San Francisco 49ers

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
San Francisco 49ers
logó
logó
Csapatadatok
SzékhelySan Francisco, Kalifornia
Alapítva1944. június 4.
Csapatszínek metálarany, piros, bézs
Kabalafigura Sourdough Sam

Vezetőedző Kyle Shanahan
Tulajdonos Jed York
Elnök Denise DeBartolo York, John York

Stadionok

Kezar Stadium (1946–1970)
Candlestick Park (1971–2013)
– 3Com Park néven (1995–2002)
– San Francisco Stadium at Candlestick Point néven (2002–2004)
– Monster Park néven (2004–2008)

Levi's Stadium (2014-)
Szereplés
NFL (1950)

National Conference (1950–1952)
Western Conference (1953–1969)
Coastal Division (1967–1969)

National Football Conference (1970–) NFC West (1970–)
Bajnoki címek
Super Bowl (5) 1981 (Super Bowl XVI), 1984 (Super Bowl XIX), 1988 (Super Bowl XXIII), 1989 (Super Bowl XXIV), 1994 (Super Bowl XXIX)
Konferencia (5)

NFL Western: 1956, 1963

NFC: 1981, 1984, 1988, 1989, 1994, 2012, 2019
Csoport (19) NFL West: 1970, 1971, 1972, 1981, 1983, 1984, 1986, 1987, 1988, 1989, 1990, 1992, 1993, 1994, 1995, 1997, 2002, 2011, 2012, 2019

A San Francisco 49ers amerikaifutball-csapat az Amerikai Egyesült Államokban, a kaliforniai San Franciscóban, amely az NFL NFC konferenciájának nyugati csoportjában játszik.

Története[szerkesztés]

A csapatot egy faiparban érdekelt üzletember, Tony Morabito és három társa alapította 1944 nyarán, és az akkor alakuló All-America Football Conference (AAFC) égisze alatt kezdte meg működését. A 49ers (49-esek) név választásával az 1849-es aranyláz idején a környékre érkező emberek bátorságára kívántak emlékezni. Az AAFC fennállása négy évében a franchise a liga egyik élcsapata volt, összesített mutatója 39–15–2 volt, amivel a Browns után a második legjobbak voltak. 1949-ben a rájátszásba is bejutottak, ahol az első mérkőzést nyerték a New York Yankees ellen, a bajnoki döntőben pedig kikaptak a Cleveland Brownstól.

A jó eredmények okán – az AAFC megszűnése után, 1950-ben – elfogadták a jelentkezését az NFL-be, és a nemzeti konferenciába sorolták őket. Kiváló játékosai voltak, ennek ellenére csak 1957-ben jutottak be a rájátszásba, de ott balszerencsével vesztettek: már 27–7-re vezettek, ezt követően azonban semmi nem jött be nekik, ellentétben az ellenféllel, akik sorozatban 24 pontot tudtak elérni. A 49ers ezután hosszú ideig csak közepes szereplést produkált, de mérkőzéseiken komoly újításként bevezették a ma is eredményesen alkalmazott „shotgun” formációt, az 1968-ban szerződtetett Dick Nolan találmányát. Részben az új felállás segítségével 1970-ben megnyerték a divíziójukat (10–3), és a rájátszásban a Minnesota Vikings legyőzése után csak a főcsoportdöntőben kaptak ki a Dallas Cowboystól, 17–10-re. A csapat 1971-ben új stadionba, a ma is használt Candlestick Parkba költözött, és ebben az idényben is megismételték előző évi eredményüket, a konferencia döntőjében megint a Cowboys állította meg őket (3–14). 1972-ben ugyanez volt a helyzet, csak az eredmény változott (49ers–Cowboys: 28–30).

Sorozatban gyenge évek következtek. 1977-ben Edward J. DeBartolo Jr. lett az új tulajdonos, aki nagy csapatot kívánt építeni. 1979-ben Bill Walsh vezetőedzőt szerződtették, a drafton (játékosbörze) pedig megszerezték Joe Montanát. Az új játékstílusban a rövidpasszos játék játszotta a vezető szerepet, ami Montanával remekül működött. A tervszerű építkezés jegyében az 1981-es drafton a védelmet is megerősítették. És ebben a szezonban a gárda már szárnyalt: 13-3-ra hozták az alapszakaszt, a rájátszásban pedig megnyerték a New York Giants (38–24) és a Dallas Cowboys (28–27) elleni mérkőzéseket, és készülhettek a Super Bowlra. Az 1982. január 24-én, a michigani Pontiacban lejátszott szuperdöntőre 81 270 néző volt kíváncsi, az amerikai himnuszt Diana Ross énekelte. Az ellenfél az AFC bajnoka, a Cincinnati Bengals volt. Az izgalmas mérkőzésen a San Francisco az első félidőben már 20–0-ra vezetett, de a második félidőt a Bengals nyerte 21–6-ra, így alakult ki a szorosnak számító 26–21-es végeredmény, és a San Francisco 49ers világbajnok lett. A mérkőzés legértékesebb játékosa Joe Montana, az év edzője pedig Bill Walsh lett. Ebből a csapatból a későbbiekben a Hall of Fame tagja lett Bill Walsh, Fred Dean, Ronnie Lott és Joe Montana.

Az ezt követő 17 évben a csapat mindössze kétszer maradt le a rájátszásról, 12-szer nyerték meg a csoportjukat, négyszer jutottak be a Super Bowlba, és mind a négyet meg is nyerték. Az 1984-es szezon végén, a 19. Super Bowlon a Miami Dolphins volt az ellenfél. A nagydöntőn a 49ers 38–16-ra győzött, és ismét Montana lett az MVP. Az 1988-as szezon nagydöntőjében a Cincinnati Bengalst verték meg 20–16-ra, Jerry Rice wide receiver lett a mérkőzés legjobbja. A következő idény végén is a 49ers ünnepelhetett: a szuperdöntőben a Denver Broncos volt az ellenfél, és a San Francisco fölényes, 55–10 arányú győzelmet aratott. Ezúttal újra Joe Montanát választották a döntő legértékesebb játékosának. A következő Super Bowl az 1994-es szezon végén jött el a 49ers számára. Az 1995. január 29-én, Miamiban megrendezett mérkőzésen a San Diego Chargers volt az ellenfél, a végeredmény 49–26 volt a San Francisco 49ers javára, és ezzel ötödször lettek világbajnokok. A döntő legjobbja Steve Young, a 49ers irányítója lett.

1995-től 2002-ig az előzőekhez képest szerényebb sikereket hozott: „csak” hatszor jutottak be a playoff körbe, de onnan egy esetben sem sikerült továbbjutniuk. 2003-mal azonban egy kifejezetten gyenge sorozat következett, 2010-ig folyamatosan negatív mutatókat értek el, csak a 2009-es szezonban voltak képesek egy 8–8-as állást kiharcolni. A 2011-es idény reményteljesebben alakult, a Jim Harbaugh vezetőedző által irányított gárda végre bejutott a rájátszásba, ott az első meccsét meg is nyerte a New Orleans Saints ellen (36–32), a konferencia bajnoki döntőt is csak hosszabbításban vesztették el a New York Giantsszal szemben (20–17). A javuló játék és az eredményesség azonban szembetűnő volt, és Jim Harbaugh vezetőedzőt az év edzőjévé választották.

Források[szerkesztés]