Rozsda Endre

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Rozsda Endre
Született
Mohács
Elhunyt
Párizs

Rozsda Endre (Mohács, 1913. november 18.Párizs, 1999. szeptember 17.) szürrealista festőművész.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

‎A családi ház Mohácson

Rozsda Endre polgári családba született Mohácson. Gyeremkkorának élményei egész művészetét meghatározták. Olyan alkotói technikát fejlesztett ki, amelynek segítségével emlékeiből különleges szürrealista világot teremthetett. "Emlékeimből és a fényből sűrű szövetet szövök, amelyet addig szemlélek, amíg meg nem elevendik, vissza nem bocsátja tekintetemet, és elém nem emelkedik. Az időt akarom megraqgadni, uralni, becsülni. Az idő, a sokszínű és csillogó felejtés; örömök és szenvedések, az idő gyöngyözik. Köröskörül befonom emlékeim borostyánját. Nem akarok sem vélekedni, sem magyarázni, hanem megérteni. Fejemet az időre hajtom, és hallgatom, mit mond."[1]

Korán elhatározta, hogy nem a családja által elképzelt pályát választja, hanem festő lesz. Aba-Novák Vilmos festőiskolájában tanult. Festészete a harmincas években a magyarországi posztimpresszionista korszakhoz kapcsolódik. Első egyéni kiállítása, amelyet 23 éves korában a kor legjobb galériájában, a Tamás Galériában rendeztek (1936), jelentős sikert hozott: a kritikák dicsérik, a Szépművészeti Múzeum is vásárol képet. Korai festői korszaka egy Bartók-hangverseny hatására ért véget. A sikerei ellenére, Bartókot hallgatva értette meg, hogy festészetében "nem kortársa saját magának".[2] A szobrász Barta Lajossal Párizsba költözött (1938), ahol az École de Louvre-ban folytatott tanulmányokat. Összebarátkozott Szenes Árpáddal, Viera da Silvával, Françoise Gilot-val, Picasso későbbi feleségével. Megismerkedett Max Ernsttel, Giacomettivel. Festészete alapvetően megváltozott, közel került a szürrealizmushoz. (Ketten egyedül, 1939; Szépművészeti Múzeum). A német megszállás miatt kénytelen visszatérni Budapestre (1943). Egyéni szürrealista stílusa kiteljesedik (Égi és földi szerelem, 1944; Musée des Beaux-Arts de Dijon).

Részt vett az Európai Iskola megalapításában, rendszeresen szerepelt csoportos kiállításokon. 1948 után a rendszer nem tűrte az absztrakt és szürrealista festészetet, ezekben az években könyvillusztrációkat készített, csak illegálisan festhetett, kiállításon természetesen nem mutathatta be képeit. Az ötvenes években vázlatfüzetiben megörökítette a hétköznapi életet, a kávéházakat, a fürdőket, a színházi előadásokat, valamint értelmiségieket, parasztokat, pártembereket - a korszak jellegzetes figuráit. [1]

A forradalom leverése után végleg visszatért Franciaországba (1956). Megismerkedett Raymond Quenaeu-val, André Breton-nal, aki előszót írt a kiállításához. Elnyerte az egyik legrangosabb művészeti elismerését, a Copley-díjat (1964). A 60-as évektől újra átalakul a festészete: különleges, csak rá jellemző festészeti világa továbbra is a szürrealizmusból táplálkozik, de a szinte architektonikusan felépített formákkal és a helyenként strukturált, helyenként örvénylő színek ritmusával, a formák és színek dialógusából rendkívüli részletgazdagságú mikrokozmoszokat hoz létre.

1979-ben a Bateau-Lavoir-ban kapott műtermet, ahol élete végéig dolgozott.

Festői életművével azonos jelentőségűek grafikai művei, amelyek a szürrealista világteremtés kivételes példái. Az utóbbi években felfedezett fényképei arról tanúskodnak, hogy ebben a művészeti ágban is maradandót alkotott.

