Német Délnyugat-Afrika

Német Délnyugat-Afrika (Deutsch-Südwestafrika) a mai Namíbia területén 1884 és 1920 között fennálló német gyarmat volt.

Az első gyarmatosítók

Az első európaiak, akik kapcsolatot teremtettek a terület lakosságával Diogo Cão és Martin Behaim vezetésével tengerészek és kerekedők voltak 1486. januárjában. A több évszázados kapcsolat ellenére a gyarmati telepek kicsik és kezdetlegesek maradtak. A Londoni Missziós Társaság (London Missionary Society) 1805. februárjában alapított egy kicsiny missziót Blydeverwacht-ban, de az erőfeszítéseiket kevés siker koronázta. 1840-ben aztán minden minden tevékenységüket átadták a Rajnai Missziós Társaságnak (Rheinische Missionsgesellschaft). Ezen társulat első képviselői Franz Heinrich Kleinschmidt és Carl Hugo Hahn volt, akik 1842 októberében és decemberében érkeztek meg. A rajnai misszionáriusok szerte az országban templomokat alapítottak, kezdetben a kultúra terjesztésében, majd később a politikai életben játszottak fontos szerepet. Velük egy időben a kereskedők és földművesek is megérkeztek, akik lerakatokat és birtokokat létesítettek szerte az országban.

A német gyarmat megszervezése

Franz Adolf Eduard Lüderitz, brémai kereskedő azzal a kéréssel fordult Bismarck kancellárhoz 1882. november 12-én, hogy a jövőben megépítendő Dél-afrikai telephelyének garantálja a biztonságát. Miután ezt megkapta, az alkalmazottja, Heinrich Vogelsang megvásárolta az Angra Pequena nevű földdarabot egy helyi törzsfőnöktől, ahol aztán megalapították Lüderitz városát. Lüderitz, hogy a Brit beavatkozást elkerülje, a Német Birodalom fennhatósága alá rendelte a területet 1884. ápriis 24-én. A helyzet tisztázása érdekében a császári haditengerészet cirkálója, a Nautilus 1884 elején érkezett meg. A kedvező jelentés és a Britek hallgatólagos beleegyezésével újabb hajók látogattak el Délnyugat-Afrikába a Leipzig és az Elisabeth személyében. A német zászló végérvényesen 1884. augusztus 7-én jelent meg Afrika ezen szegletében. A német igényeket a Berlini Konferencia ideje alatt erősítették meg és az újonan kinevezett Nyugat-Afrikai biztos, Gustav Nachtigal ugyanezen év októberében a Möwe fedélzetén megérkezett.

A Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért (Deutsche Kolonialgesellschaft für Südwest-Afrika) elnevezésű szervezetet 1885. áprilsában hozták létre német bankárok, iparmágnások és politikusok támogatásával. Ez az új társaság azután hamarosan felvásárolta Lüderitz hanyatló vállalkozásait.

Nem sokkal ezután Lüderitz belefulladt az Oranje folyóba egy 1886-os expedícióján. A Társaság azután megvásárolta Lüderitz minden föld- és bánya jogát, melyekkel a Bismarck által kijelölt politikát folytatták, azaz a közpénzek helyett a magántőkét részesítették előnyben a gyarmatok fejlesztése érdekében. Ez év májusában nevezték ki Heinrich Ernst Göringet a terület Biztosává, aki Otjimbingwe-ban felállította a közigazgatást. Ekkor, 1887 április 17-én fogadták el azt a törvényt amely más-más jogokat biztosított az európaiaknak és a bennszülött lakosságnak.

Ennek hatására az elkövetkező néhány évben fokozatosan romlott a viszony a gyarmatosítók és a bennszülöttek között. Ráadásul a Walvis Bay-i brit telepesek valamint a sok, apró földbirtokkal rendelkező telepes és a hittérítők is bonyolították a helyzetet. A szerződések, megállapodások és viták bonyolult hálózata azt eredményezte, hogy folyamatosan nőt az elégedetlenség ebben a térségben. Mindezek hatására 1888-ban Otjimbingwe-be érkezett az első Schutztruppen (gyarmati Véderő) osztag, amely 2 tisztből, 5 altisztből és 20 fekete katonából állt.

