Apoteózis
Az apoteózis (görög eredetű szó) istenítés, embernek az istenek közé helyezése.
Tartalomjegyzék |
Az ókori görögöknél [szerkesztés]
A görögök hite szerint egyes kiváló hősök holtuk után az istenek gyülekezetébe jutnak, és testük a hamvasztásban halandó salakjuktól megtisztul. Így istenült Héraklész, Akhilleusz vagy Bellerophontész stb. Később históriai személyeket is istenítettek, így Harmodioszt és Arisztogeitónt, valamint a Marathónnál elesetteket.
A rómaiaknál [szerkesztés]
Az apoteózis a rómaiaknál is meghonosodott, akik Caesartól kezdve császáraikat isteníteni szokták (consacratio). A császár a Divus (= megistenült) melléknevet, templomot és őt tisztelő papokat kapott.
A képzőművészetben [szerkesztés]
A festészetben és szobrászatban a szimbolikus ábrázolás egy neme, amelyben valamely személynek rendkívüli voltát akként dicsőítik, hogy isteni vagy más túlvilági lények társaságában, vagy egyébként képzelt földfeletti viszonyok közepett tüntetik fel. Rómában a császárok idejében különösen szokásos volt az e fajta ábrázolás domborműben előállítva, és igen gyakran fordul elő a római császári érmeken is. Az ifjabbkori festészetben is találkozunk ilyen ábrázolásokkal, így például Tiziano megfestette V. Károly császár apoteózisát, Rubens IV. Henrikét, Ingres pedig I. Napóleonét.
Az esztétikában [szerkesztés]
Az apoteózis az esztétikában a dráma vagy vallásos darab befejező része, amennyiben a hős szenvedéseinek isteni megnyilatkozás vagy magasabb vízió vet véget. (például Az ember tragédiája).
Az irodalomban [szerkesztés]
Az irodalomban apoteózis alatt a színművek ünnepélyes záróképét, esetleg látványos, zenével kísért némajelenetét értjük, amely a főhőst dicsőíti. A barokk színpadokon és a jezsuita drámákban volt gyakori, de alkalmazták a romantika hazafias darabjainak lezárására is.
Külső hivatkozás [szerkesztés]
- A Pallas nagy lexikona
