Individuum

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az individuumokon, más szóval egyéneken, térben és időben behatárolható, egy biológiai vagy társadalmi csoportól jól elkülöníthető személyeket értünk.

Általában – annak ellenére, hogy minden ember körülbelül azonos fizikai felépítéssel rendelkezik (általában mindenkinek ugyanott van a lába, keze, feje, a fején a szemek, az orr, a fülek és a szája) – az emberek számára mégsem okoz gondot a körülöttük levő többi ember felismerése és egymástól való elkülönítése. Ez a valami, ez a megkülönböztető jel, vagy tulajdonság ami alapján egyik embert megkülönböztetjük a többi embertől, teszi individuummá az embert.

Arisztotelész[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arisztotelész az individuális dolgokat specieseknek (fajoknak), a specieseket pedig genusoknak (nemeknek) rendelte alá. Az individuális dolog a felosztások legutolsó tagjai: például Odüsszeusz kutyája, Argosz mint individuum a kutya speciesébe tartozik, a kutya pedig a „négylábú bundások” osztályába. A bundás négylábuak a cetfélékkel együtt az elevenszülők osztályába tartoznak, az elevenszülők pedig a tojásrakó állatokkal együtt a meleg vérűek osztályába, a meleg vérű állatok meg a „vértelenekkel” együtt alkotják az élőlények osztályát. Minden osztály a fölötte álló, őt magában foglaló osztályhoz való viszonyában speciesnek, az alatta levő osztályhoz való viszonyában pedig genusnak minősül. A felosztás legalsó tagja (lat. infima species), jelenesetben „a kutya” után következők, nem sorolhatóak már semmilyen osztályba, mivel ezek egyedi tulajdonsággal rendelkeznek, csak egy létezik belőlük a világon (jelenesetben Argosz).

Az individuumot, a specieshez hasonlóan Arisztotelész szubsztanciának tekintette. Az individuumot pedig abban különböztette meg a speciestől (például ember), hogy az individuumnak (például Szókratész) vannak olyan tulajdonságai is melyek nem sorolhatók be a species (ember) szubsztanciájához. Az individuális szubsztanciák pedig abban különböznek egymástól, hogy térben jól elkülöníthetők egymástól. Két emberi egyednek a szubsztanciális formája és lényege ugyanaz, de az egyiknek itt van a teste a másiknak meg ott.

Descartes[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Descartes az öntudat evidenciájának bizonyításával határolja el az individuumot a külvilágtól. „Gondolkodom tehát vagyok” tétele úgy értelmezhető „Gondolkodom, tehát gondolkodó lényként létezem”, ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy rendelkezünk egy olyan tulajdonsággal amely segítségével behatárolhatjuk magunkat: ez az öntudat. Öntudatom meglétét világosan és elkülönítetten (clare et distincte) élem meg.

Hegel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hegel Kant transzcendentális filozófiáját fejlesztette tovább; Nála lezárult az énnek mint alapnak a problematikája, és az én az észben, a legteljesebb valóságú abszolút szellemben megszüntetve-megőrizve és felemelkedve van jelen.

Hegel szerint az egyéni, individuális tudat az abszolút szellem (Isten) öntudatra jutási folyamatának a szerves része. Az abszolút eszme (a fejlődés kiindulópontját jelentő, öntudatára még nem jutott Isten) kibocsátja magából a természetet, majd ebből a természetből kiemelkedik a szellem (az egyéni és a társadalmi tudat), melynek fejlődése során az abszolút eszme felismeri önmagát a világban, teljesen önmagára reflektálódik, teljes öntudatra jut.

Schopenhauer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Schopenhauer szerint csak a megismerő individuum létezik, az őt körülvevő világ csak mint képzet adott. Az objektumok csak olyan módon adottak, ahogyan a szubjektum által feltételezettek: „A világ az én képzetem”.

Kierkegaard[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Søren Aabye Kierkegaard arra keresve választ, hogy egy létező szubjektum, hogyan kerülhet kapcsolatban Istennel, tesz kísérletet az egyes egyén az individuum meghatározására. Ezen a ponton Kierkegaard szembehelyezkedik a német idealizmussal különösen Hegellel aki szerint az individuum alá van rendelve a történelemnek, és azt hangoztatta, hogy mindenekelőtt az egyes egyén konkrét létfeltételeit kell felfogni, azaz „magamat a létezésben megérteni”.

