Színházi rendezés

A színházi rendezés a színházi előadást előkészítő tudatos művészi munkafolyamat, mely a bemutatásra szánt színdarab kiválasztásával veszi kezdetét, és az adott előadás létrejöttének pillanatáig tart.

A rendezés folyamata[szerkesztés]

A színházi rendező munkája a bemutatásra szánt színdarab kiválasztásával kezdődik. Ez történhet a rendező saját elhatározásából, de gyakori az is, hogy a rendezőt valamely konkrét darab színpadra állítására kérik fel.

A darabválasztás soha nem esetleges: minden esetben valamilyen színházi (művészi vagy üzleti) megfontolás eredménye. (Művészi indíttatású a darabválasztás, ha azzal a rendezőnek valamilyen konkrét művészi üzenet vagy hatás kiváltása a célja; üzleti akkor, ha abban a remélt bevétel, vagy az adott színház által kiszolgálandó közönség vélt vagy valós igényei játszanak elsődleges szerepet.)

A darabválasztást a rendezői koncepció kialakítása követi. E folyamat során a rendező az elérni kívánt hatás, illetve a közvetíteni kívánt tartalmak fényében meghatározza, melyek lesznek a leendő előadás hangsúlyos elemei, milyen lesz az annak képi és akusztikus stiláris világa stb.

Ezután következik a dramaturgiai munka (amelyet a rendező vagy egyedül, vagy a dramaturg segítségével végez el). Ennek során lezajlik a szöveg részletes elemzése, az egyes mondatok, történések szerepének értelmezése, illetve – amennyiben nem kész szövegkönyv alapján folyik a munka – az előadás vázlatának megalkotása. Ekkor történik meg a szöveg egyes részeinek kihúzása, illetve adott esetben új szövegek betoldása.

A szövegkönyv vagy előadásvázlat elkészülte után a szcenikai megoldások végiggondolása következik. Ebbe beletartozik az adott előadás színházi térformája egészének meghatározása (például kukucskaszínpad, körszínpad), de ide tartozik a főbb díszletelemek meghatározása is. A díszlettervező e koncepció mentén alakítja ki részletes elképzeléseit.

A színészek és a rendező első találkozása a leendő előadás kapcsán az olvasópróba, melyen a rendező felolvassa a darabot, és kiosztja a szerepeket. Ezt a visszaolvasó próba követi, amelyen a színészek olvassák saját szerepüket. A következő fázis az elemző próba, amikor a rendező végigelemzi a művet, és általános megjegyzéseket fűz az egyes jelenetekhez. (Az, hogy e fázisok milyen gyorsan követik egymást, az adott rendező egyéni elképzeléseitől és a rendelkezésre álló idő mennyiségétől függ.)

Az előadás létrehozásának következő nagyobb fázisa a rendelkezőpróbák időszaka, melyek során a rendező meghatározza az egyes jelenetek során végrehajtandó színészi feladatokat. (Ez természetesen történhet a színészek ötleteinek bevonásával is, ám a végső szó minden esetben a koncepció egészéért felelős rendezőé.)

A rendelkezőpróbák az előadás fő vázát alakítják ki, míg az emlékpróbák során e váz egyes részletei alakulnak, csiszolódnak tovább. Az előadás főbb elemei ilyenkor többnyire már nem változnak; a rendező és a színészek feladata az előadás végső formájának kialakítása.

A színészi munka mellett a rendezés része az előadás színpadtechnikai kivitelezésének meghatározása is. Erre szolgálnak a technikai próbák, amelyek során a rendező meghatározza a fények, hang- és zenei bejátszások, esetleges más média helyét és kivitelezésének módját.

Összpróbának nevezzük azt a fázist, amikor az egyes alkotóelemek már együtt állnak az előadáshoz, és a rendező lehetőség szerint leállások nélkül megtekinti annak egészét. Szükség esetén ilyenkor lehetőség van még javító- és részpróbákra is.

A főpróba általában közönség előtt zajló, a nézők reakcióit, és az ennek nyomán szükségessé váló apró változásokat (például hatásszüneteket) felmérő próba. A már korábban elkészült, ám rég nem játszott előadások felidézésére, esetleg apróbb korrekciójára szolgálnak a felújító próbák.

Rendezéstörténet[szerkesztés]

A mai értelemben vett színházi rendezés története jóval később kezdődött, mint maga a színház története. Sem az ógörög, sem a későbbi színház nem ismerte a mai értelemben vett rendező fogalmát; a 19. századot megelőzően többnyire a színdarab szerzője, a társulat valamelyik színésze, vagy épp az előadás főszereplője rendezte a többieket.

A rendezői színház kialakulása a naturalizmus kiteljesedéséhez köthető. II. György meiningeni herceg, rendezőtársával, Ludwig Chronegk-kel együtt gyakran több száz főt is megmozgató nagyszabású előadásokat készített, és ehhez szükségessé vált a külső irányító személy fellépése. Mivel ez a társulat (például Shakespeare Julius Caesar c. drámájának előadásával) 1874-1890 között végigjárta Európát, az új irányzat sok helyütt nagy hatással volt a színházművészetre.

Ugyancsak naturalista alapokon indult el Konsztantyin Sztanyiszlavszkij rendezői munkássága is, ő azonban hamar túllépett a naturalizmus ezen értelmezésén, és kialakította sajátos, meghatározó jelentőségű színházeszményét. A naturalizmussal szemben indult el a látvány elsődlegességét hirdető rendezői irányzat, melynek jeles képviselői Richard Wagner és Edward Gordon Craig.

Sztanyiszlavszkij tanítványaként indult, ám szembefordult mestere tanításaival a biomechanikai irányzat létrehozója, Vszevolod Mejerhold. (Kettejük szembenállását feloldva, tanaikat ötvözve alakította ki később rendezői stílusát Alekszandr Tairov és Jevgenyij Vahtangov.)

Németországban a naturalizmussal legmarkánsabban először a szecessziós költőiséget hangsúlyozó Max Reinhardt fordult szembe, majd megjelent Erwin Piscator és a fiatal Bertolt Brecht expresszionista irányzata is.

A színház teatralitásával, illúziókeltő voltával szállt szembe a „könyörtelen színház” (azaz a valóságot leplezetlenül megmutatni kívánó színjáték) hirdetője, Antonin Artaud.

A huszadik század hatvanas éveiben számos rendezői irányzat, iskola jött létre. Ezek közül legmeghatározóbbak Jerzy Grotowski „szegény” (azaz eszköztelen)színháza, Giorgio Strehler commedia dell’arte-gyökerekre visszanyúló megközelítésmódja, vagy a teoretikusként is jelentős Peter Brook munkássága.

Kossuth-díjas rendezők[szerkesztés]

A Wikimédia Commons tartalmaz Színházi rendezés témájú médiaállományokat.

Művészetportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap