Ukijo-e

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ukiyo-e
Painting of a finely dressed Japanese woman in 16th-century style. Colour print of a busy theatre
Colour print of a colourfully made-up Japanese actor making a bold expression with his fingers extended, facing right. Colour print of a closeup of a heavily made-up mediaeval Japanese woman peering through a translucent comb.
Colour landscape print of a group of three walking to the left, forests and a tall mountain in the background. Colour print of a bird flying near some flowers
A set of three colour prints of a samurai being menaced by a gigantic skeleton
Bal felsőtől:

Az ukijo-e (浮世絵, 'a lebegő világ képei') a késői japán zsánerfestészet aprólékosan faragott cseresznyefa dúcokkal nyomott alkotásai, „fametszetei”. Az ukijo kifejezés a hedonista életmódot hivatott leírni. Az effajta életmódot megjelenítő festett vagy nyomtatott ukijo-e-k a 17. század második felében jelentek meg, és nagy népszerűségnek örvendtek a kereskedők körében, akik addigra már elég tehetősek voltak ahhoz, hogy ilyen alkotásokkal díszíthessék otthonaikat. Először Hisikava Moronobu gyönyörű nőket megjelenítő festményei és fekete-fehér nyomatai arattak sikert az 1670-es években. A színes nyomatok fokozatosan jelentek meg, először csak kézzel színezve, és kizárólag speciális megrendelésekre. Az 1760-as évektől, Szuzuki Harunobu sikeres nisiki-e nyomatait követően általánossá váltak a teljesen színes alkotások, mindegyik nyomat tíz vagy több dúccal nyomva. A 19. században egy leginkább tájképeikről elhíresült páros lépett színre - a merész formalista Kacusika Hokuszai, akinek A nagy hullám Kanagavánál című fametszete máig a japán művészet egyik legismertebb alkotása; és leginkább a Tókaidó ötvenhárom postaállomása című sorozatáról ismert Utagava Hirosige . A két mester halálát, és az 1868-as Meidzsi-restauráció utáni technológiai és társadalmi modernizációt követően az ukijo-e alkotás gyors hanyatlásnak indult. Néhány ukijo-e művész festményekre specializálódott, de a munkák nagy része fametszet volt. Az 1870-es évektől kiemelkedő irányzat lett a japonisme, mely olyan korai impresszionistákra, mint Edgar Degas, Édouard Manet, Claude Monet, és posztimpresszionalistákra, mint például Vincent van Gogh volt hatással. Laponként is (néha reklámplakátként), albumonként is készültek, kedvelt témáik a bordélyok (sunga) és kurtizánok, kabukiszínészek, történelmi alakok, szép nők (bidzsinga), állatok és tájak. Máig gyűjtőcsemegék, noha nagyon sok függ az állapotuktól (restaurálni gyakorlatilag lehetetlen őket, és a nyugati keretezési mánia sem tett jót nekik); régiségkereskedők sokszor modern albumokból kimetszett és berámázott fényképmásolatokat sóznak rá a gyanútlanokra.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Heian-kor óta a japán művészet két fő vonalat követett: a japán témákra fókuszáló nativista Jamato-e hagyományt, amely a Tosza-iskola munkáival vált ismertté; és a kínai ihletésű kara-e-t olyan stílusokban, mint például a Sessú Tójó monokróm tusfestése.[1]Akárcsak az építészetben és az iparművészetben, a festészetben is a Momojama-kor stílusát folytatták tovább az Edo-kor első évtizedeiben. Eredeti nagyvonalúságát, merészségét és erejét azonban hamar elvesztette. A Momojama-korban vezérszerepet betöltő Kanó-iskola Kanó Eitoku halála után csoportokra bomlott, társadalmi pozícióját megtartva a Edo sógunok udvarának hivatalos festészeti iskolája lett. A hagyományokban gazdag, közkedvelt zsánerfestészet egyre inkább az úgynevezett macsi-esi-k, a nép köréből származó festők kezébe került. A zsánerfestészet elvesztve sokoldalúságát, kizárólag a szórakozást, mulatságokat ábrázolta.[2]

A painted screen of six panels depicting a park-like setting in which visiters enjoy the scenery.
Kanó Hidejori Takao felülnézetből (16. század első fele) c. műve az egyik legkorábbi japán festmény, amely átlagemberek életeit jeleníti meg.[3]

A 16. századig az átlagemberek élete nem szolgált a festészet tárgyául, ha pedig mégis, akkor a munkák a vezető szamuráj és a gazdag kereskedő osztály számára készített luxuscikknek számítottak.[4] Később megjelentek városi polgárokról vagy által készített munkák is, beleértve a szép nőkről, színházjelenetekről és kurtizánokról készült olcsó egyszínű festményeket is. A kézzel készített volta miatt alacsony számú festményeket hamarosan a tömegesen előállított fadúcos nyomtatással készült metszetek váltották fel.[5] Hangzásbeli azonosság állt fenn az ukijo[m 1] „lebegő világ”, és az egyik buddhai kifejezés között, amelynek jelentése „a bánat és gyötrődés világa”[m 2] . Később a többi jelentés mellett, az ukijo kifejezés, kifejezetten erotikus jelentéssel bírt, és az alacsonyabb társadalmi rangú emberek hedonista életszemléletét hivatott kifejezni. Ez az életszemlélet Aszai Rjói Ukijo Monogatari című regényében is említésre kerül.[6]

Stílus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eisószai Csóki - A Macubaja ház kurtizánja, Szomejama

