Szerkesztő:Füleki Ádám/valladolidi vita

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
„Vadembereket” ábrázoló szoborcsoport a Colegio de San Gregorio homlokzatán.

Az 1550-1551-ben zajlott valladolidi vita két spanyol dominikánus szerzetes eldöntetlenül maradt teológiai eszmecseréje volt arról, hogy elfogadható-e az amerikai kontinens őslakosainak rabszolgasorba vetése.

Bartolomé de las Casas, a mai Mexikó déli részén található Chiapas tartomány egykori püspöke amellett érvelt, hogy az indiánok szabad emberekként élnek a természet rendjében, ezért az európaiakkal azonos bánásmód illeti meg őket,[1] és mivel képesek a racionális gondolkodásra, meggyőzhetők a keresztény hit igazságáról. Ellenfele, a főként Arisztotelészre és Szent Ágostonra támaszkodó Juan Ginés de Sepúlveda szerint az indiánok természet szerint rabszolgák, akiket a „természet rendjét sértő bűnök kigyomlálása” érdekében büntetésnek: szolgaságnak vagy rabszolgaságnak lehet és kell alávetni.[2] Mindkét fél úgy vélte, a katolikus teológia tételei a saját álláspontjukat támasztják alá.

A vita nem a két fél szóbeli összecsapásából állt, hanem írásban zajlott: egy I. Károly spanyol király felkérésére egyetemi tanárokból és teológusokból összeállított testület a két szerző egyaránt Apologia (Védelem) cím alatt megjelent műveit tanulmányozta át[3] a Domonkos-rend valladolidi teológiai fakultásának épületében (Colegio de San Gregorio) rendezett ülésein. A testület döntése nem ismert, később mindkét szerző győztesnek nevezte magát.[forrás?]

A valladolidi vita egy fontos, de maradandó következményekkel nem járó lépés volt abban a több évtizedes kampányban, amelyet spanyol teolgógusok és humanisták folytattak az indián civlizációk erőszakos gyarmatosításával és keresztény hitre térítésével szemben.[forrás?]

Háttér[szerkesztés]

A gyarmatosítóknak az amerikai indiánokkal szembeni embertelen bánásmódja és különösen a keresztény vallásra való erőszakos áttérítésük egyedül Spanyolországban váltott ki jelentős tiltakozást a teológusok és a szellemi élet más képviselői körében. A spanyol és portugál hittudósokat tömörítő salamancai iskola vezetője, Francisco de Vitoria vitatta, hogy az európai uralkodóknak joga volt az új földek megszállására, illetve hogy a – szerinte világi hatalommal nem rendelkező – VI. Sándor pápának 1493-as Inter caetera kezdetű enciklikájában joga volt felhatalmazást adni gyarmatok létrehozására.[forrás?]

A vita egyik résztvevője, Bartolomé de las Casas dominikánus szerzetes a salamancai iskola körébe tartozott, és már évtizedek óta küzdött az őslakosokkal szemben alkalmazott erőszak visszaszorításáért. Tevékenysége hozzájárult az 1512-es burgosi törvények elfogadásához, amelyek arra kötelezték a gyarmatosítókat, hogy igehirdetéssel térítsék meg munkásaikat; valamint az 1537-es Sublimus Dei kezdetű pápai enciklika kiadásához, amely racionális lényeknek minősítette az indiánokat.[4] 1539-ben írt – túlzásoktól sem mentes – leírása a gyarmatosítók Karib-térségben elkövetett kegyetlenségeiről ösztönzést jelentett az 1542-es ún. új törvények (Leyes Nuevas) kihirdetésében, amely az encomienda rendszerének felszámolására tett első, sikertelen kísérlet volt.[4] (Az encomendero azon gyarmatosítók megnevezése volt akikre az uralkodó rábízta [sp. encomendar] egy terület őslakosainak védelmezését, a spanyol nyelvre és a katolikus hitre való oktatását. Az indiánok földje nem került az encomendero tulajdonába, de „szolgálataiért” adót hajthatott be rajtuk, akár munka formájában is.[5] Az új törvények megszüntették az encomendero titulus örökölhetőségét, nagy felháborodást váltva ki a gyarmati társadalomban.[4])

