Ugrás a tartalomhoz

Szülői elidegenítés

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 Ezt a szócikket némileg át kellene dolgozni a wiki jelölőnyelv szabályainak figyelembevételével, hogy megfeleljen a Wikipédia alapvető stilisztikai és formai követelményeinek.

A szülői elidegenítés (parental alienation, rövidítve: PA) a gyermek pszichológiai manipulációjának folyamata és eredménye, amely a szülő és/vagy más családtagok felé indokolatlan félelem, tiszteletlenség vagy ellenségeskedés kialakulásához vezet.[1][2] A jelenség a gyermek és az elutasított családtag ellen irányuló pszichológiai abúzus - lelki bántalmazás - egy jellegzetes formája, amely majdnem kizárólag a házastársak különélése, illetve válás esetén fordul elő, különösképp azokban az esetekben, ahol jogi lépésekre is sor került.[3] Ennek fő oka általában az, hogy az egyik szülő ki akarja zárni a másik szülőt a gyermek életéből, de más családtagok, barátok, illetve a családdal kapcsolatban álló szakemberek (gyermekvédelmi dolgozók, pszichológusok, ügyvédek, bírók) is hozzájárulhatnak ehhez.[2][4] A folyamat végül oda vezet, hogy a gyermek hosszú távon, sőt általában teljesen elidegenedik a szülőtől, illetve más családtagtól[5] amit különösen negatív gyermekkori élményként él meg, mely következtében magatartásbeli, kognitív, érzelmi és pszichológiai szimptómák alakulnak ki az érintett gyermekben.[6]

Áttekintés

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „kóros elidegenítés" jelenségét 1976-ban írták le először: olyan helyzetre utal, melyben egy gyermek ok nélkül elutasít egy tőle külön élő szülőt, bántóan utal rá.[7] Richard A. Gardner javaslatára vezették be a szülői elidegenítés szindróma (parental alienation syndrome, rövidítve: PAS) kifejezést 1980-ban, mely a pszichiáter válófélben lévő szülőkkel folytatott klinikai kísérletein alapul. A szülői elidegenítésre nem létezik egyetlen definíció, mivel számos módon nyilvánul meg.

A „szülői elidegenítés szindrómát" az orvosi, pszichológusi és jogi közösség nem ismeri el zavarnak, és Gardner elméletét, illetve az ehhez kapcsolódó kutatásokat keményen kritizálták a témával foglalkozó szakértők. [8][9][10][11][12] Mivel a kritikák egyik sarokpontja, hogy nem „valódi" szindrómáról (tünetegyüttesről) beszélünk, ezért az utóbbi időben mellőzik a szindróma használatát és egyszerűen szülői elidegenítésként hivatkoznak a jelenségre. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által kiadott „Betegségek és kapcsolódó egészségügyi problémák nemzetközi statisztikai osztályozása" (ICD - magyarul: BNO) katalógus legújabb, 2019. május 25-én jóváhagyott 11-es változatba belekerült a szülői elidegenítés mint „index-kifejezés".[13] Ezt azt jelenti, hogy a WHO elismeri a jelenség létezését, bár nem egy önálló rendellenességként, hanem a QE52.0 kódjelű „gondozó szülő-gyermek közötti" problémaként tekint rá. Az Amerikai Pszichiátriai Szövetség (American Psychiatric Association) Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve (DSM) ötödik változata (DSM-5) ugyan szándékosan nem említi név szerint a szülői elidegenítést, azonban jelenség lényegében bele lett fogalmazva „gyermek lelki bántalmazása" címszó alatt.[14]

A fogalom kritikusai szerint az is aggodalomra ad okot, hogy az a szülő, aki saját viselkedésével idegenítette el magától a gyermeket, például, de nem kizárólag az általa elkövetett családon belüli erőszak vagy gyermekkel szembeni abúzus révén, a bíróságon arra hivatkozhat, hogy a gyermek vele szemben valóban elidegenült viselkedése a másik szülő elidegenítő viselkedésének következménye, és ezzel akár a gyermek láthatási jogát is megszerezheti.[15]

Okok

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elidegenedés okai két nagyobb kategóriába sorolhatók:

  • valós elidegenedés: a szülő ártalmas vagy sértegető viselkedése a gyermek elidegenedéséhez vezet;[16]
  • kóros elidegenítés: az elidegenedés a gyermek családi viszonyainak kóros következménye, vagyis nem az elidegenített szülő viselkedésére adott racionális válasz. Ebben az esetben a gondozó szülő (és/vagy a környezete) direkt vagy indirekt elidegenítő magatartásának eredményeképpen a gyermek azonosul ezzel a mintával és sajátjaként adja elő.

