Vita:Ante Pavelić (1889–1959)

Nem minden fasiszta, ami szélsőjobboldali és fajelméletet hirdet. Sőt, nem tartom helyesnek a nácik lefasisztázását sem, ami egy igen elterjedt jelenség, csak éppen nem fedi a valóságot.

Az usztasák sem fasiszták, sem nácik, hanem usztasák. Ugyanúgy, mint a nyilasok, akik szintén nem fasiszták, nem nácik, de még csak nem is usztasák. Ezért a fasiszta jelzőt le fogom cserélni.

--Mathae 2005. április 8., 22:55 (CEST)

Halála

December 23-án vagy 28-án halt meg? A cikkben két különböző dátum szerepel. Filoma 2006. december 28., 20:41 (CET)

Vitalapra áthelyezve

A következő szakaszok nem a diktátor életéről szólnak, hanem egy leendő Horvátország történelme cikkbe valók, ezért ideiglenesen áttettem őket ide. Ezenkívül néhány kitétel nem felel meg a semlegességnek vagy meghökkentő, ezek mellé forráskérő sablont raktam. Valójában az egész szöveghez és a szócikkben maradt életrajzi adatokhoz is jó lenne forrásokat megadni. --Adapa 2007. szeptember 27., 16:57 (CEST)

Az új állam politikai életében a Horvát Köztársasági Parasztpárt (Stjepan Radić) és a Szerb Radikális Párt (Nikola Pasić) játszott főszerepet, amelyek homlokegyenest eltérő elképzelésekkel rendelkeztek: a szerbek centralizációban, a horvátok autonómiában gondolkodtak. 1920-tól a horvát parlamentben többségbe kerülő HKPP bojkottálta az országgyűlés működését egészen 1924-ig. A bojkott módot adott a szerbeknek arra, hogy erőszakkal vegyék át a hatalmat és érvényesítsék központosító szándékaikat. Végül 1925-ben kiegyezett a két párt, és koalíciós kormányt alakítottak. Az egyezségben foglaltak szerint a horvát párt nevét Horvát Parasztpártra változtatta, és elismerte a királyságot. A koalíciós kormány rövid életű volt: 1926-ban feloszlott. A helyzet elősegítette a nemzeti mozgalmak és a szélsőségek megerősödését.

1928. július 20-án Radićot halálosan meglőtték a parlament épületében, és amikor augusztus 28-án meghalt, a bosnyák és horvát képviselők kivonultak az országgyűlésből, megtagadták a királyi hatalom elismerését és föderációt követeltek. Az állam összetartásának reményében I. Sándor 1929. január 6-án kihirdette a „királyi diktatúrát”, amelynek keretében feloszlatta a parlamentet, betiltotta a pártokat, ideiglenesen felfüggesztette a polgári jogokat, eltörölte az önkormányzatokat, és rendelkezéseket adott ki a kommunizmus terjesztése, a terrorizmus és a lázítás ellen. Hamarosan világossá vált, hogy a király intézkedései az egység megszilárdítása helyett csak növelték a megosztottságot. A horvátok Szerbia-ellenessége csak növekedett, a szerb politikai mozgalmak viszont felmorzsolódtak. Mindkét oldal képviselői közül sokan emigráltak...

1939. augusztus 26-án a jugoszláv kormányzat korlátozott autonómiát biztosított a horvátoknak, és kiegyezett a HPP-vel (Sporazum, azaz Megértés). A háborúban semlegességre törekvő Jugoszláviára erős nyomás nehezedett Németország részéről, hogy csatlakozzon a Tengelyhatalmakhoz. A kormány végül 1941. március 24-én írta alá a csatlakozási dokumentumot, de a légierő ifjú tisztjei két nap múlva puccsot hajtottak végre, és egész Belgrádban náciellenes demonstrációk kezdődtek.

...Az NDH Száborában a képviselők 60%-a pap volt, köztük sok ferences rendi szerzetes).{{forrás}} Érdekes módon a muszlim bosnyákok nem számítottak idegeneknek, az ortodox keresztény szerbek viszont igen.