Az év végére a Német megbízott a sikertelen tárgyalások ellenére kényszerítette Walvis Bay őslakóit a földjeik elhagyására. A Délnyugat-Afrikai Társaság az 1890-es évekre közel került a csődhöz, ezért Bismarckhoz fordultak segítségért és csapatokért is. A területet 1890-ben Koronagyarmattá nevezték ki és kisegítő csapatok is érkeztek. Még ugyanebben az évben a Heligoland-Zanzibár Egyezmény értelmében a gyarmat területét a Caprivi-sávval sikerült növelni, amely ígéretes kereskedelmi útvonalnak tűnt.

Német Délnyugat-Afrika volt az egyetlen olyan német gyarmat, ahol nagyobb számban német bevándorlók telepedtek le. A fő vonzerő a gazdasági lehetőségek mellett (gyémánt- és rézbányászat) mellett a mezőgazdaság jelentette. A gyarmat lakossága 1902-ban 200.000 fő volt, ebből csak 2.595 fő volt német, 1.354 Afrikaans, 452 fő pedig brit de 1914-re még 9.000 német érkezett az óhazából. Ezzel egy időben körülbelül 80.000 herero, 60.000 ovambo és 10.000 nama bennszülött élt a gyarmaton, akiket megvetően csak hottentottáknak hívtak.

Gazdaság

Vasút

A vasútépítés 1895-ben kezdődött meg néhány kisebb bányavonal kiépítésével, de a nagy fellendülés 1897-ben következett be. Ebben az évben határozta el a gyarmat vezetősége, hogy megépítik az Állami Vasutat (Staatsbahn Wakopmund-ból Windhoek-be. A 383 km-es vonal 1902-re készült el. Az 1897-es marhavész is a vonal megépítésére ösztönözte a gazdaság szereplőit. A gazdaság mellett a politika is szorgalmazta a vasútvonalak kiépítését, mivel ahogy fogalmaztak "nem a Schutztruppen számának határtalan növelésével, hanem a vasútvonalak építésével" lehet megmutatni a németek erejét a gyarmaton.
A második vonal megépítésére a megbízást 1906-ban adták ki. Az Otavi-ból Tsumeb-ig és Grootfontein felé elágazó vonallal 1908-ra készültek el. A déli vonalhálózat Lüderotz-ből Aus-ig 1906-ra, Keetmanshoop-ig 1908-ra és Karasburg-ig 1909-re ért el. Az új vonalnak köszönhetően a szállítás költségei lecsökkentek. Lüderitz-ből Keetmanshoop-ig 500 kg áru viteldíja 30 márkáról 9 márkára esett. A Windhoek-Mariental-Keetmanshoop vonal megépítésével sikerült összekötni a két hálózatot 1912-re.

Az Otavi Bánya- és Vasúttársaság (Otavi Minen- und Eisenbahn-Gesellschaft röviden OMEG) 1903-ban kezdte meg a vasútvonal kiépítését az Atlanti-óceán partján fekvő Swakopmund-tól a gyarmat belsejében fekvő Tsumeb-i bányákig. A 600 mm-es nyomtávolságú vasútvonal első 225 km-es szakaszán 110 darab acél híd található, hogy a vonalat át tudják vezetni a kiszáradt folyómedrekkel sűrűn szabdalt területen. Az építkezés ezen szakasz 1906-ra fejeződött be. Az építés ideje egybe esett a hereo és namaqua népirtással ezért az építés lassan haladt, mivel kevés volt a munkaérő és a vonalat gyakran igénybe vették katonai műveletek céljából. Ez volt az oka, hogy az Otavi-ból a Grootfontein melletti bányákhoz vezető 91 km-es szárnyvonal csak 1908-ra készült el.
Ezen a vonalon 1913-ra hetenként 4 expressz vonat, 14 vegyesvonat és 29 tehervonat közlekedett. Az expressz és vegyes vonatokon külön kocsiban utaztak a feketék és a fehérek.