A valós elidegenedést meg kell különböztetni a kóros elidegenítés jelenségétől. Az előbbi jelenség során egy gyermek érthető módon elutasít egy bántalmazó szülőt, míg az utóbbi esetben pszichológiai szempontból ártalmas és alaptalan jelenségről van szó.[17]

A jelenség velejárói

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szülői elidegenítés jelenségével az alábbi tünetek hozhatók kapcsolatba:

  • A gyermek nem kötődik az elidegenített szülőhöz.[18]
  • Az elidegenített szülővel szemben a gyermek viselkedése fellengzős, szemtelen lehet, az empátia teljes hiánya, valamint önteltség, arrogáns viselkedés jellemzi és az a téveszmés hit, hogy az elidegenített szülő bántalmazó, illetve nem alkalmas a gyereknevelésre.[18][19][20]
  • A gyermek gondolkodását a megosztottság jellemezheti, azt gondolhatja, hogy az egyik szülő teljesen jó, a másik pedig teljesen rossz, illetve mindketten nagyon rosszak.[16][21][22]

Motiváció

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szülői elidegenítés egyik elképzelése szerint egy bizonyos szülő által kezdeményezett elidegenítési szituációban, ha a szülő gyerekkorában elhagyatottnak érezte magát, illetve ha úgy érezte, hogy nem elég jó, egy válás, vagy szakítás előidézi és újra előhozza ezeket a gyerekkori sérelmeket. Válaszadásképpen, ez a szülő újra eljátszhat[16][21][23][24][25][26][27][28][29][30] egy, a saját gyerekkorával kapcsolatos hamis narratívát, ahol:

  • a gyermek másik szülője szimbolizálja az alkalmatlan, illetve bántalmazó szülőt,
  • a gyermek szimbolizálja a másik szülő áldozatát,
  • az ártalmas szülői gyakorlatokat alkalmazó szülő szimbolizálja a gyermekét látszólag védelmezni kívánó jó szülőt.[31]

A külső szemlélők - barátok, gyermekvédelmi dolgozók, terapeuták és bírók - szerepe az elidegenítő szülő téveszméjének igazolása, melyet részben már igazolt a gyermek áldozatként történő viselkedése.[16][20][23][32] Mindazonáltal a valóságban a másik (különélő) szülő egyáltalán nem alkalmatlan és nem is bántalmazó, miközben az ártalmas magatartást alkalmazó szülő ténylegesen az.[16][21][32] Valójában az a szülő, aki fél, retteg attól, hogy nem fog megfelelni, illetve elhagyják, kivetíti e félelmeit a másik szülőre,[16] mert „mindenki világosan láthatja" hogy a másik szülőt utasítja vissza és hagyja ott a gyermek, ezért ő az „alkalmatlan".[19]

A destruktív szülői gyakorlatot alkalmazó szülő jellemzően borderline személyiségzavarral, illetve nárcisztikus személyiségzavarral,[16][18][19][22][31][32] küzd, aki az alkalmatlanság és az elhagyatottság érzését még fiatalkorában élte meg. Egy válás vagy szakítás újra előhozhatja ezt az érzést, melyet próbál kompenzálni és üldözési mánia jellemezheti.[21][22][31][33][34] Ezek a szülők azt gondolják, hogy rájuk nem érvényesek a tisztességes és törvényes viselkedéssel kapcsolatos társadalmi normák[18][19] és „a saját képükre" próbálják nevelni a gyerekeiket. Megpróbálják túlságosan magukhoz kötni a gyerekeket, felettük abszolút és korlátlan hatalmat követelnek, mert félnek az elutasítástól, félelmeiket a másik szülőre vetítik ki. A gyerekeik „érdekében" elhagyják a társukat, és a fájdalmas gyermekkori kötődési trauma élményét élik át újra.[35]

