett fel a Porosz Tengerészeti Kereskedelmi Társaságtól és a Mendelssohn & Co. banktól, de udvari kamarásként kapott jövedelme nem volt elegendő a törlesztésükhöz. Volt hogy nem tudta kifizetni három évtizeden át hűségesen szolgáló inasa, Johann Seifert bérét, így végül megtette örökösévé. Mikor 1857 februárjában agyvérzést kapott, megkérte a királyt, hogy vállalja át a Mendelssohn bankházzal szembeni adósságait, nehogy Seifertet kisemmizzék. Életének hátralévő két évében Humboldtnak már nem kellett ellátnia a kamarási feladatait; IV. Frigyes Vilmos maga is súlyosan megbetegedett és Olaszországban kezeltette magát, míg az országot fia, I. Vilmos régensként kormányozta.

Humboldt 1859. május 6-án halt meg a lakásában; ekkor már két hete ágyban fekvő beteg volt és unokahúga, Gabriele von Bülow gondozta. Négy nappal később hatalmas tömeg (korabeli beszámolók szerint csak a márciusi forradalom áldozatainak temetésén vettek rész többen) kísérte lakhelyétől a dómig.[73] Másnap, május 11-én este a koporsót a tegeli kastély parkjába vitték, ahol a családi sírboltban temették el.[74]

A porosz kormány nem kívánta megvásárolni Humboldt könyvtárát, így Seifert Londonnak adta el, ahol azonban néhány évvel később nagy része tűzvészben elpusztult.[75] Tudományos közleményei nagyrészt a Porosz Tudományos Akadémiához és a Berlini Állami Könyvtárhoz kerültek. A könyvtár gyűjteményének háborús evakuálása miatt ezen dokumentumok egy része ma a krakkói Jagelló Könyvtárban található meg.[76]

Munkássága

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az életmű összegzése: Kozmosz

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Humboldt utolsó portréja, háttérben a Chimborazóval (Julius Schrader, 1859)

Alexander von Humboldt rendkívüli népszerűsége mind életében, mind halála után jelentős mértékben a Kozmosz c. munkáján alapult, amelyet 1834-ben kezdett el, 1845 és 1862 között öt kötetben jelent meg és átfogó módon tekintette át a világ tudományos felfedezését. Ezzel a művével valósította meg azt a vízióját, amely természettudósi pályafutása kezdete óta kísérte, és amely minden fontos döntésében vezérelvként szolgált. 1834-ben így írt nyelvi lektorának, Varnhagen von Ensének: „Az a ragyogó ötletem támadt, hogy az egész anyagi világot, mindent amit ma az ég és a föld jelenségeiről tudunk, a csillagködöktől a gránitsziklákon élő mohák földrajzáig, egyetlen műben mutassam be, egy olyan műben, amely nyelvezetével egyszerre inspirálja és gyönyörködteti az elmét.”[77]

A Kozmosz 87 ezer példányban kelt el és korszakalkotó bestseller lett; diákok, tudósok, művészek és politikusok egyaránt olvasták. Humboldt német kiadója rekordmennyiségű megrendelésekről számolt be, amelyek még Goethe Faustjának megrendeléseit is meghaladták. Angliában a Kozmosz első két kötetének három, egymással versengő angol fordítása jelent meg négy éven belül. 1849-re körülbelül 40 ezer angol nyelvű példány kelt el, az Egyesült Államokban pedig további több ezer (Humboldtnak azonban ezekből a fordításokból szerzői jogi törvények híján semmi bevétele sem volt).[78]

Bár a mű eladási sikere és fogadtatása bizonyítja rendkívüli népszerűségét, bonyolult szövegszerkezete miatt csak korlátozott mértékben tekinthető ismeretterjesztő műnek. „A szöveg a tudományos kiadványok minden ideális jellemzőjét mutatja: összképét hosszú és gyakran idegen nyelvű idézetek, vitás kérdések taglalása, lábjegyzetek, etimológiai kitérők, nagy mennyiségű adat és ábra, valamint történeti leírások határozzák meg.” Megjelenését követően számos rajta alapuló rövidebb, népszerűsítő írást jelentettek meg, amelyek címében gyakran szerepelt a Kozmosz kifejezés. Humboldt egy időben – főleg anyagi okokból – maga is fontolgatta egy rövidebb változat megírását Mikrokozmosz címmel.[79]

Gondolkodásmódja

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alexander von Humboldt gondolkodása átfogó értelemben véve a világ egészére irányult. A Humboldt-kutató Ottmar Ette munkásságában három alapvető jelentésszintet különböztet meg: az egész univerzumra vonatkozó kozmikus szintet, a bolygó szintjét, amely többek között magában foglalja a világkereskedelmet is, valamint egy absztrakt filozófiai dimenziót, amely világnézetként jelenik meg.[80] Humboldt kutatói érdeklődése és felfogása nem csupán az egyes tárgyakra irányult, hanem etikai neveltetésének és az egész emberiség érdekeit szem előtt tartó politikai felelősségvállalásának köszönhetően átfogó kozmopolita tudománnyá vált.[81] „Az esztétika” – írja Ette – „Humboldt számára nem csupán díszlet vagy tetszetős kiegészítő, hanem önálló, sajátos összekötő tudás, amely mindent mindenhez képes összekapcsolni.”[82]

Kutatóként Humboldt nemzetközi kapcsolati hálózatot épített ki; levelezése révén, valamint a tudósok közötti találkozók és eszmecserék szervezőjeként minden erejével igyekezett előmozdítani az információcserét. Sokrétű teljesítménye és széleskörű tevékenysége világszerte a legnagyobb elismerést hozta meg számára: „Franciaországban, ahol évtizedeken át dolgozott útleírásán, elnyerte a „század legnagyobb tudósa” és a „modern kor Arisztotelésze” címet. Mexikóban, ahol Essai politique sur le Royaume de la Nouvelle-Espagne ("Politikai esszé Új-Spanyolország királyságáról") c. művével jelentős hatást gyakorolt a nemzeti öntudat és a függetlenség eszméjének kialakulására, halála után nem sokkal, 1859 júliusában Benito Juárez államelnök (egyetlen külföldiként) „Benemérito de la Patria” címmel tüntette ki. Németországban, ahol hazatérése után „Amerika második felfedezőjeként” ünnepelték, korának elsődleges tudományos tekintélyének számított.[83]

Humboldt jelentős módon hozzájárult az anatómia, a klasszika-filológia, a botanika, a geológia, a történelem, a matematika, a filológia, a csillagászat és a zoológia tudományágaihoz. Megközelítését azonban mindig az interdiszciplináris, holisztikus látásmód jellemezte, szándékosan együtt tárgyalta a természet- éd humán tudományokat.[84]

A tudományágak közötti információcsere fáradhatatlan közvetítője volt, amiről 30 ezer levele tanúskodik.[85] Emellett a szalonokban és társasági körökben személyes kapcsolatokat is ápolt és eszmecseréi gyakran olyan intenzívek voltak, hogy a beszélgetések után hazakísérje partnereit és még órákig folytassák társalgásukat.

