St. Louis Rams

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
St. Louis Rams
logó
logó
Csapatadatok
Teljes csapatnév

Cleveland Rams (1937–1945)
Los Angeles Rams (1946–1994)

St. Louis Rams (1995–)
Székhely St. Louis, Missouri
Alapítva 1937. február 12.
Csapatszínek metálarany, tengerészkék,, fehér
Kabalafigura Rampage

Vezetőedző Jeff Fisher
Tulajdonos Stanley Kroenke
Elnök Chip Rosenbloom

Stadionok

Cleveland Municipal Stadium (1937, 1939–1941, 1944–1945)
Shaw Stadium (1938)
League Park (1942)
Los Angeles Memorial Coliseum (1946–1979)
Anaheim Stadium (1980–1994)
Busch Memorial Stadium (Az 1995-ös bajnokság első fele)
Edward Jones Dome (Az 1995-ös bajnokság második fele–)

  • Trans World Dome néven (1995–2000)
  • Dome at America’s Center néven (2001)
Wembley Stadion (2012–2014) (évente egy alkalommal)
Szereplés
NFL (1937)

Western Division (1960)
National Conference (1961–1969)
Western Conference (1953–1969)
Coastal Division (1967–1969)
National Football Conference (1970–)

NFC West (1970–)
Bajnoki címek
Bajnokságok (3) NFL bajnok: 1945, 1951
Super Bowl (1) 1999 (Super Bowl XXXIV)
Konferencia (6)

NFL National: 1950, 1951
NFL Western: 1955

NFC: 1979, 1999, 2001
Csoport (15)

NFL West: 1945, 1949
NFL Coastal: 1967, 1969

NFC West: 1973, 1974, 1975, 1976, 1977, 1978, 1979, 1985, 1999, 2001, 2003

A St. Louis Rams amerikaifutball-csapat az Amerikai Egyesült Államokban, a Missouri állambelii St. Louisban, amely a National Football League (NFL) National Football Conference (NFC) konferenciájának nyugati csoportjában játszik.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A St. Louis Rams jogelődje 1937-ben alakult Clevelandban, Cleveland Rams néven, bár némi bonyodalmat jelent, hogy egy évvel korábban, hasonló néven már alakult egy csapat a városban, de az 1937-es alakulat vezetői teljesen mások voltak, a játékosok között is csak négy fős átfedés volt, ezért a két franchise-t külön klubként kezelik. A csapat névadója Damon Wetzel vezérigazgató volt, mert kedvenc egyetemi csapata is a Rams (Kosok) nevet viselte. A klubot az NFL nyugati csoportjába sorolták be.

A csapat az első hat évében gyengén szerepelt, 1943-ban pedig a második világháború miatt még szüneteltette is a működését. Közben, 1941-ben Dan Reeves vette át a tulajdonosi funkciót. Kiválóan sikerült az 1945-ös szezon: Adam Walsh vezetőedző irányításával 9–1-es alapszakaszt produkáltak, a clevelandi Municipal Stadionban, 32 178 néző előtt lejátszott bajnoki döntőben pedig – végig vezetve – 15–14-re győztek a Washington Redskins ellen. A korábban botladozó klub bajnoki címet szerzett, Walsh pedig elnyerte az év edzője címet. A városban frissen alakult Cleveland Browns azonban népszerűbb volt a szurkolók körében, ezért Dan Reeves Los Angelesbe költöztette a csapatot, amely felvette a Los Angeles Rams nevet. Itt is volt azonban városi rivális, de a Los Angeles Dons nevű alakulat hamar megszűnt.

Az új telephelyen, Clark Shaughnessy vezetőedző irányításával játszó csapat már 1949-ben kiváló alapszakaszt teljesített (8–2), de a döntőben simán, 14–0-ra kikaptak a Philadelphia Eaglestől. 1950-ben, immár az NFL nemzeti főcsoportjába sorolt gárda új edzővel, Joe Stydaharral dolgozva a szezon folyamán huszonkét NFL-rekordot állított fel, csupán egyetlen mérkőzésen nem érték el a 30 pontot, és 9–3-as mutatóval zártak. Ennek is köszönhetően a Rams volt az első olyan csapat, amelynek az összes mérkőzését közvetítette a televízió. A bajnoki döntőt azonban – egy utolsó percben szerzett mezőnygóllal – még elvesztették a Cleveland Browns ellen. A következő, 1951-es idényben viszont, a 8–4-es alapszakaszt követően visszavágtak a Brownsnak, és a bajnoki döntőben 24–17-re győztek. 1955-ben ismét egy Rams–Browns-döntő következett, amit a Cleveland nyert meg 38–14-re. A döntő utáni években komoly hanyatlás következett, egészen 1966-ig mindössze két szezont zártak pozitív mutatóval. Ekkor viszont George Allen vezető edző érkezett a csapathoz, és kialakította azt Lamar Lundy, Rosey Grier, Merlin Olsen és Deacon Jones alkotta, „Fearsome Foursome” néven emlegetett erőteljes védőfalat, amellyel és Roman Gabriel irányítóval kétszer is csoportgyőztesek lettek, de a rájátszásban már nem voltak sikeresek.

