Ugrás a tartalomhoz

Luigi Galvani

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Luigi Galvani
Életrajzi adatok
Született1737. szeptember 9.
Bologna
Elhunyt1798. december 4. (61 évesen)
Bologna
SírhelyCorpus Domini, Bologna
Ismeretes mintaz elektromosságtan egyik megalapítója
Nemzetiségolasz
HázastársLucia Galeazzi Galvani
IskoláiBolognai Egyetem
Pályafutása
Szakterületfizika, élettan, orvostudomány
A Wikimédia Commons tartalmaz Luigi Galvani témájú médiaállományokat.

Luigi Galvani (Bologna, 1737. szeptember 9. – Bologna, 1798. december 4.) olasz fiziológus, orvos, az elektromosságtan egyik megalapítója.

Élete és munkássága

[szerkesztés]

Papnak készült, de a Bolognai Egyetemen a teológia után az orvosi kart is elvégezte. 1762-től anatómiát tanított Bolognában, s a szülészet professzora is volt, 1772-től pedig az akadémia elnöke.[1][2]

Az 1770-es évektől foglalkozott a békák anatómiájával és az elektrofiziológiával. 1780-ban egy tanítványa figyelte meg, hogy amikor Galvani békát preparált, a kés érintésére a békacomb összerándult, ha a gerincvelőhöz egy másik fémmel értek hozzá. Még erősebb volt a hatás, ha egy dörzselektromos géppel szikrát keltettek, s ha a béka földelt asztallapon feküdt. Galvani 1786-ban a békacombokat a szabadban kifeszített acéldróthoz kötötte, mert a légköri villamosságban kereste a magyarázatot - ám a combok itt véletlenszerűen húzódtak össze. Később észrevette: a szobában, vaslemezen fekvő békatetem akkor is összerándult, ha a rajta átszúrt rézkampót a vashoz érintette, a jelenség mindig bekövetkezett, ha két, egymással érintkező fémmel érintette a gerincvelőt és a combizomzatot. Galvani azt hitte, felfedezte az állati elektromosságot, mert az idegeket és izmokat ellentétes elektromosság tölti fel, s ennek kisülése okozza az összerándulást. Feltételezte, hogy a közvetítő anyag, „elektromos fluidum” kiválasztásában az agy játssza a főszerepet, az idegek vezetik azt az izomszövetbe.[1][2]

Felismerését 1791-ben tette közzé Kommentár az elektromos erők és az izommozgás kapcsolatáról címmel. A dolgozat óriási vihart kavart a francia forradalom eszméitől felbolygatott Európa tudományos életében, a fiziológusok az elektromosságban látták az erőt, amely az akaratot az izmokkal közli. Galvani kortársa, Alessandro Volta 1792-ben ismerte fel, hogy a villamosság létrejöttében a fémeknek nagyobb szerepe van, mint a békáknak. Ő jött rá, hogy áram akkor keletkezik, ha két különböző, érintkező fémet folyadékba merítünk. Galvani iránti tiszteletből a jelenséget galvanizmusnak nevezte el. Volta a fémeket elsőrendű vezetőnek nevezte és feszültségi sorba rendezte őket, a folyadékokat másodrendű vezetőnek minősítette. Két különböző fém korongja közé savval átitatott papírkorongot helyezett, s e hármas egységekből építette az ún. Volta-oszlopot, amely folyamatosan termelt áramot - ezzel megszületett az első állandó (ha nem is örökké működő) áramforrás. Ketten kiegészítették egymást: Galvaninak abban volt igaza, hogy az izom-összehúzódásokat elektromos ingerhez kötötte, Volta pedig helyesen tagadta a villamosság állati eredetét.[1][2]

A viták elől Galvani visszahúzódott, mint tanár és sebész dolgozott tovább. 1795-ben elbocsátották a fakultásról, mert nem esküdött fel a napóleoni Ciszalpin Köztársaságra, s bár később visszahívták, nem volt hajlandó elfogadni a katedrát. Szülőházában, Bolognában hunyt el 1798. december 4-én, 61 éves korában.[1][2]

Nevéből számos elektromos jelenség elnevezése származik: a galvanizálás a fémek bevonását jelenti más fémmel, elektromos úton; a galvanoplasztika fémtárgyak előállítása hasonló módon; a galvánelem első- és másodrendű vezetők együttese, amely zárt körben elektromos áramot ad; a galvanométer mágneses hatás alapján méri az áram erősségét; a galvanoterápia elektromos árammal juttatja a beteg szervezetbe a gyógyhatású anyagokat. Galvani neve összenőtt az elektromossággal, munkássága nyitotta meg az utat az izom- és idegfiziológia kutatása s az elektrofiziológia tudománya felé is.[1][2]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. a b c d e Farinella, Calogero. Vol. 51, Dizionario Biografico degli Italiani (olasz nyelven). Istituto dell'Enciclopedia italiana (1998). Hozzáférés ideje: 2012. március 17. 
  2. a b c d e George Edward Burch, Nicholas P. DePasquale. A history of electrocardiography. Norman Publishing, 65-66. o. (1964). Hozzáférés ideje: 2012. március 17. 

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]