Nagyobb munkáinak egyik közös jellemzője, hogy soha nem jutott a végükig. Az amerikai expedícióról szóló útirajztól kezdve (amely az egész útnak csak körülbelül harmadát fedi le), az Ansichten der Natur-on ("Természetképek", tervezett második kötete nem készült el), a Relation historique-on ("Történelmi kapcsolatok") és az Asie centrale-on ("Közép-Ázsia) keresztül egészen a Kozmosz-ig egyik fő művét sem fejezte be. Ezt nemcsak sajnálták, hanem fel is rótták neki, de Humboldt teljességre törekedett, a Kozmosz miatt más munkáival kellett felhagynia vagy félbeszakítania azokat. Ő maga is érezte kutatásainak töredékes és ideiglenes jellegét, a terveinek megvalósulatlan maradását, írásainak befejezetlenségét: „Ilyen az emberi sors: az ember eléri élete végét és nem minden szomorúság nélkül kell összemérnie azt a keveset amit alkotott, mindazzal amit el szeretett volna vállalni a tudomány birodalmának kibővítése érdekében.”[86]

Biológia

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Szobra a berlini Humboldt Egyetem főépülete előtt

Bányafelügyelői munkája során Huboldt tanulmányozta a gombákat. A freibergi bányákban talált zuzmó- és gombafajokat a Florae Fribergensis specimen című művében írta le; a közlemény tartalmazta az Agaricus, Peziza és Boletus nemzetségek néhány fajának első leírását. Morfológiájukon kívül leírta környezeti igényeiket is. Összeállított egy zuzmórokonsági táblázatot (Tabula affinitatum), amely azonban még nem a filogenetikai rokonságon, hanem csak a külső hasonlóságon alapult. Már ekkor hangsúlyozta, hogy a növényföldrajzot a hagyományos természettudománytól eltérően a földrajztudomány részének tekinti.[87]

Kísérletekkel vizsgálta a levegő gázainak hatását a növények növekedésére, elsősorban gazdasági szempontból. Bár nem sikerült tisztáznia az oxigén és a szén-dioxid szerepét a növények anyagcseréjében, de megállapította, hogy a növények széntartalma a levegőből származik, nem pedig a talajból. Felismerte, hogy a levelek légcserenyílásai fontos szerepet játszanak a növények vízháztartásában, de pontos működésüket nem tudta tisztázni.[88]

Később az akkoriban divatos kutatási területnek számító állati elektromosság felé fordult, folytatta Galvani és Volta munkáját.[89][90] Sok éven keresztül több ezer állatkísérletet végzett,[91] részben testvérével, Wilhelmmel közösen. Számos alkalommal saját testén is kísérletezett, például sebet ejtett magán és cink-ezüst galvánelemeket kapcsolt hozzájuk. Sikerült igazolnia az izommozgás során történő oxigénfelhasználást és a nedvességnek az elektromos vezetőképességre gyakorolt hatását.[92] Voltával ellentétben Humboldt meg volt győződve a saját „állati elektromosság” koncepciójáról és az érintkező fémeknek csak másodlagos szerepet tulajdonított.[36] Az izom- és idegrostok ingerléséről szóló kísérleteit 1797-ben publikálta.[37]

A „Kísérletek az ingerelt izom- és idegrostokról” című tanulmányához végzett önkísérletek során mesterségesen előidézett sebeket hozott kapcsolatba a hátán lévő, cinkből és ezüstből készült galvanikus cellákkal. Voltával ellentétben Humboldt továbbra is meg volt győződve a saját „állati elektromosság” koncepciójáról; a kontaktfémeknek csak másodlagos szerepet tulajdonított.[93] Az izom- és idegrostok ingerléséről szóló kísérleteit 1797-ben publikálta.[94]

Dél-amerikai expedíciója során Humboldt folytatta galvanikus kísérleteit; az elektromos angolnával végzett kutatása nagy figyelmet keltett.[95] Kései éveiben Humboldt támogatta Emil du Bois-Reymond elektrofiziológiai kutatásait, amelyek eredményeit (mérhetővé tették az izommozgást kiváltó idegaktivitást) saját kísérletei folytatásaként értelmezte.[96]

Botanikai rendszertani nevekben Humboldt hivatalos szerzői rövidítése „Humb”.[97]

Kémiai munkái

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bányászati munkája következtében Humboldtot érdekelte a kémia, annak is főleg a gyakorlati alkalmazása.[98] Kutatta a bányalég keletkezését, valamint mérte az oxigénfogyasztást és a szén-dioxid képződését. Felismerte, hogy az utóbbi gáz koncentrációja évszakonként változik és hogy a levegő szén-dioxid-tartalmának növelése bizonyos határig elősegíti a növények növekedését. Érdekelte a levegő összetétele és felismerte annak állandóságát különböző magasságokban. Gay-Lussackal közösen bebizonyították, hogy a vízben az oxigén és a hidrogén aránya 1:2. Publikációkat írt az üveg, a porcelán és a fajansz gyártásáról. 1800. augusztusában a berlini Királyi Porosz Tudományos Akadémia távollétében többek között mint elismert vegyészt (chimiste célèbre) vette fel sorai közé rendkívüli tagként.[99][100]

Mágnesesség

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Humboldt 1795 körül kezdte a bazalthegyek mágneses hatásait vizsgálni; 1796-ban pedig felfedezte, hogy a Fichtel-hegységben található Haidberg hegy vastartalmú kőzetei miatt eltéríti az íránytűt.[101] Miközben amerikai expedíciójára készült, Jean-Charles de Borda műszereket adott neki, amelyekkel meghatározhatta a Föld mágneses mezejének inklinációját, deklinációját és intenzitását; egyúttal felkérte, hogy a lehető legpontosabban határozza meg a mágneses egyenlítő helyzetét.[102] Hazatérése után Párizsban Jean-Baptiste Biot-val együttműködve elemezte a mágneses eredményeket és kimutatták, hogy a Föld mágneses mezejének intenzitása az egyenlítőtől a sarkok felé növekszik, nem pedig csökken, ahogy azt korábban állították.[103][104]

Humboldt 1806/1807-ben Berlinben folytatta mágneses megfigyeléseit és ez idő alatt az iránytű tűjének hirtelen, erős kitéréseit fedezte fel, amire megalkotta a „mágneses vihar” kifejezést.[103] 1826-ban találkozott Carl Friedrich Gausszal, annak göttingeni obszervatóriumában; Gauss 1828-ban viszonozta a látogatást a Német Természettudósok és Orvosok Társaságának berlini találkozója alkalmából. Ekkor kezdődött a két kutató hosszú távú együttműködése a mágnesesség kutatásának területén.

1826-ban Humboldt egy levélben javasolta Sussex hercegének, a brit Királyi Társaság akkori elnökének a Brit Birodalom területén egy világméretű geomágneses mérőállomás-hálózat létrehozását a mágnesesség szabványosított körülmények közötti mérésére; ezt a javaslatot később meg is valósították.[105] 1829-es oroszországi expedíciója során 27 helyszínen végzett mágneses méréseket. Oroszországi munkatársa, Adolph Theodor Kupffer 1830-ban megerősítette Humboldt hipotézisét, miszerint a mágneses erő a Kaukázusban a magassággal csökken. 1829-es útja során szorgalmazta egy orosz központi fizikai intézet létrehozását a mágnesesség és a meteorológia kutatására; ezt később Kupffer irányításával alapították meg.[106]

Csillagászat

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Humboldt kézírásos dedikációja a Die gesammten Naturwissenschaften ("Összesített természettudomány)" c. könyvében

Humboldt először a navigáció miatt kezdte el tanulmányozni a csillagászatot, hogy meghatározhassa a földrajzi koordinátákat olyan régiókban, amelyek vagy nem, vagy csak hiányosan voltak feltérképezve. Expedíciója befejezése után Jabbo Oltmansszal együtt elemezte az adatokat; kortársai dicsérték azok pontosságát.[107] Amerikai útja során, november 11-ről 12-re virradó éjjel intenzív csillaghullást figyelt meg Cumaná városában, amelyek a Leonidák meteorrajából eredtek. Humboldt az elsők között ismerte fel ezeknek a meteorrajoknak a periodicitását. 1837-ben sikertelenül próbálta igazolni azt az elméletét, hogy a meteorok befolyásolhatják a Föld mágneses mezejét. A déli égbolton sok csillag esetében elsőként határozta meg azok fényességét és színét.