Mechanizmus

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ártalmas szülői viselkedés technikái nagyon kifinomultak és „tökéletesek" lehetnek.[16][18][31] A szülő a legtöbb esetben bevonja a gyermeket a házastársi konfliktusba[36] azáltal, hogy arra ösztönzi a gyermeket, hogy panaszkodjon a másik szülőre, majd „lelkesen helyben hagyja" ezt. Ebből adódóan a gyermek abban a hitben él, hogy a másik szülő veszélyes[19][37] és szívtelen, nem szereti őt.[19][37] A panaszkodásra való ösztönzés a gyermeket áldozatszerepbe kényszeríti, anélkül, hogy tudna róla,[22][37] ezáltal a szülő felveheti a védelmező szerepét, a másik szülő pedig az „alkalmatlan" szülői szerepet kapja. Mivel a kívülállók nem látják, hogy mi történt korábban, csak azzal szembesülnek, hogy a gyermek „áldozatként" viselkedik.[19][20][32] Idővel a panaszkodási folyamat eredményeként a gyermek közelebb áll majd az elidegenítő szülőhöz[19] - hasonlóan a Stockholm-szindrómához - és eltávolodik az elutasított szülőtől, mivel vele kapcsolatban csak a negatív dolgok lettek kiemelve. Ennek kettős hatásaként a gyermek a másik (különélő) szülőt vissza fogja utasítani.

A szülő hazugságokat,[19] részleges hazugságokat,[37] és túlzásokat[19] is keverhet ebbe az ártalmas folyamatba, főleg akkor, ha a gyermek ezeket nem tudja ellenőrizni, illetve ahol a részleges hazugságnak csak az igaz részét lehet könnyen ellenőrizni.[38] Annak eredményeként, hogy a gyermeket az elidegenítő szülő az elutasított szülő feletti ítélkezésre ösztönzi,[19] a gyermek felsőbbrendűnek érzi magát az elutasított szülőnél, ezáltal vele szemben nagyképű és arrogáns lesz, úgy érzi, hatalma van felette. Ez tovább táplálja az elidegenítő szülő téveszméjét, hogy megvédi a gyermeket az alkalmatlan szülőtől.[32] Ezután a gyermek is átveszi ezt a téveszmét és gondolkodást.[16][19][20]

Mivel a gyermek és a szülő más generációhoz tartozik, egy igen rendellenes háromszög[39][40] jön létre, mely a rendszeres és folyamatos elidegenítési stratégiák következtében csak tovább bonyolódik és szövevényesedik,[41][42][43][44][45] s egyre rosszabb helyzetet idéz elő az a tény, hogy az egyik résztvevőnek személyiségzavara van.[16][18][19][32] A személyiségzavaros szülő megtöri a család dinamikáját és azt kívánja elérni, hogy a volt házastárs a gyerekének már csak a volt szülője legyen.[21] Végül pedig a gyermek úgy értelmezi az elutasított szülő elvesztéséből adódó fájdalmat, hogy ez azért történt, mert az elutasított szülő bántalmazó. A gyermek ezt a fájdalmat főleg az elutasított szülő jelenlétében érzi.[22]

A helyzet kezelése

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hatékonyan visszaállítani a gyermek szülőhöz való kötődését úgy lehet, hogy először is védelmet kell biztosítani az ártalmas szülői gyakorlatokkal szemben.[16][32] Egy tanulmány szerint a gyermek ezt a védelmet nem éli meg traumatikus élményként.[32][46]

Az egyik elmélet szerint,[41] amennyiben megfigyelhetők a szülőtől való elidegenedés jelei, a hagyományos tanácsadásnál hatékonyabbnak tűnik a strukturált beavatkozás. A strukturált beavatkozás a következőket foglalja magában:

  • kritikus gondolkodás kialakítása, az elutasításon és a bonyolításon való felülemelkedés
  • a gyermek helyének visszaállítása a család hierarchiájába
  • a családok rendszerének kezelése
  • a gyermek számára időszakos védelem biztosítása az elidegenítő szülő destruktív gyakorlatával szemben.

A strukturált beavatkozás mellett érvelők szerint a hagyományos kezelési szövetségen alapuló tanácsadás a következő hiányosságokat rejti magában:

  • a mérföldkövek és ütemterv hiányából adódó késések
  • az egyik szülő szabotálja a közös munkát, azzal a céllal, hogy az ne járjon sikerrel
  • kizárólag a gyermek érzelmeinek és panaszainak előtérbe helyezése, a család rendszerével való foglalkozás kizárása
  • koholt, túlzott és eltorzított panaszokért való bocsánatkérés a szülő részéről: nem hatékony megoldás.