Az ukijo-e metszetek legszembetűnőbb tulajdonsága, a határozott vonalvezetés.[7] Az első nyomatok egyszínűek voltak, és ezek a vonalak voltak az egyetlen nyomatott elemek; a színek megjelenése után ezek a vonalak továbbra is uralkodtak. Az ukijo-e kompozícióban megfigyelhető a formák sík téren való elhelyezése.[8]Az műveken szereplő alakok általában egy síkban voltak elhelyezve. A figyelem megragadására a vertikális és horizontális kapcsolatok, kisebb dekoratív elemek, vonalak, formák, a ruha mintázata szolgáltak.[9] Gyakran jellemző a metszetek kompozíciójára az aszimmetria, továbbá megfigyelhető, hogy a szereplők szokatlan szögből néznek, általában felülről. 1744 körül a fekete-fehér nyomtatásról áttértek a halványpiros és zöld két-színnyomtatásra, majd két évtizeddel később Szuzuki Harunobu előállította az első sokszínű nisiki-e „brokátkép” nyomatokat több nyomódúc alkalmazásával. A régebbi ukijo-e képek általában egy vagy két alakot ábrázoltak semleges háttér előtt, megelégedve a lendületes vonalvezetésű kompozícióval. Harunobu nagyobb valószerűségre törekedve alakjait olyan környezetbe állította, mely összhangban állt az ábrázolt lényével.[10]

Témák és műfajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ukijo-e képek legkedveltebb témái közé tartoztak a kabuki színészek (jakusa-e), tájképek és a női szépség (bidzsinga). A késői képeken ábrázolt nők leginkább kurtizánok és gésák voltak, akik a örömnegyedekben fellelhető élvezeteket hirdették.[11] A nők fizikumának hiteles megjelenítésére kevés figyelmet fordítottak.[12] Mijagava Csoszun híres volt puha vonalakkal és pompás színekkel festett női portéiról és erotikus képeiről (sunga). Csoszun kedvét lelte a hétköznapi emberek örömeinek bemutatásában, ahogy az alkotásain is látható. E művek betekintést engednek a virágzó szórakoztató kultúrába, amelyet Edóban az átlagemberek is élvezhettek.[13] Kitagava Utamaró különösen híressé vált erotikus alkotásairól, amelyeken a karcsú, hattyúnyakú, elegáns hölgyeket gyakran kissé kacér módon jelenítette meg. A sunga nevű erotikus ábrázolás fontos típusnak számított a hölgyek, tájképek, színészek és színpadi jelenetek megörökítése mellett. Takahasi Tecu művészettörténész szerint nagyon sok erotikus témájú nyomat készült,az ukijo-e művészek többsége, például Szuzuki Harunobu, Kacusika Hokuszai és Keiszai Eiszen is több ilyen képet tervezett.[14] Keszai Eiszen számos női portrét és erotikus képet készített, azonban tájképeit is nagyra becsülték. A „végzet asszonyai” típusú nő portréiról vált híressé, az ezeken szereplő nőket általában csábító tekintettel és félig nyílt ajkakkal ábrázolta. A korabeli néző számára Eiszen alakjai a női bájt, érzékiséget és sajátos romlottságot testesítettek meg. Az 1820-as években Eiszen Edo híres vöröslámpás negyedeinek kurtizánjairól számos sorozatot készített. Az ukijo-e történetéről írt, 1833-ban megjelent könyvében azt írja, hogy korának hús-vér, divatos hölgyeit szándékozott ábrázolni, nem a kabuki színészek által idealizált típusokat.[15] A kor két legelterjedtebb szórakoztatása, a kabuki és szumó világ hírességek portréira különösen nagy volt a kereslet.[16] A történelem folyamán az ázsiai művészetben fontos szerepet játszott a természet megjelenítése. A művészek közelről tanulmányozták az állatok és növények anatómiáját, holott az emberi test megjelenítése irreális volt egészen a modern időkig. A természetet megjelenítő ukijo-e képek a kacsó-e-k („virágok és madarak képei”), azonban a műfaj nem csak madarakra és virágokra korlátozódott, és ezek sem feltétlenül jelentek meg együtt az alkotásokon.[17] Az 1840-es Tenpó Reform betiltotta a színészek és kurtizánok ábrázolását. A tájképeken és kacsó-e-ken kívül a művészek a történelmi, irodalmi, vallási jelenetek, ősi harcosok ábrázolása felé fordultak. Jól ismert harcosokat és kardforgatókat, mint például Mijamoto Muszasi, japán és kínai mitológiából származó természet fölötti lényeket, szörnyeket és hősöket is gyakorta ábrázoltak.[18]

Főbb képviselői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sóno Dzsuku, egyike Utagava Hirosige Tókaidó ötvenhárom postaállomása c. sorozatának

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. (浮世Hepburn-átírássalukiyo?) "lebegő világ"
  2. (憂き世Hepburn-átírássalukiyo?) "bánat és gyötrelem világa"

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lane 1962. 8-9. o.
  2. Itou 1930. 204. o.
  3. Kobayashi 1997, 66. o.
  4. Kobayashi 1997. 66-67. o.
  5. Kobayashi 1997. 67-68. o.
  6. Hickman 1978 5-6. o.
  7. Michener 1959. 11-12. o.
  8. Michener 1959. 60. o.
  9. Bell 2004. xvi. o.
  10. Itou 1980. 218. o.
  11. Harris 2011. 60. o.
  12. Hillier 1954. 20. o.
  13. Sato 2008. 33. o.
  14. Sato 2008. 62. o.
  15. Sato 2008. 86. o.
  16. Harris 2011. 95, 98. o.
  17. Harris 2011. 132. o.
  18. Harris 2011. 148,153. o.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Ukiyo-e című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ukiyo-e témájú médiaállományokat.