David Woodard

Hivatkozások szerkesztése
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
David Woodard
2020-ban
2020-ban
Élete
Született1964. április 6. (60 éves)
Santa Barbara, Kalifornia, USA
Nemzetiségamerikai
HázastársaSonja Vectomov
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok)posztmodern
Irodalmi irányzatPosztmodern
David Woodard aláírása
David Woodard aláírása
David Woodard weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz David Woodard témájú médiaállományokat.

David Woodard (Santa Barbara, Kalifornia, 1964. április 6. –) amerikai író és karmester. A kilencvenes évek során alkotta meg a prequiem kifejezést, ami a preemptive (előzetes) és requiem (rekviem) szavak összetételeként alakult meg, ezzel leírva azt a buddhista gyakorlatát, mely során a zene tárgyának halálakor vagy halála előtt ír a tárgynak zenét.[1][2]

A Los Angeles-i temetkezési vállalat, ahol Woodard karmesterként vagy zeneigazgatóként dolgozott, tartott egy 2001-es polgári temetést az Angels Flight, mára bezárt siklóvasútnál, melyben a balesetben elhunyt Leon Praport és sérült özvegye, Lola előtt tisztelegnek.[3][4] Vadvédelmi rekviemeket is vezényelt, beleértve egy kaliforniai barna pelikánt a tengerparton, ahol az állat elpusztult.[5][6]:152–153

Timothy McVeigh felkérte Woodardot, hogy tartson egy prequiem misét kivégzésének előestéjén az indianai Terre Haute-ban. Elismerve McVeigh „szörnyűséges tettét”, ugyanakkor megnyugvást nyújtva, Woodard beleegyezett abba, hogy az „Ave Atque Vale” című kompozíciójának befejező részét bemutatja egy helyi rézfúvós kórussal az USP Terre Haute közelében, a St. Margaret Mary templomban. Méghozzá olyan közönség előtt, amely másnap reggel tanúi voltak.[7] Daniel M. Buechlein érsek, majd később Roger Mahony bíboros kérelmet nyújtott be II. János Pál pápához Woodard partitúrájának megáldására.[8][9][10]

Woodard ismert a Dreamachine replikáiról, ami egy enyhén pszichoaktív lámpa, melyeket a művészeti múzeumok világszerte kiállítottak. Németországban és Nepálban a Der Freund irodalmi folyóiratban való közreműködései által ismert, mint például a fajok közti karmáról, a növényi tudatról, valamint Nueva Germania-ról, egy paraguayi településről írt cikkei.[11]

Tanulmányai[szerkesztés]

Woodard a The New School-ban tanult társadalomkutatást és a kaliforniai Santa Barbara városban található University of California egyetemen tanult.

Nueva Germania[szerkesztés]

2003-ban Woodard-ot megválasztották tanácsosnak Juniper Hillsben (Los Angeles megyében), Kaliforniában. Ebben a minőségben javasolta a paraguayi Nueva Germaniával alkotott testvérvárosi kapcsolatot. Tervének előmozdítása érdekében Woodard elutazott az egykori vegetáriánus/feminista utópiába, és találkozott annak önkormányzati vezetésével. Miután az első találkozás során megismerkedett az „erkölcsi és szellemi hanyatlásban” szenvedő lakossággal,[12] úgy döntött, hogy nem folytatja a kapcsolatot, de a későbbi írások tanulmányozásához talált egy tárgyat a közösségben. Ami különösen érdekelte, az Richard Wagner és Elisabeth Förster-Nietzsche spekulatív tervezők proto-transzhumanista elképzelései. Elisabeth férje, Bernhard Förster feleségével együtt alapította meg és élt a kolóniával 1886 és 1889 között.

Woodard és Burroughs egy Dreamachine mellett áll, 1997 körül

2004-ben Woodard megalkotta a „Jungle Holy Land” kórushimnuszt elismerve a Nueva Germania alapító eszméinek fenntartható vonatkozásait.[13][14]

2004-től 2006-ig Woodard számos expedíciót vezetett Nueva Germania-ba, amellyel Az Amerikai Egyesült Államok alelnöke, Dick Cheney támogatását is elnyerte.[15] 2011-ben Woodard engedélyt adott Christian Kracht svájci regényírónak, hogy kiadja a jelentős hosszúságú személyes levelezésüket, amely főleg Nueva Germania-ról szólt,[16] két kötetben a Hannoveri Egyetem Wehrhahn Verlag kiadványában.[17] A levélváltásról a Frankfurter Allgemeine Zeitung így írt: „[Woodard és Kracht] eltörlik az élet és a művészet közötti határt.”[18] A Der Spiegel azt állítja, hogy az első kötet, Five Years,[19] a „spirituális előkészítő munka” Kracht következő regényéhez, az Imperium-hoz.[20]

Andrew McCann szerint „Kracht olyan útra kíséri el Woodard-ot, ahol megnézhetik, ami maradt a helyből, ahol az eredeti telepesek leszármazottai drasztikusan csökkent életkörülmények között élnek. A levelezésből kiderül, hogy Kracht egyetértett Woodard vágyával, mely szerint a közösség kulturális profilját előremozdítandó, Woodard egy miniatűr Bayreuth-operaházat szeretne építeni azon a helyen, amely egyszer Elisabeth Förster-Nietzsche családjának lakóhelye volt.”[21] Az elmúlt években Nueva Germania egyre kedélyesebb célponttá vált, panziókkal és egy rögtönzött történelmi múzeummal.

