David Woodard

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
David Woodard
Woodard 2020-ban
Woodard 2020-ban
Élete
Született 1964április 6. (57 éves)
Santa Barbara, Kalifornia, USA
Nemzetiség amerikai
Házastársa Sonja Vectomov
Gyermekei
  • Melia Ethel Woodard
  • John Floyd Woodard
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) Posztmodern
Irodalmi irányzat Posztmodern
A Wikimédia Commons tartalmaz David Woodard témájú médiaállományokat.

David Woodard (Santa Barbara, Kalifornia, 1964. április 6. –) amerikai író és karmester. A kilencvenes évek során alkotta meg a prequiem kifejezést, ami a preemptive (előzetes) és requiem (rekviem) szavak összetételeként alakult meg, ezzel leírva azt a buddhista gyakorlatát, mely során a zene tárgyának halálakor vagy halála előtt ír a tárgynak zenét.[1][2]

A Los Angeles-i temetkezési vállalat, ahol Woodard karmesterként vagy zeneigazgatóként dolgozott, tartott meg egy 2001-es polgári temetést az Angels Flight, mára bezárt siklóvasútnál, melyben a balesetben elhunyt Leon Praport és sérült özvegye, Lola előtt tisztelegnek.[3][4] Vadvédelmi rekviemeket is vezényelt, beleértve egy kaliforniai barna pelikánt a tengerparton, ahol az állat elesett.[5]

Timothy McVeigh felkérte Woodardot, hogy tartson egy prequiem misét kivégzésének előestéjén az indianai Terre Haute-ban. Elismerve McVeigh "szörnyűséges tettét", ugyanakkor megnyugvást nyújtva, Woodard beleegyezett abba, hogy az "Ave Atque Vale" című kompozíciójának befejező részét bemutatja egy helyi rézfúvós kórussal az USP Terre Haute közelében, a St. Margaret Mary templomban. Méghozzá olyan közönség előtt, amely másnap reggel tanúi voltak.[6] Daniel M. Buechlein érsek, majd később Roger Mahony bíboros kérelmet nyújtott be II. János Pál pápához Woodard partitúrájának megáldására.[7][8][9]

Woodard ismert a Dreamachine replikáiról, ami egy enyhén pszichoaktív lámpa, melyeket a művészeti múzeumok világszerte kiállítottak. Németországban és Nepálban a Der Freund irodalmi folyóiratban való közreműködései által ismert, mint például a fajok közti karmáról, a növényi tudatról, valamint Nueva Germania-ról, egy paraguayi településről írt cikkei.[10]

Tanulmányai[szerkesztés]

Woodard a The New School-ban tanult társadalomkutatást és a kaliforniai Santa Barbara városban található University of California egyetemen tanult.

Nueva Germania[szerkesztés]

2003-ban Woodard-ot megválasztották tanácsosnak Juniper Hillsben (Los Angeles megyében), Kaliforniában. Ebben a minőségben javasolta a paraguayi Nueva Germaniával alkotott testvérvárosi kapcsolatot. Tervének előmozdítása érdekében Woodard elutazott az egykori vegetáriánus/feminista utópiába, és találkozott annak önkormányzati vezetésével. Miután az első találkozás során megismerkedett az "erkölcsi és szellemi hanyatlásban" szenvedő lakossággal,[11] úgy döntött, hogy nem folytatja a kapcsolatot, de a későbbi írások tanulmányozásához talált egy tárgyat a közösségben. Ami különösen érdekelte, az Richard Wagner és Elisabeth Förster-Nietzsche spekulatív tervezők proto-transzhumanista elképzelései. Elisabeth férje, Bernhard Förster feleségével együtt alapította meg és élt a kolóniával 1886 és 1889 között.

Woodard és Burroughs egy Dreamachine mellett áll, 1997 körül

2004-ben Woodard megalkotta a "Jungle Holy Land" kórushimnuszt elismerve a Nueva Germania alapító eszméinek fenntartható vonatkozásait.[12][13]

2004-től 2006-ig Woodard számos expedíciót vezetett Nueva Germania-ba, amellyel Az Amerikai Egyesült Államok alelnöke, Dick Cheney támogatását is elnyerte.[14] 2011-ben Woodard engedélyt adott Christian Kracht svájci regényírónak, hogy kiadja a jelentős hosszúságú személyes levelezésüket, amely főleg Nueva Germania-ról szólt,[15] két kötetben a Hannoveri Egyetem Wehrhahn Verlag kiadványában.[16] A levélváltásról a Frankfurter Allgemeine Zeitung így írt: „[Woodard és Kracht] eltörlik az élet és a művészet közötti határt.”[17] A Der Spiegel azt állítja, hogy az első kötet, Five Years,[18] a „spirituális előkészítő munka” Kracht következő regényéhez, az Imperium-hoz.[19]

Andrew McCann szerint „Kracht olyan útra kíséri el Woodard-ot, ahol megnézhetik, ami maradt a helyből, ahol az eredeti telepesek leszármazottai drasztikusan csökkent életkörülmények között élnek. A levelezésből kiderül, hogy Kracht egyetértett Woodard vágyával, mely szerint a közösség kulturális profilját előremozdítandó, Woodard egy miniatűr Bayreuth-operaházat szeretne építeni azon a helyen, amely egyszer Elisabeth Förster-Nietzsche családjának lakóhelye volt.”[20][n 1] Az elmúlt években Nueva Germania egyre kedélyesebb célponttá vált, panziókkal és egy rögtönzött történelmi múzeummal.