A Kozmosz egyik központi eleme a korabeli csillagászati ​​ismeretek bemutatása volt. Számos csillagásszal levelezett, elsősorban Friedrich Wilhelm Bessellel, Johann Franz Enckével és Heinrich Christian Schumacherrel, akik ellátták őt a szükséges adatokkal. Humboldt a királlyal és kormánnyal ápolt kapcsolatai segítségével előmozdította a berlini obszervatórium újjáépítését.[108]

Föld- és ásványtan

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Humboldt 1790-ben, 20 éves korában, még azelőtt, hogy megkezdte volna tanulmányait a Freibergi Bányászati ​​Akadémián, megjelentette első könyvét, Ásványtani megfigyelések néhány Rajna-menti bazaltról (Mineralogische Beobachtungen über einige Basalte am Rhein) címmel. Ebben az Unkel városának környékén található bazalt eredetének kérdését vizsgálta az ún. neptunisták (akik minden kőzetet üledék eredetűnek gondoltak, a vulkáni jellegűeket is felszínközeli széntüzek eredményének tartva) és a plutonisták (akik szerint a szilárd felszín alatt mindenütt folyékony magma található) érveit ütköztetve egymással. Humboldt széleskörű szakirodalmi ismereteira hagyatkozva a Németországban akkor domináns neptunista nézet felé hajlott. A neptunizmus ekkor legbefolyásosabb és legradikálisabb német képviselője Abraham Gottlob Werner volt, aki Humboldtot is tanította Freibergben az 1791/1792-es tanévben.[109]

A latin-amerikai út geológiai kutatásainak középpontjában a vulkánok vizsgálata állt. Humboldt számos vulkánt megmászott (bár nem mindig érte el a csúcsot vagy a kráter peremét) és kőzetmintákat gyűjtött.[110] Morfológiailag háromféle tűzhányót különböztetett meg, felismerte az aktív vulkanizmus és a földrengések közötti kapcsolatot és az is feltűnt számára, hogy mind Mexikóban, mind a dél-amerikai Andokban a vulkánok láncokba rendeződve helyezkednek el. Eredményeinek feldolgozása során felismerte a neptunista értelmezés tarthatatlanságát, hogy a vulkánok nem lokális anomáliák, hanem inkább „nagy, mélyen gyökerező jelenségek”, amelyek kiváltó okai a Föld forró belsejében rejlenek.[110][109] Ehhez a paradigmaváltáshoz fontos támogatóra talált Leopold von Buch geológus személyében (ezzel szemben Goethe az új kutatások ellenére egész életében a neptunizmus híve maradt).

Olaszországban 1805-ben von Buchhal együtt háromszor megmászták a Vezúvot és 1805. augusztus 12-én tanúi voltak egy kitörésnek.[111]

Földrajz

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Illusztráció a Gondolatok a növények földrajzához, valamint a trópusi országok természetrajza c. műből (Párizs, 1805)

Humboldt földrajz tudományához elsősorban monumentális útleírásaival, a Kozmosszal és más átfogó műveivel, valamint számos kisebb tanulmányával járult hozzá.[112] Jelentősen része volt a modern klimatológia és geofizika létrejöttében, valamint ő alapította meg a geomorfometriát, a Föld domborzatának mennyiségi mérésével foglalkozó tudományt. Első munkáit ebben a témában 1816-ban és 1825-ben publikálta.[113] Leírta a biogeográfiai magassághatárok és a hóhatár globális eltéréseit; meghatározta a hőmérsékletnek a tengerszint feletti magasságtól függő átlagos csökkenését, az Andokban pedig 1000 és 2500 m között minimumot figyelt meg a vertikális hőmérsékleti gradiensben, amit a felhőképződés miatt felszabaduló kondenzációs energiának tulajdonított.[114]

Mérésekkel bizonyította az egyenlítői alacsony nyomású öv létezését a szubtrópusi magasnyomású területek között. A passzátszelek gyengülése és a trópusi esős évszak kezdete közötti összefüggést a szélövek szezonális eltolódásának tulajdonította.[114] Vizsgálta az óceáni áramlatokat; felismerte, hogy a trópusokon felszínre emelkedő hideg víztömegek sarkvidéki eredetűek; és hogy ezen áramlatok az okai a perui partok alacsony víz- és levegőhőmérsékletének.[115] Azt is észlelte, hogy az óceáni áramlatokra hatást gyakorol a domináns széljárás, a hőmérséklet és a sótartalom változásaiból eredő sűrűségkülönbség, valamint a Föld forgása.[116]

1831-re Humboldt megfogalmazta az éghajlatnak egy olyan definícióját, amely ma is széles körben elfogadott.[117] Szorgalmazta az éghajlat „matematikai vizsgálatát”, ami alatt a szisztematikusan gyűjtött mérési adatok értékelését értette. Emiatt sürgette meteorológiai megfigyelőállomások hálózatainak létrehozását, közte a Porosz Meteorológiai Intézet 1847-es megalapítását. Felfigyelt az erdők szerepére az éghajlat kialakulásában.[117] Utazásai során számos negatív példát látott az ökoszisztémákba való káros emberi beavatkozásokra; az első ezek között a venezuelai Valencia-tónál történt. Megértette, hogy a túlzott erdőirtás és a folyók elterelése káros hatással van a vízháztartásra és az éghajlatra. Azonban ezeknek a jelenségeknek, valamint a „ipari centrumok nagy gőz- és gáztömegeinek” csak regionális jelentőséget tulajdonított.[117] Humboldt antropogén éghajlat- és tájpusztításról szóló megfigyeléseit Franciaországban Jean-Baptiste Boussingault, Németországban Carl Fraas, az Egyesült Államokban pedig George Perkins Marsh és Henry David Thoreau folytatta. Ezt követően a kérdés iránti tudományos érdeklődés alábbhagyott, és csak egy évszázaddal később, az 1980-as években éledt újjá.[117]

Humboldt nem tudta elfogadni azokat az 1830-as évektől kezdve népszerűvé váló elméleteket, miszerint az Észak-Európában megfigyelhető geológiai jelenségek, a vándorkövek, a morénák, a lecsiszolt sziklafelületek, egy valamikor jégtakaró (jégkorszak) emlékei. Leopold von Buchhal ellentétben azonban ebbe a tudományos vitába nem bocsátkozott bele.[118]

Humboldt széleskörű, interdiszciplináris megközelítési módja nagy hatást gyakorolt - elsősorban a német - földrajztudományra, hozzájárult, hogy a természettudományok mellett egyenlő arányban szerepeljenek a történelmi és társadalomtudományi elemek is.[119] Életrajzírója, Hanno Beck kijelentése szerint: „Humboldt bizonyíthatóan a modern kor legnagyobb földrajztudósa, korának legösztönzőbb tematikus térképésze és vezető felfedezője volt.”[21]

Magánélete

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Humboldt nem házasodott meg és nem ismertek nőkkel való, a barátságon túllépő kapcsolatai sem; emiatt egyes életrajzírói homoszexuálisnak vélik. Voltak közeli barátai; pl. 1788 februárjában „örök baráti szövetséget” kötött Wilhelm Gabriel Wegener teológushallgatóval, de ismertek más barátai is, mint Johann Carl Freiesleben, Reinhard Samuel Christian von Haeften katonatiszt, Carl von Steuben festő, valamint Joseph Louis Gay-Lussac kémikus, akivel négy évig együtt élt egy párizsi lakásban. A szimpátián túli testi kapcsolatra azonban nincsen semmilyen bizonyíték. Humboldt mindenesetre egyhelyütt kijelentette, hogy "nincs bennem érzéki vágy".

