Kancellár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kancellár (latinul cancellarius) eredetileg az uralkodó mellett működő főtisztviselő, aki a fejedelmi rendeletek, kiváltságlevelek, egyéb közokiratok szerkesztését és kiadását felügyelte; rendszerint írástudó egyházi személy volt.

A tisztség története[szerkesztés]

Egyes államokban hatásköre idővel az igazságszolgáltatásra, valamint a külügyekre is kiterjedt. Emellett azonban egyetemek, lovagrendek és más testületek is bírtak kancellárral. A régi német-római császárságban Németországot illetően a mainzi érsek, Itália részére a kölni érsek, Gallia részére (per Galliam et regnum Arelatense) a trieri érsek volt a főkancellár. De később jelentőséggel csak a mainzi érsek tisztsége bírt, amennyiben a választásoknál a birodalmi gyűléseken stb. egészen a birodalom megdőltéig, mint kancellár szerepelt.

Az 1867-es Északnémet Szövetségnek első tisztviselője a szövetségi kancellár volt, akinek helyébe a német birodalom visszaállításakor a birodalmi kancellár lépett.

Franciaországban a Chancelier de France volt az első állami tisztviselő, és mert hatásköre később az igazságügyekre is kiterjedt, XI. Lajos király óta rendszerint a jogtudósok közül nevezte ki, mégpedig élethossziglan.

Angliában a lordkancellár, Lord High Chancellor, az igazságügyminiszter, a Lordok Házának és a legfőbb bíróságnak elnöke; a lancasteri hercegségi kancellár tárca nélküli miniszter, a Chancellor of the Exchequer, pénzügyminiszter.

Ausztriában régente az udvari egyesített kancellária elnöke, ahova a külügyek is tartoztak, viselte e címet.

A tisztség Magyarországon[szerkesztés]

Hazánkban a kancellár tisztét hajdan szintén egyháziak látták el. Címük néha a notarius magister capellanus, comes capellae. Később, valószínűleg a 15. századtól, megkülönböztetik a főkancellárt (sammus cancellarius), ez a kettős-pecsét őre, a király személye mellett tényleg működő udvari kancellártól (cancellarius aulicus), aki a titkos pecsétet őrzi.

A főkancellári cím az esztergomi érseket, mint az ország prímását az 1741. X., 1751. III. törvénycikkek által megerősítve örökösen illeti meg és így máig is viseli.

A Habsburgok alatt az udvari kancellária Bécsbe költözött és az osztrák kancelláriától több tekintetben függő helyzetbe jutott, amíg II. Mátyás alatt a Magyar Udvari Kancellária visszanyerte önállóságát. I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia, I. Ferenc idejében nyert szervezettel, mint magyar királyi udvari kancellária, az ország főkormányszéke lett. Élén a főkancellár állott, mellette két alkancellár, tizenkét tanácsos a főpapi, főúri és nemesi rendből kinevezve működtek. A király e hivatal segélyével gyakorolta felségjogait úgy a törvényhozás, mint a pénz- és hadi ügyek kivételével, a kormányzás és bíráskodás körében; sőt a kancelláriának a magyar államot érdeklő ügyekre is volt befolyása.

Az Erdélyi Fejedelemség közigazgatási ügyeit a fejedelemnek alárendelt Erdélyi Udvari Kancellária vitte.

A kancellári hivatal az 1848. III. törvénycikkel megszűnt, de az októberi diploma alapján 1861-ben visszaállították és egész 1867-ig működött. Erdélynek szintén volt kancelláriája, hasonló szervezettel és hatáskörrel, amely ugyancsak 1848-ban, illetve 1867-ben oszlott fel. Horvátország és Szlavónia hajdan a királyi udvari kancellária alatt állottak, de 1860-ban külön kancelláriát szerveztek részükre, mely az 1868. XXX. törvénycikkel szűnt meg.

2014-től az egyetemek működtetését vezető kiemelt vezetőt kancellárnak nevezik.

A tisztség jelenleg[szerkesztés]

Lásd:

Források[szerkesztés]