Öngyújtó
Az öngyújtó egy kis méretű eszköz, mely alkalmas láng létrehozására. Napjainkban leginkább a dohányzás elengedhetetlen kelléke. Az első öngyújtót Johann Wolfgang Döbereiner német kémikus készítette 1823-ban.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Felépítése, működése
Felépítését tekintve számos változatban kapható, de alapvetően mind ugyanazon az elven működik. A hagyományos eldobható öngyújtók esetében egy folyékony gázzal (többnyire butánnal) töltött fém vagy műanyag tartály, melyből egy szabályozható szelepen keresztül távozik a gáz, amit egy szikra gyújt be. A szikra származhat tűzkőtől, vagy egy apró piezoelektromos kapcsolótól. A gáz mellett léteznek benzines vagy gázolajos kanócot használó öngyújtók is – ezek kizárólag fém tokozással.
A hagyományos eldobható öngyújtók tartály része műanyagból készül, amelynek – újratölthető gyújtó esetén – az alján található egy kis szelep, amin keresztül a töltőpalack csatlakoztatható. A tartályon található fejrész minden esetben fémből készül, hogy ellenálljon a láng hőhatásának. A szelepből kiáramló gázt tűzköves gyújtó esetén (az ábrán) a felületek dörzsölődése által keletkező szikra, piezokristályt használó gyújtó esetén pedig a kristályhoz kapcsolódó érintkezők között létrejövő elektromos szikra gyújtja be.
[szerkesztés] Különleges kialakítások
- A vihargyújtó esetében nem sárga láng, hanem halvány kék. Ennek az az oka, hogy a gáz mellé több levegő kerül az égéstérbe, ezáltal az égés sokkal tökéletesebb, valamint nagyobb hőt is termel. Ennek a nagyobb hőnek köszönhető, hogy az égés nehezebben szüntethető meg.
- Egy tenyérnyi méretű parabolatükör is alkalmas napos időben tűzgyújtásra.
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Külső hivatkozások, források
|
||||||||||
