Zselatinos ezüst

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ilyen eljárással készült fénykép, circa 1890
Nigériai férfi hangszeren játszik (circa 1909-1913)

Zselatinos ezüstnek nevezzük összefoglaló néven a zselatinemulziós klórezüst vagy brómezüst előhívópapír fényérzékeny rétegét.[1] Ennek alkalmazása az 1930-as évektől vált elterjedtté a 35 mm-es, azaz a leica-filmek megjelenésével, és azóta is folyamatosan használatos fekete-fehér fényképek készítésére.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1870-es években fejlesztették ki a technikát,[2] amely sokáig nem volt népszerű eljárás, de az 1920-as években elkezdett terjedni és az 1930-as évekre szinte teljesen kiszorította a többi fényképkészítési eljárást. Azóta továbbfejlesztett változatait a mai napig használják.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fényképek műtárgyleírásában a technika meghatározására alkalmazott kifejezés. Az ilyen fénykép ezüstszemcsékből áll, amelyek zselatin kötőanyagban helyezkednek el. Legtöbbnyire az előhívópapírokra készült fotók meghatározása szokott lenni (hétköznapi nyelven: fekete-fehér fénykép), noha más fotográfiai anyagok is tartalmaznak hasonló összetételű képréteget.

Nem ritka, hogy a fénykép szélétől ezüstös kiválás halad befelé.[2] Ez azért történik, mert az idő múlásával az ezüstionok visszaalakulnak ezüstté elég nagy mennyiségben, és a jelenség ezüstrétegként ütközik ki a fénykép felszínén. A kötőanyag ideális tárolási hőmérséklete a száraz, meleg (810°C),[3] ennél hűvösebb vagy nedvesebb körülmények között repedezetté válhat, tönkremehet a fénykép.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]