Elismerései

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Humboldt emléktáblája a Gdanski Természettudományi Társaságnál
Humboldt bronz mellszobra a Havannai Egyetem campusán

Alexander von Humboldt számos német és külföldi akadémia tagja volt, köztük az erfurti Közhasznú Tudományok Akadémiájának (1791)[231], a Leopoldina Természettudományi Akadémiának (1793, a Porosz Tudományos Akadémiának (1800)[120], a Bajor Tudományos Akadémiának (1808), az Edinburgh-i Királyi Társaságnak, a berlini Művészeti Akadémiának (1829), az Orosz Tudományos Akadémiának (1829), a párizsi Tudományos Akadémiának (1804)[121], az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiának (1822)[122], az Amerikai Filozófiai Társaságnak (1804),[123] a Cuvier Társaságnak (1838)[124] és a Belga Királyi Tudományos, Irodalmi és Szépművészeti Akadémiának (levelező tag 1830-ban, tényleges tag 1845-ben).

Díszdoktorrá avatták a Frankfurti (1805), a Dorpati (1827), a Bonni (1828), a Tübingeni (1845), a Prágai (1848) és a St. Andrews-i (1853) egyetemek.[125]

Díszpolgára volt Potsdamnak (1849) és Berlinnek (1856).

Szobrai megtalálhatók többek között a berlini Humboldt Egyetem főépülete előtt, a New York-i Central Park-ban, Philadelphiában, St. Louis-ban és a chicagói Humboldt-parkban.

Nevét viseli a Humboldt-áramlat, egy antarktiszi, egy új-zélandi, egy nevadai és egy tibeti hegység, egy venezuelai, kirgizisztáni és egy új-kaledóniai hegy, egy kaliforniai és egy indonéziai öböl, két gleccser, három Egyesült Államok-beli megye és nyolc település, egy nevadai folyó és tó, egy aszteroida, egy Hold-kráter és egy Hold-tenger, egy ásvány, valamint számtalan utca és tér, elsősorban a német nyelvterületen.

Róla neveztek el egy puhatestűcsaládot, két növény- és egy gombanemzetséget, 16 állat, valamint 16 növény- és gombafajt.

Kitüntetései

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarul megjelent művei

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Humboldt Sándor: Kozmosz. A világ egyetemes természeti leírása. 3. könyv; ford. Miksits Imre; Ráth Mór, Pest, 1857
  • Kosmos, 1–2.; előszó Wilhelm Bölsche, ford. Fülöp Zsigmond; Athenaeum, Bp., 1925
  • Az Orinoco vadonában; vál., ford., bev., jegyz., függelék Vécsey Zoltán; Gondolat, Bp., 1967 (Világjárók. Klasszikus útleírások)