1971-ben meghalt a tulajdonos Dan Reeves, ami után Robert Irsay vette meg a csapatot, majd átadta Carroll Rosenboomnak, a Baltimore Colts (később ebből lett az Indianapolis Colts) tulajdonosának. 1973-ban nagy remények közepette szerződtették Chuck Knox vezetőedzőt, akivel biztatóan kezdtek, megnyerték a csoportjukat, de a playoff már nem sikerólt. Ennek ellenére Knoxot az év edzőjének választották. Az ez utáni négy évben is csoportgyőztesek voltak, de legfeljebb csak az első rájátszás-mérkőzésüket tudták nyerni, ami miatt 1978-ban edzőt cseréltek, Ray Malavasi kapott bizalmat. 1979-ben végre bejutottak a Super Bowlba (9–7, Dallas Cowboys 21–19), Tampa Bay Buccaneers 9–0), ahol a Pittsburgh Steelersszel találkoztak. A 14. szuperdöntőn, a negyedik negyedben elhúzva, a Steelers győzött 31–19-re.

Az 1982-es csonka szezon sikertelensége után John Robinson lett a vezetőedző, a játékosbörzén megkaparintották Eric Dickersont, a kiváló futót, aki első évében 1808 yardot, a következő évben pedig már 2015 yardot futott, és mindkettő ma is élő NFL-rekord. A csapat 1983 és 1989 között – egy kivételével – minden évben bejutott a rájátszásba, de a Supr Bowlba bejutni csak 1989-ben volt esélyük, de a konferenciadöntőben 30–3-ra kikaptak a San Francisco 49erstől.

Öt nagyon rossz szezon után, 1995-ben a klub Saint Louisba költözött, miközben a társtulajdonos Stanley Kroenke lett. 1997-ben Dick Vermeilt szerződtették vezetőedzőnek, aki a csapat támadójátékára helyezte a fő hangsúlyt. Négy sikertelen évet követően 1999 következett be a nagy áttörés. Pedig komoly sérülés miatt kiesett Tony Banks, az irányító, és a helyére az ismeretlen Kurt Warnert állították. A csapat valósággal szárnyalt, 13–3-ra megnyerték a csoportjukat, a rájátszásban pedig legyőzték a Minnesota Vikingst (49–37) és a Tampa Bay Buccaneerst (11–6), és bejutottak a Super Bowlba. A döntőt 2000. január 30-án tartották meg az atlantai Georgia Dome-ban, 72 625 néző előtt. A mérkőzést a Rams nyerte a Tennessee Titans ellen 23–16-ra, és a meccs legértékesebb játékosának Kurt Warnert választották. A szezon végén egyébként Warner az év irányítója is lett, ezen kívül Dick Vermeil az év edzője, Marshall Faulk pedig az év támadójátékosa címet nyerte el. A szuperdöntő megnyerésével a Rams lett az első olyan klub, amely három város képviseletében is bajnoki címet szerzett.

A nagy sikert követően Dick Vermeil távozott, helyére az addigi offensive coordinator, Mike Martz lépett. A következő öt évben egy kivételével mindig bejutottak a rájátszásba, és 2001-ben a Super Bowlig is eljutott. A New England Patriots ellen lejátszott nagydöntőn azonban az ellenfél győzött 20–17-re. Az ezt követő szezonok nagyon rosszul sikerültek a csapatnak, szinte végig negatív mutatót tudtak csak elérni. A 2012-es évre a korábbi védőjátékost, a több csapatnál is edzősködő Jeff Fishert szerződtették vezetőedzőnek, akitől az újabb sikeres időszak elindítását várják.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]