Első korszak (1932-1938): posztimpresszionizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rozsda Endre a kezdetekre így emlékezett: "Aba-Novák Szabad Iskolájában kezdtem tanulni a festészetet. A tanonca lettem. Egész életemben ez volt az egyik legfontosabb művészi és emberi tapasztalatom. Rendkívüli szerencse volt, hogy máshol tanulhattam a festészetet, mint a Képzőművészeti Iskolán, ahol szörnyen akadémikus volt az oktatás. Aba-Novák jó festő volt, de egyáltalán nem forradalmi. Gazdag és szabad személyiség volt."[2]

Aba-Novák mellett megtanulta a mesterség alapjait, nagyon sokat festettek a szabadban. Mestere mellett részt vett a jászszentandrási és szegedi freskók készítésében. Képeit a posztimpresszionizmusból kiinduló szemlélet határozta meg. Eleinte sejtelmesen finom és napfénnyel elárasztott tájképeket, vékonyan felvitt, nagyobb színfoltokra épülő portrékat festett. A továbblépést, az egyéni látásmód kialakítását egyelőre nem a természetelvű ábrázolástól való eltávolodással, hanem merész kivágások alkalmazásával, a pasztell lágyságú tájképek után hol komor, hol vibrálóan erős csendéletek alkotásával kereste. A leheletfinom színeket lassan felváltották az expresszív, egymás között feszültséget teremtő, erőteljes pirosak, sárgák, lilák. A hétköznapi tárgyak és emberek érzékeny bemutatása helyébe elnagyoltan megfestett, szuggesztív figurák léptek.

Első kiállítását, amelyhez Aba-Novák írta az ajánlót, ennek a folyamatnak a közepén, a Tamás Galériában rendezték. A Pesti Napló a következőket írta Rozsdáról és a kiállításról: "Mindössze 22 éves, és feltűnően tehetséges. Csupa frissesség, rugalmas felkészültség, egészséges magabízás és eleven kísérletező kedv. Látszik, hogy kitűnő iskolája volt: Aba-Novák keze alatt tökéletes mesterségbeli készségre tett szert. Fölényes biztonsággal rajzol, fest, alakít, komponál, szinte játszva győzi le az első, izgalmas, szabad kalandozás akadályait. Mesterének igaza van, amikor azt mondja, hogy kialakult képszemlélete meghazudtolja korát."[3]

Úgy tűnhetett, minden adott ahhoz, hogy az akadémikus irányzatnál lényegesen modernebb, de az avantgárdon még inneni festészettel belesimuljon az akkori magyarországi áramlatok egyikébe. Ekkor érte őt életének legfontosabb művészeti hatása, amely radikális megváltoztatta az életét, a gondolkodását és a festészetét.

Második korszak (1938-1958): szürrealizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rozsda erre a fordulatra így emlékezett: "Épp Párizsba indulásom előtt teljesen véletlenül találkoztam egy baráti párral, festőkkel: Ámos Imrével és Anna Margittal. Azon az estén semmilyen programom nem volt. Hangversenyre hívtak a Zeneakadémiára. Ma este Bartók játszik - mondták. Bartók csak név volt számomra. Nem ismertem. (...) Bartók saját művét játszotta a feleségével: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, ami szerintem a 20. század egyik legfontosabb műve. Világpremier volt. Olyan helyen ültem, ahol jól láthattam Bartók kezét. El voltam kábulva. Soha nem gondoltam, hogy létezhet zene Bachon, Mozarton, Muszorgszkijon túl. Teljesen megrészegültem ettől a zenétől. (...) Ebben a pillanatban megértettem, hogy nem vagyok a magam kortársa."[2]

Rozsdát Párizsban számos hatás éri. "Mikor Párizsba érkeztem, mindent faltam, ami feltárulkozott."[2] Néhány év alatt fokozatosan jutott el a nonfiguativitáshoz. Ezt a folyamatot jól szemléltetik akkori munkái, melyekben a figuratív ábrázolást lépésről lépésre felváltja az absztrakció: Ketten egyedül (1939), Császár a trónon (1939-1940), Almaágy (1942), Egy pohár víz vigyázza a hernyó születését (1943). Nem csatlakozik egyetlen művészi csoporthoz sem, de gondolkodásmódját és alkatát tekintve a szürrealisták állnak legközelebb hozzá. Rozsda festői módszere, melyet az élmények és az emlékek felszínrehozására, a tudat rejtett világának megmutatására dolgozott ki, erősen kapcsolódik a szürrealizmus módszertanához.

