Pietro Perugino

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Önarcképe (1497–1500)

Pietro Perugino (Citta della Pieve, Umbria, 1450 körül - Fontignano, 1523 körül) itáliai festő. Eredeti nevén Pietro di Cristoforo Vannucci. Perugiában élt, itt lett céhmester. Az itáliai quattrocento egyik kiemelkedő képviselője.

Élete, munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szegény családban született, apja inasnak adta egy perugiai festőhöz, a mester nem volt tehetséges, de azt a jó tanácsot adta Pietro Peruginónak, hogy menjen Firenzébe tanulni, ott művelnek minden művészetet a legmagasabb szinten.

Az 1480-as évek elején Firenzében, Verrocchio műhelyében dolgozott, mestere mellett még Piero della Francesca volt rá nagy hatással. Festett antik hősöket és isteneket, de főként oltárképeket, Madonna-képeket, szentek képeit festette lírai felfogásban. Művein jellegzetes arctípusokat használt, előre festett alak- és arctípusokat, s ha sok volt a megrendelése, rendszeresen alkalmazta azokat. Jól megfigyelhető például Szent Bernadin látomása c. képén, hogy minden női mellékalak arca egyforma, az is gyakran megesett nála, hogy egy korábbi kompozíciójának figuráját felvitte egy újabb kompozícióba. Giorgio Vasari nem talált ebben semmi kivetni valót, hiszen a freskók vagy táblaképek egymástól távol eső templomokban, kolostorokban voltak megfestve vagy elhelyezve.[1] Oltárképeit és freskóit áttekinthető, kiegyensúlyozott csoportkompozíciók jellemzik. Ötvözte az umbriai iskolára jellemző, hangsúlyos architektúra-ábrázolást és a firenzei figurális stílust.

1482-ben részt vett Rómában a Sixtus-kápolna alsó regiszterének kifestésében. Három freskója közül A kulcsok átadása Szent Péternek egyik fő műve. Az 1490-es évek első felében Rómában, de főként Firenzében festette oltárképeit. Perugiai megbízásai közül kiemelkedik a Collegio del Cambio fogadótermének kifestése (1495-1500), köztük Apollo, Jupiter ábrázolásai, Krisztus színeváltozása c. freskója. Több mint egy tucat festő dolgozott műhelyében, tanítványai közé tartozott Raffaello.

Festészete az 1500-as évektől konzervatívnak számított, életének utolsó húsz évében mégis számos megbízást kapott és teljesített szülővárosában és környékén. Miután feltűnt Firenze egén Michelangelo Buonarroti művészete, Pietro Perugino szűkebb hazájában működött tovább. Megnősült, idős kora ellenére fiatal hölgyet vett el, gyermekei születtek. 70-es éveinek közepén érte a halál, Vasari emlékezete szerint 78 éves korában halt meg.[2]

Művei (válogatás)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Giorgo Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Budapest : Magyar Helikon, 1973. Pietro Perugino festő élete lásd 397-410. p.
  2. Vasari i.m. 408. p. A halál dátuma nála 1524.
  3. A római katolikus egyház, a Szent Péter-bazilika megalapítása céljából.
  4. Megjelenik a Szt. Szűz.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Pietro Perugino témájú médiaállományokat.
  • Magyar nagylexikon' XIV. (Nyl–Pom). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2002. 706–707. o. ISBN 9639257117  
  • Művészeti lexikon I–IV. Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981–1983.
  • Passuth László: Aranyködben fáznak az istenek (Budapest, 1973)