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ Zur Tagesgeschichte. In: Troppauer Zeitung, 10. Mai 1857, S. 3
  2. ↑ The Father of Ecology
  3. ↑ "The Forgotten Father of Environmentalism" The Atlantic. 23 December 2015.
  4. ↑ Stammtafel für Alexander Georg von Humboldt
  5. ↑ Stammtafel für Marie-Elisabeth von Humboldt
  6. ↑ Kurt-R. Biermann: War Alexander von Humboldt ein „Freiherr“ (oder „Baron“)? In: Humboldt im Netz Band 12, Nummer 23 (2011).
  7. ↑ Website: von Humboldt
  8. ↑ Andreas W. Daum: Alexander von Humboldt. C.H. Beck, München 2019, S. 13.
  9. ↑ Meyer-Abich 19. Auflage 2008, S. 80.
  10. ↑ Schaper 2018, S. 28 und 30.
  11. ↑ Andreas W. Daum: Alexander von Humboldt. C. H. Beck, München 2019, S. 17–19.
  12. ↑ M. Nicolson: Alexander von Humboldt and the Geography of Vegetation. In: A. Cunningham, N. Jardine (szerk.): Romanticism and the Sciences. Cambridge University Press, 1990, XVI. o. Barátságuk Banks 1820-as haláláig tartott, rendszeresen leveleztek és cserélgették gyűjteményük növényeit.
  13. ↑ Andreas W. Daum, A ‘Temple of Liberty’? Alexander von Humboldt and the French Revolution. In Annals of Science 82 (2025). doi.org/10.1080/00033790.2024.2433232.
  14. ↑ Wilhelm Kießling: Alexander von Humboldt – Ein Gast in unserer Stadt. Hrsg.: Friedrich Wilhelm Singer. Arzberg 1999.
  15. ↑ Alexandra von Ascheraden: Alexander von Humboldt – Wissenschaftsfürst bringt Licht in die Unterwelt. In: Baublatt Ausgabe 15 2019. 11. April 2019
  16. ↑ Rudolf Endres: Alexander von Humboldt und Franken. In: Uta Lindgren (Hrsg.): Alexander von Humboldt. Weltbild und Wirkung auf die Wissenschaften. (= Bayreuther Historische Kolloquien, Band 4), Böhlau Verlag Köln, Wien 1990, ISBN 3-412-18689-9, S. 40–59, S. 51–54.
  17. ↑ Ernst H. Berninger: Humboldts technische Erfindungen und Neuerungen für den Bergbau. In: Uta Lindgren (Hrsg.): Alexander von Humboldt. Weltbild und Wirkung auf die Wissenschaften. Köln, Wien 1990, ISBN 3-412-18689-9, S. 133–150.
  18. ↑ Humboldt an Karl Freiesleben: Jugendbriefe. Bayreuth 20. Oktober 1794.
  19. ↑ Rudolf Endres: Alexander von Humboldt und Franken. In: Uta Lindgren (Hrsg.): Alexander von Humboldt. Weltbild und Wirkung auf die Wissenschaften. (= Bayreuther Historische Kolloquien, Band 4), Böhlau Verlag Köln, Wien 1990, ISBN 3-412-18689-9, S. 40–59, hier S. 51–54.
  20. ↑ Humboldt an König Friedrich Wilhelm II. von Preußen: Jugendbriefe. Bayreuth 26. März 1795.
  21. 1 2 Hanno Beck: Schlussbetrachtung. In: Uta Lindgren (Hrsg.): Alexander von Humboldt. Weltbild und Wirkung auf die Wissenschaften. Köln, Wien 1990, ISBN 3-412-18689-9, S. 187–202, hier S. 188–189.
  22. ↑ Vgl. dazu zum Beispiel Lubrich/Nehrlich (Hrsg.): Sämtliche Schriften (2019), Bd. IX, S. 125–137.
  23. ↑ Kurt-R. Biermann: Alexander von Humboldt. Leipzig 1983, S. 53.
  24. ↑ Rüdiger Schaper: Alexander von Humboldt. Der Preuße und die neuen Welten. Siedler, München 2018 (eingeschränkte Vorschau, books.google.at).
  25. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 101.
  26. ↑ Gerhard Kortum: Humboldt der Seefahrer und sein Marinechronometer. Ein Beitrag zur Geschichte der Nautik und Meereskunde. In: Humboldt im Netz. Band 2, Nummer 3 (2001).
  27. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 86–91.
  28. ↑ Andrea Wulf: Alexander von Humboldt und die Erfindung der Natur. München 2016, S. 79.
  29. ↑ Naturforschung – mit Muße oder Mühe? von Maria-Theresia Leuker, 2016.
  30. ↑ Meyer-Abich 19. Auflage 2008, S. 66.
  31. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 178 f.
  32. ↑ Zitiert nach Scurla, 11. Auflage 1985, S. 143 f.; Meyer-Abich 19. Auflage 2008, S. 80; Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 181.
  33. ↑ Scurla, 11. Auflage 1985, S. 142 f.; Meyer-Abich 19. Auflage 2008, S. 80;
  34. ↑ Bartolomé Ribas Ozonas: José Celestino Mutis, amistad y colaboración con A. v. Humboldt. S. 151–172
  35. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 204.
  36. ↑ Georg Petersen, Hartmut Fröschle: Die Deutschen in Peru. In: Hartmut Fröschle (Hrsg.): Die Deutschen in Lateinamerika. Schicksal und Leistung. Erdmann, Tübingen 1979, ISBN 3-7711-0293-6, S. 696–741, hier S. 701.
  37. ↑ NASA: Seven Century Catalog of Mercury Transits: 1601 CE to 2300 CE.
  38. ↑ Bärbel Rott: Alexander von Humboldt brachte Guano nach Europa – mit ungeahnten globalen Folgen In: Humboldt im Netz Band 17, Nummer 32 (2016).
  39. ↑ Andreas W. Daum: Wie Humboldt die Seuche jagte. Alexander von Humboldt spürte in Südamerika und Europa Infektionskrankheiten nach. In: Süddeutsche Zeitung. 20. Mai 2020
  40. ↑ Zitiert nach Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait. S. 182 f.
  41. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 184.
  42. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 185.
  43. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 234.
  44. ↑ David Blankenstein, Bénédicte Savoy: Frontale Präsenz. Zu einem unbekannten Porträt Alexander von Humboldts im Besitz des französischen Conseil d’État. In: Humboldt im Netz. Band 16, Nummer 31 (2015).
  45. ↑ Scurla, 11. Auflage 1985, S. 204.
  46. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 261.
  47. ↑ Voyage de Paris en Italie avec Gay Lussac 1805, hg. von Cettina Rapisarda und Christian Thomas. In: edition humboldt digital, hg. v. Ottmar Ette. Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften, Berlin. Version 8 vom 11. Mai 2022.
  48. ↑ Vgl. Handbuch über den preussischen Hof und Staat 1805 f.
  49. ↑ Meyer-Abich, 19. Auflage 2008, S. 114.
  50. ↑ Zeittafel. In: Ottmar Ette. (Hrsg.): Alexander von Humboldt-Handbuch 2018, S. 295.
  51. ↑ Meyer-Abich, 19. Auflage 2008, S. 138.
  52. ↑ Karl Heinrich Panhorst: Simón Bolívar und Alexander von Humboldt. Ibero-amerikanisches Archiv Vol. 4, No. 1 (1930), S. 35–47.
  53. ↑ Charles Minguet: Las relaciones entre Alexander von Humboldt y Simón de Bolívar. In: Alberto Filippi (Hrsg.): Bolívar y Europa en las crónicas, el pensamiento político y la historiografía. Ediciones de la Presidencia de la República, Caracas 1986, Band 1, S. 743–754.
  54. ↑ Wulf 2016, S. 211 f., 216, 221 f. und 227.
  55. ↑ Lack, 2. Auflage 2018, S. 51.
  56. ↑ Charles Minguet: Alexandre de Humboldt, historien de la découverte de l’Amérique (1834–1836). In: Giovanni Battista de Cesare, Silvana Serafin (Hrsg.): El girador. Studi di letterature iberiche e ibero-americane offerti a Giuseppe Bellini, zwei Bände. Bulzoni, Rom 1993, ISBN 88-7119-607-4, Band 2, S. 725–733.
  57. ↑ Biermann, Jahn, Lange 1983, S. 49.
  58. ↑ Andrea Wulf: Alexander von Humboldt und die Erfindung der Natur. München 2016, S. 236.