Nietzsche[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nietzschenél az individuum az ember fölötti ember, vele szemben állnak a csordaemberek, melyet homogén masszaként képzelhetünk el. Az ember fölötti ember, az Übermensch a hagyományos értékekkel szembeni tökéletes szabadságával tűnik ki. Cselekvése földi mértékhez igazodik: erőre, vitalitásra, hatalomra törekszik. Vele szemben állnak a csordaemberek, akik egy elgondolt istendiktátum előtt hajlonganak és a részvét és gyengeség erkölcse előtt hódolnak.

Steiner[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner a szellemi megfigyelései alapján az individuumot, vagyis ént mindenkitől különböző, önmagában létező szellemi entitásként jellemezte, akinek van testtől és lélektől független szellemi szubsztanciája és van szellemi ereje is. Az ember testből, lélekből és szellemből álló lényének centruma az individuum, illetve annak testi reprezentánsa a személyiség. Az individuum mivoltából fakad az ember és az állat közötti nagy különbség. Míg a földön minden egyes embernek van külön individuuma, addig az állatvilágban az egyes fajoknak van egy-egy individuuma. Az állatoknak tehát csoport-énje van, míg az embereknek individuális énje. Steiner szerint az ember individuuma jelenleg alá van vetve a sorozatos újratestesüléseknek, reinkarnációnak. Az ember legbensőbb lényének magva az individuum, amely földi testét használja arra, hogy testi, lelki és szellemi fejlődésen menjen keresztül. Az antropozófia, amelyet Steiner hozott létre, az individuumot magasabb énnek nevezi. Ez az individuum az, aki a földi élet alatt a testbe, lélekbe küldi erőit, és a földi megtestesülés idejére az adott testhez kapcsolódó ént, személyiséget, alacsonyabb ént alakít ki magának. Így él a földön lelki és szellemi életet. Ez a testhez kapcsolódó én a magasabb én testben tükröződő hatása, aki aztán az átélt élmények, tapasztalatok, emlékek szerint alakul az egész élet során. Az alacsonyabb én aztán a test halálával megszűnik, pontosabban mindaz a tapasztalat, ami az individuum számára gyümölcsöző, a halál után fokozatosan beleolvad az örökké létező individuumba. Így semmi sem veszik el az ember szellemi magva számára, és a következő földi megtestesülését bensőleg gazdagabban, új lappal kezdheti, azaz új személyiséget, új éntudatot alakíthat ki, általában ellenkező neműként születik újra, a föld más táján, másik korban, más érdeklődéssel és más foglalkozást, tevékenységeket végez.[1],[2] "Ami individuális bennem, az nem az organizmusom a maga ösztöneivel és érzéseivel, hanem az az egységes eszmevilág, amely ebben az organizmusban felcsillan. Ösztöneimmel, hajlamaimmal, szenvedélyeimmel az egész emberi nemhez tartozom. Azáltal vagyok individualitás, hogy ezekben az ösztönökben, szenvedélyekben, érzésekben sajátos módon valamilyen eszmeiség nyilvánul meg. Ösztöneim, hajlamaim révén azonos vagyok a többi emberrel. De azáltal a sajátos eszmeforma által vagyok individuum, amelynek révén a többi ember között énnek nevezem magam."[1]

Pánpszichizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különböző indiai filozófiákban és a Buddhizmusban is találkozunk a pánpszichizmussal (világlélek fogalmával). Ezen elmélet szerint nincsenek individuális lelkek, egyének hanem minden egy egyetemes egész része. A buddhizmusban sem létezik az individuum, mivel mindent a keletkezésben és az elmúlásban fognak fel. Buddha a saját én lélek létezését is tagadta, minthogy egyetlen maradandó szubsztancia sem létezik. Mindezek ellenére Buddha vallotta az újjászületés tanát, azonban mivel nincs maradandó lelki szubsztancia, nincs individuum, az új élőlény az előző élőlény tetteiből fog kialakulni mellyel sem testileg, sem lelkileg nem lesz azonos.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, Genius Kiadó - Új Mani-fest Kiadó, Budapest, 2005. IX. fejezet

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]