Dreamachine[szerkesztés]

1989-től 2007-ig Woodard replikákat gyártott a Dreamachine-ből,[21][22] mely egy Brion Gysin és Ian Sommerville által kidolgozott stroboszkópos berendezés egy rézből vagy papírból készült lyukacsos hengerrel, amely egy elektromos lámpán forog—csukott szemmel vizsgálva az eszköz olyan mentális rendellenességeket idézhet elő, amely a kábítószer-használathoz vagy az álmodáshoz hasonlít.[23][n 2]

Miután egy Dreamachine-nel hozzájárult William S. Burroughs 1996-os LACMA vizuális retrospektív Ports of Entry bemutatójához,[24][25] Woodard összebarátkozott a szerzővel és bemutatta neki a „cseh modell” (papír) Dreamachine-t a 83.[26][27] és utolsó születésnapjára. A Sotheby’s az előbbi gépet árverésre bocsátotta, amely így egy magángyűjtőhöz került, az utóbbi gép pedig továbbra is meghosszabbított kölcsönként látható a Spencer Museum of Art-ban, Burroughs birtokáról kölcsönözve.[28] Egy 2019-es kritikai tanulmányban Raj Chandarlapaty, a Beat-zene zenetudósa kitér és megvizsgálja Woodard „ötletmegsemmisítő” megközelítését a majdnem elfeledett Dreamachine-ről.[29]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Thomas Schmidt, svájci klasszikus filológus Woodard episztoláris hangját egy Thomas Pynchon regény háttérkarakteréhez hasonlítja.
  2. 1990-ben, Woodard feltalált egy képzeletbeli pszichoaktív eszközt, a Feraliminal Lycanthropizer-t, melynek hatása állítólag ellentétes a Dreamachine-ével.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Carpenter, S., „In Concert at a Killer's Death”, Los Angeles Times, 2001. május 9.
  2. Rapping, A., Woodard portréja (Seattle: Getty Images, 2001).
  3. Reich, K., „Family to Sue City, Firms Over Angels Flight Death”, Los Angeles Times, 2001. március 16.
  4. Dawson, J., Los Angeles' Angels Flight (Mount Pleasant, SC, USA: Arcadia Publishing, 2008), o. 125.
  5. Manzer, T., „Pelican's Goodbye is a Sad Song”, Press-Telegram, 1998. október 2.
  6. Siletti, M. J., Sounding the last mile: Music and capital punishment in the United States since 1976, disszertáció az Illinoisi Egyetem, Urbana–Champaign, J. Magee professzor vezetése alatt, 2018, o. 240–241 Archiválva 2021. március 8-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  7. Wall, J. M., "Lessons in Loss", The Christian Century, 2001. július 4—10, o. 37.
  8. Vloed, K. van der, Cikk Woodardról, Requiem Survey, 2006. február 5.
  9. Woodard, D., "Musica lætitiæ comes medicina dolorum", fordító S. Zeitz, Der Freund, Nr. 7, 2006. március, o. 34–41.
  10. Carozzi, I., „La storia di Nueva Germania”, Il Post, 2011. október 13.
  11. Tenaglia, F., Momus—A Walking Interview (Torino/Milánó: Noch Publishing, 2015), o. 39–40.
  12. Scheidemandel, N., „Der Traum in der Maschine”, Der Freund, Nr. 1, 2004. szeptember, o. 41–50.
  13. Horzon, R., Das weisse Buch (Berlin: Suhrkamp, 2011), o. 240–256.
  14. Epstein, J., „Rebuilding a Home in the Jungle”, San Francisco Chronicle, 2005. március 13.
  15. Schröter, J., „Interpretive Problems with Author, Self-Fashioning and Narrator”, az Birke, Köppe, szerkesztők, Author and Narrator (Berlin: De Gruyter, 2015), o. 113–138.
  16. Woodard, D., „In Media Res”, 032c, 2011 nyarán, o. 180–189.
  17. Link, M., „Wie der Gin zum Tonic”, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2011. november 9.
  18. Kracht, C., & Woodard, Five Years (Hannover: Wehrhahn Verlag, 2011).
  19. Diez, G., „Die Methode Kracht”, Der Spiegel, 2012. február 13.
  20. McCann, A. L., „Allegory and the German (Half) Century”, Sydney Review of Books, 2015. augusztus 28.
  21. Allen, M., „Décor by Timothy Leary”, The New York Times, 2005. január 20.
  22. Stirt, J. A., „Brion Gysin's Dreamachine—still legal, but not for long”, bookofjoe, 2005. január 28.
  23. Woodard, programjegyzetek, Program, Berlin, 2006. november.
  24. Knight, C., „The Art of Randomness”, Los Angeles Times, 1996. augusztus 1.
  25. Bolles, D., „Dream Weaver”, LA Weekly, 1996. július 26—augusztus 1.
  26. Az Egyesült Államok Nagykövetsége, Prága, „Literární večer s diskusí”, 2014. október.
  27. Woodard, „Burroughs und der Steinbock”, Schweizer Monat, 2014. március, o. 23.
  28. Spencer Museum of Art, Dreamachine, Kansasi Egyetem.
  29. Chandarlapaty, R., „Woodard and Renewed Intellectual Possibilities”, az Seeing the Beat Generation (Jefferson, NC, USA: McFarland & Company, 2019), o. 98–101.

További információk[szerkesztés]

Fájl:Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak David Woodard témában.