  59. ↑ Johann Seifert Edition Humboldt
  60. ↑ Tobias Kraft: Das Russisch-Sibirische Reisewerk. In: Ette (Hrsg.): Alexander von Humboldt-Handbuch 2018, S. 64.
  61. ↑ Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait, S. 321.
  62. ↑ Tobias Kraft: Das Russisch-Sibirische Reisewerk. In: Ette (Hrsg.): Alexander von Humboldt-Handbuch 2018, S. 70.
  63. ↑ Ottmar Ette: Ein Leben in Bewegung. In: Ders. (Hrsg.): Alexander von Humboldt-Handbuch 2018, S. 16.
  64. ↑ Scurla, 11. Auflage 1985, S. 275.
  65. ↑ Meyer-Abich, 19. Auflage 2008, S. 114 und 126 f.
  66. ↑ Scurla, 11. Auflage 1985, speziell S. 301 f.
  67. ↑ Meyer-Abich, 19. Auflage 2008, S. 116.
  68. ↑ Abbildung des Zeltzimmers Kunstkopie.de
  69. ↑ Scurla, 11. Auflage 1985, S. 315.
  70. ↑ Meyer-Abich, 19. Auflage 2008, S. 128 f.
  71. ↑ Scurla, 11. Auflage 1985, S. 346 f.
  72. ↑ Ottmar Ette: Ein Leben in Bewegung. In: Ette (Hrsg.): Alexander von Humboldt-Handbuch 2018, S. 17 und 298.
  73. ↑ Kurt-R. Biermann: Alexander von Humboldt. 3. Auflage. Leipzig 1983, S. 92.
  74. ↑ Meyer-Abich 19. Auflage 2008, S. 132 f. und 171.
  75. ↑ Kurt-Reinhard Biermann: Alexander von Humboldt. 3. Auflage. Leipzig 1983, S. 89–90.
  76. ↑ Dominik Erdmann: Der Nachlass Alexander von Humboldt in der Jagiellonen-Bibliothek, Krakau 2019, ISBN 978-83-8138-179-6
  77. ↑ Ludmilla Assing (Hrsg.): Briefe von Alexander von Humboldt an Varnhagen von Ense aus den Jahren 1827 bis 1858. 2. Auflage. F.A. Brockhaus, Leipzig 1860, S. 20.
  78. ↑ Wulf 2016, S. 310–312.
  79. ↑ Andreas Daum: Wissenschaftspopularisierung im 19. Jahrhundert. 2. Auflage München 2002, S. 273–286.
  80. ↑ Ette 2009, S. 193.
  81. ↑ Ette 2009, S. 18.
  82. ↑ Ottmar Ette: Unterwegs in allen Kulturen. Altamerikanistik bis Zoologie: Was der „Nomade“ Alexander von Humboldt mit seinen Reisen bewegt hat. In: Tagesspiegel. 25. September 2015, S. 28.
  83. ↑ Ette 2009, S. 260.
  84. ↑ Ette 2009, S. 16 ff.
  85. ↑ Kurt-R. Biermann: Wer waren die wichtigsten Briefpartner Alexander von Humboldts? In: NTM Schriftenreihe für Geschichte der Naturwissenschaften, Technik und Medizin. Jahrgang 18, 1981, S. 34–43.
  86. ↑ Asie centrale, Band II, S. 439 f.; zitiert nach Ette 2009, S. 327.
  87. ↑ Ilse Jahn: Dem Leben auf der Spur. Die biologischen Forschungen Alexander von Humboldts. Urania Verlag, Leipzig 1969, S. 22–23.
  88. ↑ Jahn 1969, S. 29, 39, 50.
  89. ↑ Jahn 1969, S. 51 f.
  90. ↑ Alexander Stöger: Alexander von Humboldts Darstellungsmethoden in seinen Versuchen über die gereizte Muskel- und Nervenfaser.
  91. ↑ Kurt-Reinhard Biermann: Alexander von Humboldt. 3. Auflage. Leipzig 1983, S. 29.
  92. ↑ Jahn 1969, S. 65 f.
  93. ↑ Jahn 1969, S. 69 f.
  94. ↑ Georg Fischer: Chirurgie vor 100 Jahren. Historische Studie. Verlag von F. C. W. Vogel, Leipzig 1876
  95. ↑ Jahn 1969, S. 71–72.
  96. ↑ Jahn 1969, S. 117–119.
  97. ↑ Kurt-Reinhard Biermann: Alexander von Humboldt. 3. Auflage. Leipzig 1983, S. 23.
  98. ↑ Ulrich Stottmeister: Umweltgedanken zu Alexander von Humboldt. In: Humboldt im Netz. Band 18, Nummer 35, (2017).
  99. ↑ Herbert Pieper: Alexander von Humboldts Wahl in die Akademie der Wissenschaften zu Berlin. In: Humboldt im Netz. Band 9, Nummer 16 (2008).
  100. ↑ Herbert Pieper: „Ungeheure Tiefe des Denkens, unerreichbarer Scharfblick und die seltenste Schnelligkeit der Kombination“. Zur Wahl Alexander von Humboldts in die Königliche Akademie der Wissenschaften zu Berlin vor 200 Jahren. In: Humboldt im Netz. Band 1, Nummer 1 (2000).
  101. ↑ Ingo Schwarz (Hrsg.): Alexander von Humboldt-Chronologie.
  102. ↑ Heinz Kautzleben: Ein Gelehrter von universeller Bildung. In: spectrum 15 (1984), S. 9–11.
  103. 1 2 Nicolaas Rupke: Carl Friedrich Gauß und der Erdmagnetismus. In: Elmar Mittler (Hrsg.): „Wie der Blitz einschlägt, hat sich das Räthsel gelöst“. Carl Friedrich Gauß in Göttingen. Göttingen 2005, S. 188–201, hier S. 188–190.
  104. ↑ BBAW: Die unselbständigen Schriften Alexander von Humboldts. Magnetismus.
  105. ↑ Kurt-R. Biermann: Aus der Vorgeschichte der Aufforderung Alexander von Humboldts von 1836 an den Präsidenten der Royal Society zur Errichtung geomagnetischer Stationen (Dokumente zu den Beziehungenzwischen A. v. Humboldt und C. F. Gauß). In: Alexander von Humboldt im Netz. Band 6, Nummer 11 (2005), S. 92–122, hier S. 96–98.
  106. ↑ Elena Roussanova: Russland ist seit jeher das gelobte Land für Magnetismus gewesen: Alexander von Humboldt, Carl Friedrich Gauß und die Erforschung des Erdmagnetismus in Russland. In: Alexander von Humboldt im Netz. XII, 22 (2011), S. 56–83, hier S. 72–74.
  107. ↑ Oliver Schwarz: Alexander von Humboldt als astronomischer Arbeiter, Diskussionspartner und Ideengeber. In: Humboldt im Netz. Band 15, Nummer 29 (2014).
  108. ↑ Eberhard Knobloch: „Es wäre mir unmöglich nur ein halbes Jahr so zu leben wie er“: Encke, Humboldt und was wir schon immer über die neue Berliner Sternwarte wissen wollten. In: Humboldt im Netz. Band 14, Nummer 26 (2013).
  109. 1 2 Wolf von Engelhardt: Goethe und Alexander von Humboldt – Bau und Geschichte der Erde. In: Humboldt im Netz. Band 2, Nummer 3 (2001).
  110. 1 2 Herbert Pieper: Die Geognosie der Vulkane. In: Humboldt im Netz. Band 7, Nummer 13 (2006), S. 74–81.
  111. ↑ Cettina Rapisarda: Lava memoriae deodati dolomieu. Alexander von Humboldts Gesteinsstudien in Neapel. In: Humboldt im Netz. Band 18, Nummer 35 (2017).
  112. ↑ BBAW: Die unselbständigen Schriften Alexander von Humboldts: Geographie.
  113. ↑ Stefan Rasemann: Geomorphometrische Struktur eines mesoskaligen Geosystems. Dissertation, Universität Bonn 2003, S. 29, 36.
  114. 1 2 Hermann Flohn: Probleme der geophysikalisch-vergleichenden Klimatologie seit Alexander von Humboldt. In: Berichte des Deutschen Wetterdienstes, 59 (1959), S. 9–31, hier S. 20–21.
  115. ↑ Hermann Flohn: Probleme der geophysikalisch-vergleichenden Klimatologie seit Alexander von Humboldt. In: Berichte des Deutschen Wetterdienstes, 59 (1959), S. 9–31, hier S. 29.
  116. ↑ Hermann Flohn: Probleme der geophysikalisch-vergleichenden Klimatologie seit Alexander von Humboldt. In: Berichte des Deutschen Wetterdienstes 59 (1959), S. 9–31, hier S. 9–14.
  117. 1 2 3 4 Frank Holl: Alexander von Humboldt und der Klimawandel: Mythen und Fakten. In: Humboldt im Netz. Band 19, Nummer 37 (2018).
  118. ↑ Hanno Beck: Alexander von Humboldt und die Eiszeit. In: Humboldt im Netz. Band 20, Nummer 38 (2019).
  119. ↑ Vallendar 2005, S. 79.
  120. ↑ BBAW: Alexander von Humboldt.
  121. ↑ Académie des Sciences: Mitglieder.
  122. ↑ AAAS: Mitglieder.
  123. ↑ AmPhilSoc: Humboldt
  124. ↑ Société Cuvierienne, S. 190.
  125. ↑ Alexander-von Humboldt-Chronologie

