Vérteslovas

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Francia vérteslovas (1809)

A vérteslovasok vagy vértesek, vasasok, kürasszírok (franciául cuirassier, németül Kürassiere) lőfegyverrel és karddal felszerelt nehézlovas fegyvernem volt, amely a 15. században jelent meg először. Nevüket a mellvértjükről (franciául cuirass) kapták.[1] A 17. századtól páncélként már csak a mellvértet és sisakot viseltek. Jelentős szerepet játszottak a napóleoni kor háborúiban, de az első világháború kezdetén (akárcsak a többi lovas fegyvernem) elvesztették jelentőségüket. Ma díszőrségként, ceremoniális alkalmakkor találkozhatunk vérteslovasokkal, bizonyos országokban.

16-17. század[szerkesztés]

Az első vérteslovasok a középkori páncélos katonák felszerelését viselték: felsőtestet és combot takaró vértet és sisakot, amelyhez váll-, kar- és könyökvért is tartozott. A páncélkesztyű az esetek többségében elmaradt, főleg a jobb kézen, amelynek a pisztoly töltésének finom műveletét kellett végeznie. Elsődleges fegyverzetük a nyeregben tartott egy pár pisztoly volt, amelyet kard, esetleg fokos egészített ki. A lovat nem páncélozták.

Ez a felszerelés igen drága volt; pl. Angliában 1629-ben egy vérteslovast 4 fontból és 10 shillingből tudtak felszerelni, míg egy rövid muskétával (arquebus-szel) felfegyverzett könnyűlovast már egy fontból és hat shillingből ki lehetett állítani.[2]

A 16. század második felében a lovagok hosszú kopjája kiment a divatból, feltehetően a hosszú pikákkal felszerelt gyalogság elterjedése miatt. Kopja helyett a nehézlovasok pisztolyokkal, esetleg rövid karabéllyal fegyverkeztek fel (német nyelvterületen ezt a típust "schwarze reiternek" hívták).

Nürnbergi gyártmányú lovaspisztolyok (kb. 1650)

A tűzfegyverekkel felszerelt lovasság számára kifejlesztették az ún. caracolla taktikát, ahol a lovas kilőtte pisztolyait az ellenségre, majd hátrébb húzódva átadta helyét társának, aki közben újratöltött. A módszer azonban nem volt túl hatékony, mert a hosszú muskétákkal felfegyverzett gyalogosok nagyobb tűzerővel bírtak és a lovasok nagyobb célpontot nyújtottak. A svéd II. Gusztáv Adolf ezért az 1620-30-as években visszatért a közelharcos nehézlovasság gondolatához: katonáinak elsődleges fegyvere a kard lett és fő funkciója az, hogy rohammal szétzilálja az ellenség sorait.[3]

Az angol polgárháborúban csak két vérteslovas-ezredet állítottak fel, Robert Devereux essexi gróf testőrségét és a "Londoni homárokat". A teljes vértezet jelentősége lecsökkent, mert a gyalogság muskétái már képesek voltak átlőni ezeket. A könnyebb mozgás miatt a 18. század elejére a nehézlovasok már csak mell- és hátvértet öltöttek.[4]

18-19. század[szerkesztés]

A Pálffy-vértesezred egyenruhája 1762-ben

A vért használata rapszodikus volt a 18. század folyamán: pl. a spanyol örökösödési háborúban a brit lovasság eleinte nem viselt páncélt, később azonban ismét használatba vette a mell- és hátvérteket. A vérteslovasok az osztrák és a Nagy Frigyes-féle porosz hadsereg integráns részét képezték. Az 1768 és 1802 (amikor számukat lecsökkentették) között fennálló 12 osztrák vérteslovas-ezred csak mellvértet hordott.[5] Így a katonára és a lóra nehezedő súly csökkent, viszont a közelharcban védtelenül hagyta a lovas hátát.

1700 és 1785 között a nehézlovasok elsősorban háromszögletű kalapot hordtak, ami a század végére kétcsúcsú kalappá módosult. A 19. század eleső évtizedeire a kalapot sisak (bronzzal erősített bőrsisak, illetve a franciáknál acélsisak) váltotta fel.

A napóleoni háborúk idején a vérteslovasok újra reneszánszukat élték; a francia császár a cuirassier-ezredek számát egyről tizenhatra növelte, amit még kiegészített két karabélyos lovasezred is. Erre válaszul a többi európai hatalom is felelevenítette a vérteslovas fegyvernemet (bár az osztrákoknál mindvégig megmaradtak). Az oroszok két teljes hadosztálynyi nehézlovast állítottak fel, míg Poroszország két, Szászország három, Vesztfália két, Spanyolország és a Varsói Nagyhercegség egy-egy ezredet. A briteknél három lovasezrednél vezették be a mellvértet a napóleoni háborúk kezdetén, de használatára csatában nem került sor.

A vértesek általában a lovasság elitjének számítottak, a középkori lovagok afféle modernebb változatának: "nagydarab férfiak nagydarab lovakon". Miután a napóleoni háborúkban bebizonyították hatékonyságukat, az európai nagyhatalmak végig a 19. század során hadrendben tartották őket (bár Ausztria 1868-ban leszerelte vértesezredeit).[6] Európán kívül Randzsit Szingh, a Szikh Birodalom alapítója állított fel két ezredet, francia minta alapján az 1830-as években. A négyszáz katona mellvértjeit Franciaországból hozatta, míg sisakjaikat és egyenruhájukat helyi mesteremberek készítették.[7]

Vértesek a napóleoni háborúkban[szerkesztés]

A korabeli muskéta közelről átlőhette a mellvértet, de a távoli vagy rézsútos lövésektől, esetleg pisztolygolyóktól képes volt megvédeni viselőjét. Ezenkívül igen jó védelmet nyújtott az ellenséges lovasok szablyái és kopjái, vagy a gyalogosok szuronyai ellen. Nem lebecsülendő a lélektani hatás sem: viselője lelkesebben vetette magát a közelharcba, az ellenfelet pedig megfélemlítette. Lovasroham esetén többletsúlyával növelte a lendületet.

