Vida János

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vida János
Vida János mellszobra Apostagon
Vida János mellszobra Apostagon
Élete
Született 1846. április 12.
Apostag
Elhunyt 1911. február 3. vagy február 4. (64 évesen)
Apostag
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) vers

Vida János (Apostag, 1846. április 12. – Apostag, 1911. február 3. vagy 4.) költő.

Életrajz[szerkesztés]

Vida János 1846. április 12-én született Apostagon. Szülei pusztai emberek voltak, s mint egyik versében olvashatjuk, meglehetősen szegények. „Szegény ember volt az apám,/Alig hogy volt kenyere.” Nehéz körülményeik folytán mindössze három télen tudták iskolába járatni fiukat. A „három elemi”, a szűkre szabott tanulási lehetőség fölött érzett fájdalom gyakran kicseng a Vida-versekből.

Korán elvesztette szüleit, s az árva fiú hamarosan maga is cselédsorba került. Pásztor, napszámos, részesarató lett, s huszonöt éven át pusztán lakott. Szorgos munkája, törekvő egyénisége, s nem utolsósorban a versírással szerzett tekintélye révén azonban hamarosan kiemelkedett a cselédségből, s egyre feljebb küzdötte magát a falu társadalmában. Először ispán lett a földesúr birtokán, s az egykori cseléd most már cselédek irányítójaként kereste meg kenyerét. Később presbiterré választotta az evangélikus gyülekezet, melynek tagja volt. Végül a község elöljárója lett: rábízták az adóbehajtó kevéssé népszerű, de annál tekintélyesebb munkáját.

Halála 1911. február 3-án vagy 4-én következett be, de semmi esetre sem március 5-én, mint az irodalmi lexikon tudni véli. Bakay Péter korabeli evangélikus lelkész írásából tudjuk a dátumot: szerinte ugyanis február 5-én temették el a költőt. Mint Bakay írja: „Apostag emberektől hullámzó utcáján hosszú, szomorú menet” kísérte koporsóját.

Vida János költészete[szerkesztés]

A versírás ötletét saját nyilatkozata szerint a korabeli kalendáriumokból merítette, s ezek kétes értékű rigmusait próbálta utánozni a maga módján. Hogy mióta írt rendszeresen verseket, azt pontosan nem tudjuk: két, ezzel kapcsolatos kijelentése ugyanis ellentmond egymásnak.

Egyfelől kijeleti, hogy felesége iránt érzett „ifjúi szerelme” „Húsz éve múlott már”. Minthogy ez a közlése 1890 előttről való, s minthogy szerelmes versei nyilvánvalóan nem egy nős ember írásai, ezeknek születését – a fentebbi húsz év alapján – 1870 előttre datálhatjuk. Eszerint tehát Vida már 24 éves kora előtt számos verset írt.

Másfelől viszont azt írja, ifjú korában bizony elhanyagolta a költészetet, s csak most, „későn” érik be a termés.

Első publikációi[szerkesztés]

Vida, akiről 33 éves kora előtt aligha hallhattak a falu határain túl, s akit Apostagon is jobbára csak magánemberként ismertek, 1879-ben egy csapásra elismert, híres költővé vált. Saját bátorságának köszönhette a sikert, annak, hogy volt benne elég kurázsi fölutazni Budapestre, elmenni az Akadémiara, s átadni verseit a korszak egy vezető irodalmárának, Szana Tamásnak, aki a Petőfi Társaság főtitkára, a Koszorú c. lap szerkesztője volt. Nagyon megtetszettek neki Vida versei, elismerően írt róluk lapjában, s alighanem ő ajánlotta költőnknek a versek publikálását is.

Erre azonban csak jóval később került sor. Első kötete 1890-ben (44 éves korában) jelent meg Budapesten. A karcsú kis kötet, melynek címe, Szana Tamás ötlete alapján, Vadvirágok lett, 130 oldalon 188 verset tartalmaz. Ára 1 forint volt, ajánlása Halmi Nándor apostagi birtokost köszöntötte. Előszót a kötet ismeretlen sajtó alá rendezője, bizonyos DJ. fűzött a versekhez, s ebben a költő nehéz sorsát állítja szembe költészete értékeivel.