A megszállás miatt Rozsda Endre kénytelen elhagyni Franciaországot, szürrealista fesztészete ezért már Budapesten teljesdik ki. Magyarország ekkor már hadban állt, a törvények jogfosztottá tették a magyarországi zsidókat, a társadalom egyre nagyobb része támogatta a szélsőségesebb politkai erőket. Rozsda Endre ezért még inkább arra törekszik, hogy egy lehetséges másik világot mutasson meg, ahol nem a földi törvények uralkodnak, egy időtlen világot, amelyben organikusan burjánzó szövetek hálózzák be a valóság lenyomataként megmaradt, a tudat mélyén átalakuló formákat: Égi és földi szerelem (1944). A háború borzalmai csak utólag jelennek meg közvetlenül néhány festményén: Haláltánc (1946-1947), Visszajáró kísértet (1951), Mártír gyerekek a paradicsomban (1958).

André Breton így jellemzi Rozsda Endre fetészetét: "Halál és szerelem erői mérkőznek itt egymással: a legelszántabb szökevény a feketébe forduló levelek és az elpusztított szárnyak magmájába temetkezik, hogy természet vés szellem az áldozatok ama legfénylőbbike által újuljon meg, amely a tavaszt hozza világra."[4]

Európai Iskola (1945-1948) és a tiltás évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Passuth Krisztina: "Rozsda az 1945-ben Budapesten megszülető csoportnak, az Európai Iskolának egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt."[5]

Hamvas Béla: "Rozsda Endre élő és fiatal szürrealista festőink között az, akiben ez a művészeti irány a legteljesebben bontakozik ki. (...) Rozsda Endre műveiben eddig két forró pont jelentkezett: az egyik az erotikus álomfantázia, a másik ezzel egészen szorosan összefügg és körülbelül csak világtörténeti hasonlattal fejezhető ki. A leghelyesebb lenne azt mondani, hogy sajátos kaland-lovag-trubadúr-világ ez, elképzelhetetlen változatossággal és eseménybőséggel.[6]

Fotóművészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rozsda Endre a festészeten és grafikán kívül a fotográfiában is maradandót alkotott. Első fennmaradt fotóinak egyike egy tizennégy évesen készített önarckép, mely fotóművészetét és későbbi festészeti látásmódját is előrevetíti. Festészetével ellentétben, fotográfiájában nincs éles váltás; egész életében ugyanaz uralta művészetét: különböző képi elemek egymásra építésével kísérletezett, új képet alkotva ezzel. Ennek megvalósításaként sokat fotózott tükröződéseket, kirakatot, ablakot. Előszeretettel exponált egy képkockára többször, sok esetben a fényképezőgép 90, 180 fokos elforgatásával. Fiatalabb korában még sokat fotózott szocio jellegű témákat, később azonban ezeket elhagyta. Ezzel ellentétben munkájára egész életében jellemző volt az önarckép, mint téma. Kedvelt témái továbbá az utcarészletek, terek, csendéletek, árnyékok.

Művei az alábbi gyűjteményekben találhatók meg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Endre Rozsda: Gondolatok. In: Rozsda Endre, Műcsarnok, Budapest, 1998
  2. ^ a b c d Beszélgetés Rozsda Endrével. In: Rozsda Endre, Műcsarnok, Budapest, 1998
  3. Pesti Napló, 1936. április 26. Szerző: "io"
  4. André Breton: Endre Rozsda. In: Le Surréalisme et la Peinture', Gallimard, Paris, 1965
  5. Passuth Krisztina: Rozsda Endre: a művész életútja 1957-ig. In: Rozsda Endre, Műcsarnok, Budapest, 1998
  6. Plaisir des yeux. In: Hamvas Béla - Kemény Katalin: Forradalom a művészetben, Pannónia Könyvek, Pécs, 1989.