Unokáink sem fogják látni…

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Unokáink sem fogják látni…
A műsor szimbolikus alakja Pallasz Athéné volt, akinek a kezéből néha kilopták a lándzsát
A műsor szimbolikus alakja Pallasz Athéné volt, akinek a kezéből néha kilopták a lándzsát
Műfaj művészeti műfaj


Ország Magyarország
Nyelv magyar
Sugárzás
Eredeti adó M1
További információk

Az Unokáink sem fogják látni… a Magyar Televízió 1980-tól vetített, Magyarország épített örökségének megőrzésével, védelmével foglalkozó műsora volt. A műsor ötletgazdája és szerkesztője egyaránt Ráday Mihály volt. Az Unokáink sem fogják látni… 2010-ben szűnt meg Medveczky Balázs megbízott tévéelnök vezetése alatt.[1]

Története[szerkesztés]

Ráday visszaemlékezése szerint mikor operatőrként dolgozott, Szőnyi G. Sándorral kerestek helyszínt a Bánk bán című TV-filmhez, ám lényegében mindenütt csak lepusztult műemlékeket találtak. Végül az ausztriai, Léka vára lett a forgatás helyszíne, ám Ráday elgondolkodott azon, miként lehet, hogy bár minden helyen évszázadokkal ezelőtt szétlőtték a várat, azok Magyarországon vállalhatatlanul pusztulnak, Ausztriában azonban helyreállítva várják a látogatókat. Ekkor született egy olyan műsor ötlete, amely nem csak bemutatná az értékeket, de agitálna is a megmentésük érdekében.[2] A címet az akkoriban futó Unokáink is látni fogják című, a kortárs építészeti törekvéseket bemutató műsortól kölcsönözték, az adás emblémájává váló városvédő Pallasz Athéné alakját - és a jelmondatot, miszerint időnként az ő kezéből is kilopják a lándzsát - Ráday találta ki, Devecseri Gábor fordításait olvasva.[2]

Az első adásra - még egyfajta pilotműsorként, kisfilm jelleggel - 1980. június 27-én került sor, az MTV 1-es csatornáján a 20 órakor kezdődő Terefere című műsorában, és mindössze kilencperces volt.[3] 1981. május 28-án volt a következő kisfilm, még szintén a Terefere műsorában, majd ősztől - először 1981. október 10-én, szombaton 18:00-18:25-ig - önálló műsorként, közel fél órányi műsoridővel kéthavonta jelentkezett,[4] majd 1983 áprilisától körülbelül havonta - évente 10-12 alkalommal - került adásba. 2010 januárjában tartottak a 231. adásnál, és tavasszal szűnt meg az Unokáink sem fogják látni…

Hatása[szerkesztés]

A műsor harminc éven keresztül hívta fel a figyelmet értékes épületek, építmények rossz kivitelezéséből, elhanyagoltságából, pusztulásából fakadó hibákra, hiányosságokra, veszélyekre. Még felsorolásként sem lehet áttekinteni, hány épület, építmény köszönheti megmaradását, apró részleteinek megmentését, felújítását az Unokáink sem fogják látni...-nak. Ráday a műsor anyagaiból több kötetet is összeállított, van olyan, amelyik közel ezer oldalon át sorolja a műsor anyagait és a visszhangokat, az épületek sorsának további alakulását.[5]

Talán legfontosabb hatásnak a szemléletformálást tekinthetjük, vagyis azt, hogy a műsor nézői másként tekintettek a lepusztult, hajdanvolt szépségüket elvesztő, de értékes épületekre, díszekre, közterületi alkotásokra, utcabútorokra. Zappe László kritikus már 1981-ben, az adás indulásának évében így fogalmazott:

„Irigylem Ráday Mihályt, alighanem a szemét irigylem. Azt, hogy mi mindent képes meglátni, mi mindent tud védelemre szorulónak gondolni. Mennyi megóvandó értéket lát környezetünkben.[6]

Göncz Árpád pedig a húsz évvel később, 2001-ben megjelent Városvédőbeszédek című könyv ajánlójában írja:

„1980 óta Budapestet - sőt, jószerivel az egész országot - Ráday Mihály szemével látom. Nem csak azt, amit (...) "unokáink sem fogják látni" jóslattal címkéz, hanem azt is, amit országjáró útjaimon már jómagam is azzal a kimondatlan gondolattal idézek: vajon látta-e Ráday? Írt-e róla Ráday? Ami mögött ott bujkál a remény?[7]

Ráday saját elmondása szerint az este 21–23 óra közti idősávba helyezett műsor hajdan kétmillió nézőt ültetett le a tévé képernyője elé.[2] Később, már amikor a délelőtti órákban adták a műsort, nézettsége szerényebb volt.

Az 1980-as évek elejére esik, hogy országszerte megalakultak a helyi városvédő- és szépítő egyesületek, köztük a Budapesti Városvédő Egyesület is, aminek Ráday kezdetben alelnöke, majd elnöke is lett. Néhány településen – köztük Kaposváron – már létezett ilyen egyesület, de kétségtelen, hogy a műsor adott lendületet újabbak megalakításához.[8] Az egyesület(ek) és a műsor élete összefonódott, hiszen a számos, a műsorban elhangzó felhívásra mozdultak meg a helyiek, és a helyiek segítségkérésének adott hangot a műsor.

Megszűnése[szerkesztés]

2010. szeptember 20-án a Magyar Televízió Ráday Mihály munkáját oklevéllel ismerte el, egyúttal nyugdíjazták is, és műsorát megszüntették.[1] Őszre tizenötezren írták alá azt a petíciót, ami a műsor megszüntetését kifogásolta és újraindítását követelte, de eredménytelenül.[9]

Díja[szerkesztés]

Az MTV elnökének különdíja[10]

Források[szerkesztés]

  1. a b Unokáink sem...: Rádayt kitüntették, a műsor megszűnik. Népszabadság, LXVIII. évf. 220. sz. (2010. szept. 21.) 18. o.
  2. a b c Papp Sándor Zsigmond: A városvédő. Népszabadság, LXVIII. évf. 222. sz. (2010. szept. 23.) 20. o.
  3. MIT LÁTUNK—MIT HALLUNK. Népszava, CVIII. évf. 149. sz. (1980. jún. 27.) 8. o.
  4. A televízió műsora. Új Tükör, XVIII. évf. 40. sz. (1981. okt. 4.) 33. o.
  5. Ráday Mihály: Új városvédőbeszédek. Budapest: Tarsoly Kiadó. 2001.  
  6. Zappe László: Nem a lámpák... Népszabadság, XXXIX. évf. 273. sz. (1981. nov. 21.) 7. o.
  7. Ráday Mihály: Új városvédőbeszédek. Budapest: Tarsoly Kiadó. 2001. V. o.  
  8. Czaga Viktória (szerk.): A Budapesti Városvédő Egyesület 25 éve. Budapest: Budapesti Városvédő Egyesület. 2010. 9. o.  
  9. Apats Gábor: Ráday Mihály: Velem senki nem beszélt a folytatásról. Origo (2010. okt. 31.) (Hozzáférés: 2018. szept. 13.)
  10. Kollega Tarsoly István: A magyar televíziózás műfajai - Dokumentum- és rövidfilmek. Magyarország a XX. században (MEK) (2000)