Irodalom

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Hanno Beck (Hrsg.): Gespräche Alexander von Humboldts. Akademie-Verlag, Berlin 1959.
  • Hanno Beck: Alexander von Humboldt. 2 Bände. Wiesbaden 1959–1961.
  • Hanno Beck (Hrsg.): Die Dioskuren. Probleme in Leben und Werk der Brüder Humboldt. Verlag Humboldt-Gesellschaft für Wissenschaft, Kunst und Bildung, Mannheim 1986, 880124652 dokumentumai a Német Nemzeti Könyvtár (DNB) állományában.
  • Kurt-Reinhard Biermann: Alexander von Humboldt. 4. Auflage. Teubner, Leipzig 1990, ISBN 3-322-00567-4.
  • Richard Bitterling: Alexander von Humboldt – Lebenswege in Bildern. Deutscher Kunstverlag, München/Berlin 1959.
  • Karl Bruhns (Hrsg.): Alexander von Humboldt. Eine wissenschaftliche Biographie.
    • Erster Band, F. A. Brockhaus, Leipzig 1872, Archive.org
    • Zweiter Band, F. A. Brockhaus, Leipzig 1872, Archive.org
    • Dritter Band, F. A. Brockhaus, Leipzig 1872, Archive.org
  • Andreas W. Daum: Alexander von Humboldt. C. H. Beck, München 2019, ISBN 978-3-406-73435-9; 2., durchges. u. aktual. Auflage 2024, ISBN 978-3-406-82418-0.
  • Hans-Otto Dill: Alexander von Humboldts Metaphysik der Erde. Seine Welt-, Denk- und Diskursstrukturen. Peter Lang Internationaler Verlag der Wissenschaften, PL Academic Research, Frankfurt am Main 2013, ISBN 978-3-631-63170-6.
  • Alfred Dove: Humboldt, Alexander von. In: Allgemeine Deutsche Biographie (ADB). Band 13, Duncker & Humblot, Leipzig 1881, S. 358–383.
  • Ottmar Ette: Weltbewußtsein. Alexander von Humboldt und das unvollendete Projekt einer anderen Moderne. Velbrück Wissenschaft, Weilerswist 2002, ISBN 3-934730-48-5.
  • Ottmar Ette: Alexander von Humboldt und die Globalisierung: Das Mobile des Wissens. Insel-Verlag, Frankfurt am Main 2009, ISBN 978-3-458-17434-9.
  • Manfred Geier: Die Brüder Humboldt. Eine Biographie. Rowohlt, Reinbek 2009, ISBN 978-3-498-02511-3.
  • Detlef Haberland, Wolfgang Hinrichs, Clemens Menze, Bolesław Andrzejewski (Hrsg.): Die Dioskuren II. Annäherungen an Leben und Werk der Brüder Humboldt im Jahr der 200. Wiederkehr des Beginns der amerikanischen Forschungsreise Alexander von Humboldts. Verlag Humboldt-Gesellschaft für Wissenschaft, Kunst und Bildung, Mannheim 2000, ISBN 3-927030-16-3.
  • Jürgen Hamel, Eberhard Knobloch, Herbert Pieper (Hrsg.): Alexander von Humboldt in Berlin. Sein Einfluß auf die Entwicklung der Wissenschaften (= Algorismus. Studien zur Geschichte der Mathematik und der Naturwissenschaften. Heft 41). Beiträge zu einem Symposium. Rauner, Augsburg 2003, ISBN 3-9807122-8-1.
  • Wolfgang-Hagen Hein (Hrsg.): Alexander von Humboldt. Leben und Werk. Weisbecker, Frankfurt am Main 1985, ISBN 3-921037-55-7, Inhaltsverzeichnis.
  • Frank Holl: Alexander von Humboldt – Mein vielbewegtes Leben. Ein biographisches Portrait. Die Andere Bibliothek, Berlin 2017, ISBN 978-3-8477-0019-7.
  • Frank Holl : Alexander von Humboldt. Netzwerke des Wissens. Katalog zur Ausstellung im Haus der Kulturen der Welt Berlin und in der Kunst- und Ausstellungshalle der Bundesrepublik Deutschland Bonn. Berlin/Bonn 1999. (Onlinedokumentation)
  • Otto Krätz: Alexander von Humboldt – Wissenschaftler Weltbürger Revolutionär. Callwey, München 1997, ISBN 3-7667-1282-9.
  • Adolf Meyer-Abich: Alexander von Humboldt mit Selbstzeugnissen und Bilddokumenten. Rowohlt, Reinbek bei Hamburg 2008 (1. Auflage 1967), ISBN 978-3-499-50131-9.
  • Heinrich Pfeiffer (Hrsg.): Alexander von Humboldt. Werk und Weltgeltung. Piper, München 1969, 454556268 dokumentumai a Német Nemzeti Könyvtár (DNB) állományában.
  • Ernst Plewe: Humboldt, Alexander. In: Neue Deutsche Biographie. (NDB). Band 10. Duncker & Humblot, Berlin 1974, ISBN 3-428-00191-5, S. 33–43
  • Thomas Richter: Alexander von Humboldt. Rowohlt, Reinbek 2009, ISBN 978-3-499-50712-0.
  • Werner Rübe: Alexander von Humboldt. Anatomie eines Ruhms. Deutscher Kunstverlag, München 1988, ISBN 3-422-06023-5.
  • Nicolaas Adrianus Rupke: Alexander von Humboldt. A Metabiography. Lang, Frankfurt am Main 2005, ISBN 3-631-53932-0. überarbeitete Ausgabe: University of Chicago Press, Chicago/London 2008, ISBN 978-0-226-73149-0.
  • Rüdiger Schaper: Alexander von Humboldt: Der Preuße und die neuen Welten. Siedler Verlag, München 2018, ISBN 978-3-8275-0074-8.
  • Ingo Schwarz (Hrsg.): Alexander von Humboldt-Chronologie. In: edition humboldt digital. Hg. Ottmar Ette. Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften, Berlin 2017.
  • Herbert Scurla: Alexander von Humboldt. Sein Leben und Wirken. 11. Auflage. Verlag der Nation, Berlin 1985, 850561388 dokumentumai a Német Nemzeti Könyvtár (DNB) állományában.
  • Andrea Wulf: Alexander von Humboldt und die Erfindung der Natur. Bertelsmann, München 2016, ISBN 978-3-570-10206-0.
  • Horst Albach, Erwin Neher (Hrsg.) (im Auftrag des Ordens Pour le mérite für Wissenschaften und Künste): Alexander von Humboldt und Charles Darwin: zwei Revolutionäre wider Willen. Mit einem Vorwort Horst Köhler. Wallstein, Göttingen 2011, ISBN 978-3-8353-0966-1.
  • Kurt-Reinhard Biermann: Beglückende Ermunterung durch die akademische Gemeinschaft. Alexander von Humboldt als Mitglied der Berliner Akademie der Wissenschaften (= Beiträge zur Alexander-von-Humboldt-Forschung. Band 17). Berlin 1991, ISBN 3-05-001957-3.
  • Werner Biermann: „Der Traum meines ganzen Lebens“. Humboldts amerikanische Reise. 4. Auflage. Rowohlt, Berlin 2017, ISBN 978-3-87134-601-9. Inhaltsverzeichnis.
  • Andreas W. Daum: Humboldtian Science and Humboldt’s Science. In History of Science 63 (2024). 29–51. doi:10.1177/00732753241252478.
  • Andreas W. Daum: Ambiguity as Principle: Alexander von Humboldt in the Revolution of 1848. In: HiN - Alexander von Humboldt im Netz. Internationale Zeitschrift für Humboldt-Studien. Band 26, Nr. 50, S. 45–63, doi:10.18443/378.
  • Andreas W. Daum: A ‘Temple of Liberty’? Alexander von Humboldt and the French Revolution. In: Annals of Science 82 (2025). doi.org/10.1080/00033790.2024.2433232.
