Szlovák felkelés (1848–49)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
1848-49-es szlovák felkelés
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc része
Ján Francisci kapitány, háttérben a felkelőkkel Miavánál. Peter Michal Bohúň festménye
Ján Francisci kapitány, háttérben a felkelőkkel Miavánál. Peter Michal Bohúň festménye
Dátum 1848. szeptember 19. - 1849. november 21.
Helyszín a Habsburg Birodalom, azon belül Felvidék
Casus belli A szlovák értelmiség elégedetlensége a magyar nemzetiségi politikával, nemzetiségi jogaik érvényesítése
Eredmény Határozatlan Megállapodás (csekély engedmények az uralkodótól), egyébként a felkelés elbukott
Harcoló felek
Szlovák Nemzeti Tanács
  • Szlovák partizánok és önkéntesek
  • Osztrák birodalmi katonák
Magyar Királyság
  • Magyar hadsereg és nemzetőrség
  • Parancsnokok
    Ľudovít Štúr
    Jozef Miloslav Hurban
    Michal Miloslav Hodža
    Janko Kráľ
    Ján Francisci
    Bedrich Bloudek
    František Zach
    Kossuth Lajos
    Batthyány Lajos
    Bem József
    Görgey Artúr
    Wysocki József
    Haderők
    Néhány ezer szlovák, cseh és morva önkéntes,
    csekély osztrák segítséggel
    Kb. 150000 fős honvédség, ebből 80000 a Felvidéken
    Veszteségek
    NemismertNemismert
    A Wikimédia Commons tartalmaz Szlovák felkelés témájú médiaállományokat.

    Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik momentuma volt a szlovák felkelés, amely a Magyar Királyság és a Szlovák Nemzeti Tanács(wd) között zajlott.


    Történelem[szerkesztés]

    A szlovák nemzetiségi mozgalom vezetői – Jozef Miloslav Hurban, Michal Miloslav Hodža és Ľudovít Štúr – az 1848-as forradalom nyomán Liptószentmiklóson fogalmazták meg politikai programjukat, a szlovák nemzet követeléseit. A délszláv, illetve román nemzetiségi mozgalmakhoz képest ugyanakkor tömegtámogatottságuk kisebb maradt, mivel a szlovák lakosság többsége megelégedett az áprilisi törvények és a Batthyány-kormány felső-magyarországi intézkedéseinek (vetőmagosztás az előző évben éhínség sújtotta megyékben) eredményeivel, míg a modern szlovák nemzettudat még csak kialakulóban volt.[1]

    Szlovák önkéntesek egy 1851-es rajzon

    1848 nyarán úgy döntöttek, hogy sérelmeik és követeléseik érvényesítésére a megyék és az országgyűlés adta keretek nem elegendők. 1848. szeptember 18-án külső anyagi támogatással fegyveres felkelés kezdődött, melynek katonai vezetését Hurban, egy nyitra vármegyei evangélikus lelkész vállalta.[1] Morvaország felől toborzott fegyvereseivel átkelt a Kárpátokon és betört Nyitra vármegyébe; a felkelés bázisa a Kis-Kárpátoktól nyugatra, Miava környéke volt.[1] A felkelésben főleg magyarországi szlovákok vettek részt, de Hurbannak sikerült jó néhány fegyveres önkéntest toboroznia Morvaországból és Csehországból is. A tömegtámogatottság hiánya miatt ugyanakkor a Batthyány-kormány nem mozgósított jelentős erőket; a felkelés leverését a helyi nemzetőrökre bízta, vezetőit pedig császárpárti agitátoroknak tekintette.[1] A szlovák felkelők és önkénteseik nem voltak képzettek és nem rendelkeztek katonai tapasztalatokkal, a nekik küldött osztrák támogatás pedig nem volt elégséges, ezért fegyveres felkelésük már eleve kudarcra volt ítélve. Szeptember 26-án Szenicénél, majd szeptember 28-án Ótura és Miava között a mozgósított nemzetőrök és a 34. (Porosz herceg) gyalogezred két százada súlyos vereséget mért a felkelőkre,[2] és 10 nappal a felkelés kezdete után kiűzte a Szlovák Légiót az országhatáron.[1]

    Hurban a sikertelen megmozdulások után igyekezett még további önkénteseket toborozni, akik később az osztrák hadsereg segédcsapataiként működtek közre és meghatározó szerepük nem volt a magyar szabadságharcban. A szabadságharc bukása után hivatalosan 1849. november 21-én Pozsonyban oszlatták fel a szlovák önkéntes csapatokat.

    A felkelőkkel ellentétben a magyar honvédsereg több tízezer szlovák nemzetiségű honvédet tudott felfogadni, vagy maga mellé állítani, akik végigharcolták a szabadságharcot.

    Hatása[szerkesztés]

    A szlovák történetírás az 1848-as felkelést a nemzeti függetlenségért vivott első fegyveres küzdelemnek tekinti.

    A felkelés leverése után elfogott két fiatalembert, Viliam Šuleket(wd) (a Szlovák Nemzeti Tanács(wd) 25 éves titkárát) és Karol Holubyt(wd) (a felkelés egyik, 20 éves szervezőjét) a magyar hatóságok a Jeszenák János nyitrai főispán és kormánybiztos által indított vizsgálat eredményeként, példát statuálandó halálra ítélték és 1848 októberében kivégezték. [1]

    Jegyzetek[szerkesztés]

    1. a b c d e f Demmel József: Szlovák bérgyilkos szolgálta a miniszterelnöki hivatalt 1848-ban (magyar nyelven). Múlt-kor, 2006. október 6. (Hozzáférés: 2019. március 19.)
    2. Hermann Róbert: 1848–49. A szabadságharc hadtörténete. 143-144. o.

    Források[szerkesztés]