Tíz évvel később, 1900-ban jelent meg Vida második kötete, ugyancsak Vadvirágok címmel. Alcíme: A falu költője. Ez a könyv Kunszentmiklóson jelent meg, ára 2 korona volt, s ezúttal Csikay Imre dunavecsei főszolgabírónak ajánlotta a költő. Három „előszó” is olvasható a kötetben. Az elsőt Jansits Endre apostagi főjegyző, a másodikat Szana Tamás, a harmadikét pedig egy bizonyos Gergely Gyula írta, akinek kilétéről bővebb tudomásunk nincs.

A második kötet számos vonásában különbözik az elsőtől. Komolyabbnak, megfontoltabbnak, ugyanakkor beszűkültebbnek tűnnek az immár idősödő költő új versei, s elárulják, hogy szerzőjük immár bekerült a helyi irányító réteg sáncai közé. Formailag is eltérnek itt közölt versei korábbi társaiktól: hosszabbá, terjengősebbé váltak a költemények. Szembeötlő a két kötet közti nyomdatechnikai eltérés is: a második kötetet nagyobb betűkkel, szellősebben nyomtatták. E két utóbbi tény következménye, hogy a nagyobb lapszám ellenére is kevesebb vers található a kötetben: 155 oldalon mindössze 107 mű.

A közölt előfizetői listák Vida sikeréről tanúskodnak: míg az első kötetre mindössze kilencvenen fizettek elő, a másodikra mintegy kétszázan.

Kapcsolat a kortársakkal[szerkesztés]

Immár nyomtatásban olvasható versei az ország minden táján elismerést szereztek Vidának. 1896-ban egy budapesti tanár, bizonyos Géresy Imre köszönti időmértékes versben Vidát, 1891-ben pedig a felvidéki város, Besztercebánya lapja is megemlékezik róla, mégpedig igen elismerő hangon. A két kötet megjelenése közti időben (1890 és 1900 között) egy költői versenyen is részt vett Vida, melyben ellenfele egy másik „pór költő”, a biai Karikó János volt. A versengés kapcsán szoros barátság, verses levelezés alakult ki a két költő között, majd Karikó föl is kereste apostagi barátját. Később további parasztköltőkkel vette fel a kapcsolatot a két jó barát: mint Vida egyik versében írja: „Hallom, mostmár négyen vagyunk,/Polgárok, kik írogatunk,/Karikó, Miklós és Gyula,/Negyedik meg én: a Vida.”

Vida János magánélete[szerkesztés]

Vidáról mint magánemberről meglehetősen keveset tudunk. Szerelmes verseiben sohasem nevezi meg kedveseit, s amit mégis elárul róluk, arról sem tudhatjuk, vajon realitást vagy fikciót takarnak. A feltételezés szintjén négy lányra gondolhatunk, mint versei ihletőire. Egyikük Apostagon lakott, a falu közepén; sokáig biztatta Vidát, majd végül megcsalta, s másnak adta a kezét. Másikuk hűséges volt hozzá, ő viszont fiatalon meghalt, s így megint csak nem tette boldoggá a költőt. A harmadik nőalak akinek képe többé-kevésbé kibontakozik versei homályából, alighanem későbbi feleségével azonos. Végül a negyedik lány valőszínűleg fiktív személy, akit a költő képzelete – talán a népdalok fordulatától ihletve – a Balaton partjára helyez.

Családi élete versei alapján harmonikusnak tűnik. Igaz ugyan, hogy felesége sértődékeny, s ok nélkül duzzogni kezd, ugyanakkor viszont erénye, hogy a legkisebb kétség sem fér hűségéhez. Nagy megelégedéssel nyugtázza a költő: ha mindenki elárulja is, felesége mindig mellette fog maradni. Gyermekei közül egy fiáról biztosan tudunk: mint apja megörökíti egy versében, három évig huszárként szolgált Bécsben. Unokáiról is szó esik a második kötetben: már-már magasabbak nagyapjuknál – állapítja meg a költő.

Hogy szerették-e a faluban, nemigen tudjuk. Fiatal korában nyilván sokan irigykedtek a nyakas, s nem kevés lány kegyeit élvező Vidára, s később sem tette őt szimpatikussá állása. Temetésének leírása mégis arra vall, hogy öregkorára szert tett bizonyos megbecsülésre. Ő maga nagyon szerette faluját, s büszke volt eredményeire.

Forrás: Klajkó Leonóra, Valaczka András: Apostag