  • Andreas W. Daum: Nation, Naturforschung und Monument: Humboldt-Denkmäler in Deutschland und den USA. In: Martin Baumeister (Hrsg.): Die Kunst der Geschichte. Historiographie, Ästhetik, Erzählung. Göttingen 2009, ISBN 978-3-525-36384-3, S. 99–124.
  • Andreas W. Daum: Die Ironie des Unzeitgemäßen. Anmerkungen zu Alexander von Humboldt. In: Zeitschrift für Ideengeschichte. 4, 2010, S. 5–23, (online).
  • Andreas W. Daum: Social Relations, Shared Practices, and Emotions. Alexander von Humboldt’s Excursion into Literary Classicism and the Challenges to Science around 1800. In: Journal of Modern History. Band 91, März 2019, S. 1–37.
  • Andreas W. Daum: Wie Humboldt die Seuche jagte. Alexander von Humboldt spürte in Südamerika und Europa Infektionskrankheiten nach. In: Süddeutsche Zeitung, 20. Mai 2020 (online). (Druckfassung unter dem Titel: Vermessung der Seuche. Bereits Alexander von Humboldt spürte Infektionskrankheiten nach. In: Süddeutsche Zeitung, Nr. 113, 16.–17. Mai 2020, S. 33).
  • Andreas W. Daum, Alexander von Humboldt am Rhein. Zur regionalen Grundlage von Humboldts Wissenschaft, Reisen und Politikverständnis 1789–1848. In: Rheinische Vierteljahresblätter 85 (2021), S. 148–184.
  • Herrmann Dietmar: Vor 200 Jahren im Fichtelgebirge: Befahrung der Bergwerke durch Alexander von Humboldt. In: Der Siebenstern. Jahrgang 61, 1992, S. 221–224.
  • Ottmar Ette, Ute Hermanns, Bernd M. Scherer, Christian Suckow (Hrsg.): Alexander von Humboldt – Aufbruch in die Moderne (= Beiträge zur Alexander-von-Humboldt-Forschung. Band 21). Akademie-Verlag, Berlin 2001, ISBN 3-05-003602-8.
  • Ottmar Ette, Walther L. Bernecker (Hrsg.): Ansichten Amerikas. Neuere Studien zu Alexander von Humboldt (= Lateinamerika-Studien. Band 43). Vervuert, Frankfurt am Main 2001.
  • Ottmar Ette (Hrsg.): Alexander von Humboldt-Handbuch. Leben – Werk – Wirkung. J. B. Metzler, 2018, ISBN 978-3-476-04521-8 (doi:10.1007/978-3-476-04522-5).
  • Nikolaus Gatter: „Gift, geradezu Gift für das unwissende Publicum“. Der diaristische Nachlaß von Karl August Varnhagen von Ense und die Polemik gegen Ludmilla Assings Editionen (1860–1880). Aisthesis, Bielefeld 1996, ISBN 3-89528-149-2; 2., vom Verfasser durchgesehene Auflage, Varnhagen Gesellschaft e. V., Köln 2020 (Web-Ressource).
  • Alfred Gebauer: Alexander von Humboldt: seine Woche auf Teneriffa 1799. Beginn der Südamerika-Reise. Sein Leben – sein Wirken. Aktualisiert und ergänzt von Verena Zech. Zech, Santa Ursula 2009, ISBN 978-84-934857-6-4.
  • Wolfgang-Hagen Hein: Alexander von Humboldt und die Pharmazie (= Veröffentlichungen der Internationalen Gesellschaft für Geschichte der Pharmazie e. V.; Neue Folge. Band 56). Wissenschaftliche Verlags-Gesellschaft, Stuttgart 1988, ISBN 3-8047-0984-2. Inhaltsverzeichnis.
  • Frank Holl (Hrsg.): Alexander von Humboldt – Es ist ein Treiben in mir. Entdeckungen und Einsichten. dtv, München 2009, ISBN 978-3-423-13739-3 (Zitatesammlung, deren Fundstellen im Anhang nachgewiesen werden).
  • Frank Holl: Vergesst Aimé Bonpland nicht! Eine Würdigung. 2022 (PDF; 778 kB im Goethezeitportal)
  • Frank Holl, Eberhard Schulz-Lüpertz: „Ich habe so große Pläne dort geschmiedet…“ Alexander von Humboldt in Franken (= Fränkische Geschichte. Band 18). Schrenk, Gunzenhausen 2012, ISBN 978-3-924270-74-2.
  • Ilse Jahn: Dem Leben auf der Spur. Die biologischen Forschungen Alexander von Humboldts. Urania Verlag, Leipzig 1969.
  • Hans Walter Lack: Alexander von Humboldt und die botanische Erforschung Amerikas. München/London/New York 2009; 2., aktualis. Auflage ebenda 2018, ISBN 978-3-7913-8414-6.
  • Oliver Lubrich (Hrsg.): Alexander von Humboldt. Das graphische Gesamtwerk. 3. Auflage. Lambert Schneider, Darmstadt 2016, ISBN 978-3-650-40132-8.
  • Volker Mehnert (Text), Claudia Lieb (Illustrationen): Alexander von Humboldt oder Die Sehnsucht nach der Ferne. Gerstenberg Verlag, Hildesheim 2018, ISBN 978-3-8369-5999-5.
  • Dorothee Nolte: Alexander von Humboldt. Ein Lebensbild in Anekdoten. Eulenspiegel Verlag, Berlin 2018, ISBN 978-3-359-01374-7.
  • Werner Richter, Manfred Engshuber: Alexander von Humboldts Messtechnik – Instrumente, Methoden, Ergebnisse. epubli Verlag, Berlin 2014, ISBN 978-3-8442-8969-5.
  • Werner Stams: Zeitlicher Verlauf von Alexander von Humboldts Amerikareise (1799 bis 1804) und die dabei entstandenen Karten und Ansichten. (Zus. m. Marianne Stams; posthum). In: Kartogr. Nachrichten, Vol. 73, Nr. 2, Cham 2023, S. A4-A15.
  • Robert Steudtner: Alexander von Humboldt. Bis ans Ende der Welt. Feature mit Original-Interview, Musik und Geräuschen. Headroom sound production, Köln 2011.
  • Benedikt Vallendar: Die Rezeption der südamerikanischen Reise Alexander von Humboldts in Deutschland im 19. und 20. Jahrhundert. Dissertation, FU Berlin 2005.
  • Rudolf Vierhaus: Die Brüder Humboldt. In: Étienne François, Hagen Schulze (Hrsg.): Deutsche Erinnerungsorte. Band 3. C. H. Beck, München 2001, ISBN 978-3-406-47224-4
  • Petra Werner: Himmel und Erde. Alexander von Humboldt und sein Kosmos (= Beiträge zur Alexander-von-Humboldt-Forschung. Band 24), Akademie-Verlag, Berlin 2004, ISBN 3-05-004025-4.
  • Michael Zeuske: Vater der Unabhängigkeit? Humboldt und die Transformation zur Moderne im spanischen Amerika. In: Ottmar Ette et al. (Hrsg.): Alexander von Humboldt – Aufbruch in die Moderne (= Beiträge zur Alexander-von-Humboldt-Forschung. Band 21). Akademie-Verlag, Berlin 2001, S. 179–224.
  • Michael Zeuske: „Real time“: Humboldt und Kuba 1801 und 1804. In: Michael Zeuske: Schwarze Karibik. Sklaven, Sklavereikulturen und Emanzipation. Rotpunktverlag, Zürich 2004, ISBN 3-85869-272-7.
  • Krzysztof Zielnica: Polonica bei Alexander von Humboldt (= Beiträge zur Alexander-von-Humboldt-Forschung. Band 23), Berlin 2004, ISBN 3-05-003867-5.

Ez a szócikk részben vagy egészben az Alexander von Humboldt című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Alexander_von_Humboldt&oldid=29098954”