Az eredeti előírás szerint Napóleon kürasszírjainak mellvértje három közeli muskétalövést kellett volna, hogy kiálljon, ez a gyakorlatban azonban soha nem teljesült. Az előírást ezért később módosították, elég volt egyetlen, messziről leadott lövést hárítania.[8] Bár a középkori vértekhez képest jelentős előrelépést jelentett, a mellvért így eléggé nehéz volt és meleg időben különösen kényelmetlen volt viselni.

A francia-porosz háború[szerkesztés]

Az utolsó fegyveres konfliktus, amelyben a vértesek hagyományos szerepkörükben jelentős eredményt értek el, az 1870-71-es francia-porosz háború volt. A háború kezdetén a franciáknak tizenegy ezredük volt, ezek azonban a waterlooi csata óta nem vettek részt tényleges ütközetben. A 6. és 9. ezred ugyan szolgált a krími háborúban, de nem konfrontálódott az ellenséggel.[9] Parancsnokaik nagyon várták, hogy a tíz porosz vértesezred ellen bebizonyíthassák fegyvernemük fontosságát. Froeschwillernél és Rezonvillenél több rohamot intéztek a poroszok ellen, ám a gyalogság és az ágyúk tüze megtizedelte őket és alig értek el eredményt.

20. század[szerkesztés]

Francia cuirassier-ek indulnak a frontra 1914 augusztusában

1914-ben a német hadsereg kötelékébe még mindig tíz vértesezred tartozott (beleértve a testőrség gárdaezredét; a franciák 12, az oroszok 4 ezredet tartottak meg. Ausztria-Magyarország már az 1860-as években felszámolta vasas lovasságát.[10] A német és orosz lovasok ekkor már csak a díszegyenruha részeként viseltek mellvértet,[11] de a franciák még mindig hordtak vászonborítással ellátott cuirasst. Az első világháború kitörése után az első csaták tapasztalatai alapján a vérteket félretették, bár hivatalosan csak 1915 októberében vonták ki őket az egyenruhakellékek közül.[12] Rajtuk kívül a 20. század elején a spanyol Escolta Real testőrezred, az argentin elnöki testőrség és az olasz corazzieri-k egyenruhájához tartozott hozzá a mellvért.

A német és orosz vértesezredeket a császári és cári hadseregek felszámolásakor 1918-ban, illetve 1917-ben szüntették meg. A francia hadsereg továbbra is fenntartott hat cuirassier-ezredet (bár terepen már nem hordták a páncéljukat); a 30-as években ezeket az elsők között gépesítették. Egy ezred (a 12e Régiment de Cuirassiers) a mai napig a francia fegyveres erők része

Olaszországban egy vértesezred van, amely a köztársasági elnök díszőrségét adja és a rendőrség (carabinierik) kötelékébe tartozik.

Spanyolországban a királyi testőrség (Escuadrón de Escolta Real) egy hagyományos vértesezred.

Az angol Household Cavalry díszegyenruhájához hozzátartozik a mellvért, bár hivatalosan soha nem nevezték őket vérteseknek.

A chilei és az argentin hadsereg egy-egy páncélosezredének megnevezésében még mindig szerepel a vértes (Coraceros) szó.

Források[szerkesztés]

  1. Angus Konstam, William Younghusband. Russian Army of the Seven Years War. Osprey Publishing (1996). ISBN 1-85532-587-X 
  2. Haythornthwaite, P. (1983) The English Civil War, An Illustrated History Blandford Press. ISBN 1-85409-323-1. 45, 49. o.
  3. Brzezinski, R. (Hook, R. - illustrator) (1993) The Army of Gustavus Adolphus (2) Cavalry. Osprey Publishing, ISBN 1-85532-350-8, p. 4
  4. Blackmore, D. (1990) Arms & Armour of the English Civil Wars, Trustees of the Royal Armouries. ISBN 0-948092-08-4, pp.9-10
  5. Smith, Digby. An Illustrated Encyclopedia of Uniforms of the Napoleonic Wars, 140-141. o. 
  6. Richard Knotel, 24. o. "Uniforms of the World, ISBN 0-684-16304-7
  7. Heath, Ian. The Sikh Army 1799-1849, 46. o. 
  8. Elting, J.R. (1988) Swords Around a Throne: Napoloen's Grande Armée, London, p. 230
  9. Stephen Shann & Louis Delperier, pages 11 and 17 "French Army 1870-71, ISBN 1-85532-121-1
  10. Rothenburg, G. The Army of Francis Joseph. West Lafayette: Purdue University Press, 1976. p 63.
  11. Herr, Ulrich. The German Cavalry from 1871 to 1914, 268. o. 
  12. Louis Delperier, pp 34 and 60 Les Cuirassiers 1845-1918, Paris: Argout-Editions, 1981

Ez a szócikk részben vagy egészben a Cuirassier című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.