... Megkezdődött a szerbek, zsidók és cigányok elpusztítása. A horvát rohamosztagok a „tiszta” Horvátországot erőszakos térítéssel, deportálással és gyilkosságokkal kívánták megvalósítani. A szerbeket P (pravoslavac, azaz pravoszláv, tehát ortodox) betűs, a zsidókat Z (židov) betűs karszalag viselésére kényszerítették. Mészárlásra először 1941. április 27-én, a bosnyák Gudovac faluban került sor, majd a háború végéig változatlan intenzitással folytak a rengeteg áldozatot (férfiakat, nőket, gyermekeket, öregeket vegyesen) követelő tömeggyilkosságok. Az ortodox papság is célponttá vált: a térségben működő 577 pap közül 131-et öltek meg – részben az eszközök hiányából fakadó – rendkívüli kegyetlenséggel (szikláról lelökés, megkéselés, agyonlövés stb.). A zsidó, szerb és roma lakosság vallási alapú üldüztetését Alojzije Stepinac zágrábi érsek támogatta.{{forrás}} Ezrek menekültek a viszonylag biztonságos Szerbiába. Az usztasák vérengzései gyakran a megszálló hadseregek számára is visszataszítóak voltak. Von Horstenau tábornok, Horvátország német erőinek parancsnoka írta egyik jelentésében, hogy „az usztasák dühöngő őrültekké váltak”. Sok olasz tiszt adott menedéket civileknek.

Az usztasákat a horvát katolikus egyház is támogatta (pl. Szarajevó érseke, Ivan Sarić), több – főleg bosnyák területen működő – klerikus, köztük sok ferences szerzetes a mozgalom tagja lett.{{forrás}} Rómában járva a Poglavnik a Vatikánba is ellátogatott, ahol – bár Horvátországot hivatalosan nem ismerték el – jóindulatúan fogadták „térítő” munkássága miatt.{{forrás}} (A folyamatosan Zágrábban tartózkodó pápai nuncius ugyanis mit sem tudott a kegyetlen mészárlásokról.) XII. Pius egyébként is kedvelte a horvátokat: Juraj Madjereć vezette a római San Girolamo kollégiumot, ami usztasák ezreit mentette meg a háború végén a biztos haláltól.{{forrás}}

1941 szeptemberében megalakult az első usztasa koncentrációs tábor Jasenovacban, ami a 26 balkáni láger közül a legnagyobb volt. Itt mintegy 200000 embert végeztek ki rendkívül brutális módszerrel: jobb híján elvágták a torkukat (még gyilkolási versenyt is rendeztek a táborban, amelyen jól szerepeltek a láger ferences rendi őrei).{{forrás}}

1942-re kikristályosodott az ellenállási mozgalom, ami hasonló kegyetlenséggel szedte áldozatait a németek, olaszok, horvátok és egyéb kollaboránsok körében. Ez ellen a Poglavnik a területen állomásozó németekhez hasonlóan könyörtelen megtorlást hirdetett, mindhiába. A partizánok az 1944. október 1-jén Jugoszláviába érkező Vörös Hadsereggel együtt felszabadították Belgrádot. A szovjetek Németország felé vették az irányt, így a Horvát Állam területének felszabadítása a partizánok és részben a nyugati szövetségesek feladata maradt. Rendkívül véres harcok kezdődtek. Az ellenállók 1945. április 6-án jutottak el Szarajevóba, mire az usztasa vezetők menekülni kezdtek. A jugoszláviai háború május 15-én ért véget. A világháború idején az ország korábbi népességének 11%-a, mintegy 1,7 millió fő halt meg, akik közül rengeteget (minimum 600 000 szerbet, 30 000 zsidót és 29 000 cigányt) az usztasák pusztítottak el.

... Ezt a veszélyt a pápai állam is felismerte, és 1948-ban Castel Gandolfóba telepítették a papnak álcázott usztasa vezért, majd sok horvát politikushoz hasonlóan Argentínába szállították.{{forrás}} Buenos Airesben újjászervezte az emigráns usztasák mozgalmát (neve Hrvatska Drzavotvorna Stranka) és Juan Domingo Perón diktatorikus hatalmú elnök biztonsági tanácsadója lett.

Horvátországban Tito kommunista partizánjai vették át – az usztasáktól nem sokban különböző eszközökkel – a hatalmat. Az usztasákkal, németekkel és magyarokkal kollaborálók tízezreit végezték ki a legkegyetlenebb módszerekkel. 200 usztasabarát papot és apácát is kivégeztek, a zágrábi érseket pedig 16 évnyi szabadságvesztésre ítélték Pavelić támogatása miatt.