Dreamachine[szerkesztés]

1989-től 2007-ig Woodard replikákat gyártott a Dreamachine-ből,[22][23] mely egy Brion Gysin és Ian Sommerville által kidolgozott stroboszkópos berendezés egy rézből vagy papírból készült lyukacsos hengerrel, amely egy elektromos lámpán forog – csukott szemmel vizsgálva az eszköz olyan mentális rendellenességeket idézhet elő, amely a kábítószer-használathoz vagy az álmodáshoz hasonlít.[24][n 1]

Miután egy Dreamachine-nel hozzájárult William S. Burroughs 1996-os LACMA vizuális retrospektív Ports of Entry bemutatójához,[25][26] Woodard összebarátkozott a szerzővel és bemutatta neki a „cseh modell” (papír) Dreamachine-t a 83.[27][28] és utolsó születésnapjára. A Sotheby’s az előbbi gépet árverésre bocsátotta, amely így egy magángyűjtőhöz került, az utóbbi gép pedig továbbra is meghosszabbított kölcsönként látható a Spencer Museum of Art-ban, Burroughs birtokáról kölcsönözve.[29] Egy 2019-es kritikai tanulmányban Raj Chandarlapaty, a Beat-zene zenetudósa kitér és megvizsgálja Woodard „ötletmegsemmisítő” megközelítését a majdnem elfeledett Dreamachine-ről.[30]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. ↑ 1990-ben, Woodard feltalált egy képzeletbeli pszichoaktív eszközt, a Feraliminal Lycanthropizer-t, melynek hatása állítólag ellentétes a Dreamachine-ével.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Carpenter, S., „In Concert at a Killer's Death”, Los Angeles Times, 2001. május 9.
  2. ↑ Rapping, A., Woodard portréja (Seattle: Getty Images, 2001).
  3. ↑ Reich, K., „Family to Sue City, Firms Over Angels Flight Death”, Los Angeles Times, 2001. március 16.
  4. ↑ Dawson, J., Los Angeles' Angels Flight (Mount Pleasant, SC, USA: Arcadia Publishing, 2008), o. 125.
  5. ↑ Manzer, T., „Pelican's Goodbye is a Sad Song”, Press-Telegram, 1998. október 2.
  6. ↑ Allen, B., Pelican (London: Reaktion Books, 2019), o. 152–153.
  7. ↑ Siletti, M. J., Sounding the last mile: Music and capital punishment in the United States since 1976, disszertáció az Illinoisi Egyetem, Urbana–Champaign, J. Magee professzor vezetése alatt, 2018, o. 240–241. Archiválva 2021. március 8-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  8. ↑ Wall, J. M., „Lessons in Loss”, The Christian Century, 2001. július 4—10, o. 37.
  9. ↑ Vloed, K. van der, Cikk Woodardról, Requiem Survey, 2006. február 5.
  10. ↑ Woodard, D., „Musica lætitiæ comes medicina dolorum”, Der Freund, Nr. 7, 2006. március, o. 34–41.
  11. ↑ Carozzi, I., „La storia di Nueva Germania”, Il Post, 2011. október 13.
  12. ↑ Tenaglia, F., Momus—A Walking Interview (Torino/Milánó: Noch Publishing, 2015), o. 39–40.
  13. ↑ Scheidemandel, N., „Der Traum in der Maschine”, Der Freund, Nr. 1, 2004. szeptember, o. 41–50.
  14. ↑ Horzon, R., Das weisse Buch (Berlin: Suhrkamp, 2011), o. 240–256.
  15. ↑ Epstein, J., „Rebuilding a Home in the Jungle”, San Francisco Chronicle, 2005. március 13.
  16. ↑ Schröter, J., „Interpretive Problems with Author, Self-Fashioning and Narrator”, az Birke, Köppe, szerkesztők, Author and Narrator (Berlin: De Gruyter, 2015), o. 113–138.
  17. ↑ Woodard, D., „In Media Res”, 032c, 2011 nyarán, o. 180–189.
  18. ↑ Link, M., „Wie der Gin zum Tonic”, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2011. november 9.
  19. ↑ Kracht, C., & Woodard, Five Years (Hannover: Wehrhahn Verlag, 2011).
  20. ↑ Diez, G., „Die Methode Kracht”, Der Spiegel, 2012. február 13.
  21. ↑ McCann, A. L., „Allegory and the German (Half) Century”, Sydney Review of Books, 2015. augusztus 28.
  22. ↑ Allen, M., „Décor by Timothy Leary”, The New York Times, 2005. január 20. Archiválva az eredetiből 2015. április 22-én.
  23. ↑ Stirt, J. A., „Brion Gysin's Dreamachine—still legal, but not for long”, bookofjoe, 2005. január 28.
  24. ↑ Woodard, programjegyzetek, Program, Berlin, 2006. november.
  25. ↑ Knight, C., „The Art of Randomness”, Los Angeles Times, 1996. augusztus 1.
  26. ↑ Bolles, D., „Dream Weaver”, LA Weekly, 1996. július 26—augusztus 1.
  27. ↑ Az Egyesült Államok Nagykövetsége, Prága, „Literární večer s diskusí”, 2014. október.
  28. ↑ Woodard, „Burroughs und der Steinbock”, Schweizer Monat, 2014. március, o. 23.
  29. ↑ Spencer Museum of Art, Dreamachine, Kansasi Egyetem.
  30. ↑ Chandarlapaty, R., „Woodard and Renewed Intellectual Possibilities”, az Seeing the Beat Generation (Jefferson, NC, USA: McFarland & Company, 2019), o. 98–101.

További információk[szerkesztés]

Fájl:Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak David Woodard témában.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=David_Woodard&oldid=26887102”