Las Casas 1544-ben a mai Mexikó déli részén található Chiapas tartomány püspöke lett, ahol súlyos konfliktusba került a gyarmatosítókkal, amikor megtagadta a bűnök alól való feloldozást, sőt még az utolsó kenetet is azoktól, akik nem szabadították fel rabszolgáikat és nem szolgáltatták vissza nekik a javaikat.[6] A püspök, aki ellen nyílt lázadás is kitört, 1546-ben elhagyta székhelyét, majd a következő évben visszatért Európába.[7]

1550-ben las Casas és mások sürgetésére I. Károly ideiglenesen megálljt parancsolt amerikai expedíciós seregeinek, amíg a gyarmatosítók által több helyen (például Chiapasban) be nem tartott új törvények hátterében álló kérdések az őslakosok jogállásáról tisztázásra nem kerülnek[4][8] az egytemi tanárokból és teológusokból Valladolidba összehívott döntőbizottság (sp. junta) által.[1]

A vita másik résztvevője, Juan Ginés de Sepúlveda az Alcalái Egyetemen tanult, majd a Bolognai Egyetem San Clemente fakultásán főként Arisztotelész fordításával és kommentálásával foglalkozott, később pedig a pápai udvarban is szolgált. 1536-ban tért vissza Spanyolországba, ahol az uralkodó udvari történésszé tette meg. Demócrates Primus o De la conformidad de la milicia con la Religión Cristiana (Első Demócrates, avagy A katonaság a keresztény vallás összeegyeztethetőségéről, Róma, 1535, spanyolul: Sevilla, 1541)[9] című munkájában Segúlveda amellett érvelt, hogy a természeti törvények szerint igazságosnak tartható háborúkat az isteni törvény is igazságosnak fogadja el.[10] A dialógus I. Károly törökök elleni háborújának jogosságát próbálta igazolni, de még általánosabb fejtegetések segítségével.[3] A mű folytatása, az 1544-ben megjelent Demócrates Segundo o De Las Justas Causas de La Guerra Contra los Indios (Második Demócrates, avagy Az indiánok elleni háború igazságos okairól) már kimondottan az Újvilág gyarmatosításához kínál elméleti-teológiai hátteret – bár a szerző saját bevallása szerint inkább irodalmi-retorikai, mint filozófiai-teológiai írás.[11]

Sepúlvedának a valladolidi döntőtestület által használt munkája a Demócrates Segundo bírálóinak válaszoló Apología del Libro de las Justas Causas de la Guerra (Az igazságos háborúról szóló könyv védelme, Róma, 1550) volt.[12] Las Casas vitairata ezen szöveg alapján készült[13] és szintén az Apologia (Védelem) címet kapta. (A szöveg első kiadására több mint 300 évvel később került sor.)[14]

A vita[szerkesztés]

Sepúlveda érvei[szerkesztés]

(1) Sepúlveda Arisztotelész azon elképzeléséből indul ki, hogy a barbár népek[15] természet szerint rabszolgák, akiknek értelme nem mérhető a szabad emberekéhez. Malcolm Heath szerint Arisztotelész egész pontosan azt állítja, hogy a barbárok racionális lények, akik annyiban kevesebbek a görögöknél, hogy híján vannak a gyakorlati észnek, ezért önállóan nem törekednek az eudaimonia eléréséhez szükséges erkölcsös tevékenységekre.[16][17]

Sepúlveda Aquinói Szent Tamást is idézi:

„Joggal nevezzük barbároknak azokat” – tartja Tamás – „akik racionalitás híján vannak, vagy mert környezetük renyheségre viszi őket, vagy valamely gonosz szokás miatt, amely barmokká teszi az embereket”, továbbá ezen fajoknak a természet törvénye szerint engedelmeskedniük kell azoknak, amelyek civilizáltabbak, bölcsebbek és kiválóbbak náluk, hogy így életüket jobb szokások irányítsák.[3]

„természet szerint rabszolgák lévén, a civilizálatlan, barbár és embertelen indiánok elutasítják a civilizáltak és erősebbek uralmát”.[4] A racionalitás híján saját társadalom kialakítására képtelen indiánok szolgasorba vetése Sepúlveda szerint saját érdeküket szolgálja, még akkor is, ha erőszakkal kell véghez vinni.

Sepúlveda a Demócrates Segundo lapjain még jóval nyersebben fogalmazta meg véleményét a barbár indiánok helyéről a természet rendjében, mint az Apologiában vagy a vita során:

Gondolkodásban, erényben és emberiességben annyival alábbvalóak a spanyoloknál, mint a gyermekek a felnőtteknél, a nők a férfiaknál, a vad és kegyetlen [ember] a legszelídebbnél, a túlzott türelmetlenségre hajló az elégedettnél és mértékletesnél, hogy azt ne mondjam, mint a majmok az embereknél.[3]

Las Casas válasza[szerkesztés]

Las Casas – Kolumbuszhoz haspnlóan, akinek naplóját kivonatolta – az indiánoról írva a „nemes vadember” képét vázolja fel:

Isten gonoszságot és alatomosságot nélkülözőknek teremtette meg ezen egyszerű népeket. A lehető legengedelmesebbek és leghűségesebbek természetes uraik iránt és a keresztények iránt, akiket szolgálnak. Igen alázatosak, türelmesek, békések és erényesek. Nem civakodók, gyűlölködók, siránkozók, sem bosszúszomjasak. Ezeken felül kényesebbek, mint a hercegek, munkától vagy betegségtől könnyen meghalnak. Világi gazdagságot nem bírnak és nem is áhítanak. Ha az igaz Istent is imádnák, bizonnyal ezek lennének a világ legáldottabb népei.[3]

A vita utóélete[szerkesztés]

II. Fülöp Sepúlveda műveit betiltotta[3]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Crow 1992
  2. Ginés de Sepúlveda 1941 155. o.
  3. a b c d e f DeLong 2004
  4. a b c d e Hernandez 2001
  5. Frankema 2006
  6. Giménez Fernández 1971 103. o.
  7. Giménez Fernández 1971 103. o.
  8. Hanke 1974 67. o.
  9. Lupher 2006 111. o.
  10. Lupher 2006 112. o.
  11. Pagden 1986 112. o.
  12. filosofia.org
  13. DeLong: Bibliography
  14. digitalhistory.edu
  15. Arisztotelész számára a görögökön kívül minden népcsoport ebbe a kategóriába tartozik.
  16. Heath 2008
  17. Arisztotelész a rabszolgaságot a Politika, I. könyvének 3-7. fejezeteiben és a Nikomakhoszi Etika, VII. könyvében tárgyalja. A fentiekhez kapcsolódó idézet: „Akik közülük annyira különböznek másoktól, mint a lélek a testtől vagy az ember az állattól (ennyire vannak azok, akiknek munkája nem más, mint testüknek foglalkoztatása, s ez az ő legértékesebb teljesítményük), azok természet szerint szolgák, akiknek javukra van, ha amazok vezetésének alárendelik magukat, aminthogy az említett esetekben is láttuk. Mert természet szerint szolga az, aki mástól függővé tudja magát tenni (amiért azután egészen a másé is lesz), és akinek csak annyi jut az észből, hogy éppen csak az észlelésre elég, de egészen a magáénak nem mondhatja.” (Politika, I. 5., ford. Szabó Miklós)

Források[szerkesztés]