Más módszerek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A súlyos eseteknél néhányan[16][18][19][21][22][41] más megközelítést javasoltak. Ezekben az esetekben az érintett gyermekeknél egy tünetegyüttest határoztak meg és pszichológiai magyarázatot adtak magukra a tünetekre. A tüneteket az ártalmas szülői magatartás okozza és azon okokat is feltárják, hogy adott esetben egy szülő miért folyamodik ehhez.[16][18][19] Ebben a megközelítésben a jelenség pszichológiai problémák kombinációja, melyeket az e területen szakképzett pszichológusok képesek megérteni és felismerni.[32] Az elméleti megfogalmazás szerint a - hagyományosan szülői elidegenítésnek nevezett - kóros viselkedés egy már meglévő kóros viselkedés manifesztálódott formája.[21][32]

Szakmai elfogadottság

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szülői elidegenedés elfogadottsága története során folyamatosan változott a szakemberek körében. Egy 2009-es felmérés a mentális egészségügyi és a jogi szakemberek között a szülői elidegenedési szindróma fogalmával kapcsolatban erős kétkedést, a szülői elidegenedés koncepcióval kapcsolatban pedig óvatosságot tapasztalt.[47]

Mentális egészséggel foglalkozó szakemberek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mentális egészségügyi szakemberek között a szülői elidegenedés elfogadottsága nem egységes.[48] A múltban az Amerikai Pszichiátriai Szövetség és az Amerikai Pszichológiai Szövetség[49] semleges nézőpontot képviselt a szülői elidegenedésről, mint külön szindrómáról.[50] 2016-ban kiadott álláspontjukat szerint „a szülői elidegenítés létezésének tagadása, hogy ez nem gyermekbántalmazás, ellentétes az általuk kiadott publikációkkal",[51] mindemellett - ahogy a bevezetőben említettük - az általuk kiadott DSM-5-be is belekerült a jelenség lényege. Az új, „gyermek lelki bántalmazása" címszó úgy lett definiálva, mint "a gyermeket nevelő szülő szándékos szóbeli, vagy tettleges cselekedete, melynek eredményeképpen a gyermek jelentős lelki sérülést szenved". Ebben a cikkelyben azonban további részleteket találunk, melyben a szülői elidegenítés koncepciója köszön vissza. A „szülő-gyermek közötti problémák" között példaként említi azt, hogy a gyermek az elidegenített szülőről alkotott képe mások negatív hatására jön létre, ellenséges valaki felé, vagy bűnbakként állítja be és nincs reális oka az eltávolodásnak a szülőjétől.[14]

Ahogy fentebb említettük, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete által kiadott nemzetközi katalógusba (BNI) is belekerült a szülői elidegenítés, még ha nem is külön rendellenességként, hanem a „gondozó szülő-gyermek közötti probléma" szinonimájaként.

Bíróságok

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Egyesült Államokban a Családjogi és Békéltető Bíróságok 2010-ben végeztek egy felmérést, melyben a megkérdezett 300 résztvevő 98%-a igennel válaszolt a következő kérdésre: „Ön szerint vannak gyerekek, akiket az egyik szülő manipulál, hogy az ésszerűtlenül és alaptalanul visszautasítsa a másik szülőt?".[1] Mindazonáltal a szülői elidegenítés nem a manipuláló tevékenységre utal, hanem inkább a gyermeknél az elidegenítő viselkedés következtében kialakuló elutasításra.

Néhány bíróság elismeri, hogy a szülői elidegenítés a gyermekbántalmazás egyik súlyos formája, mely a gyermek számára nagyon komoly következményekkel jár. Egyes bíróságok Brazíliában[52] és Mexikóban törvénybe foglalták, hogy a szülői elidegenítés bűntény.[53] Más bíróságok felfüggeszthetik a gyermektámogatást azokban az esetekben, ahol szülői elidegenítés áll fenn. New Yorkban, a Robert Coull v. Pamela Rottman ügyben, No. 2014-01516, 2015 N.Y. App. Div. LEXIS 6611 (2015. szeptember 2.), ahol a gyermek anyja „elidegenítési módszerekkel" akadályozta az apát a fia láthatásában, felfüggesztették a gyermektartásdíj folyósítását.[54] Néhány amerikai bíróság megbízott család újraegyesítési terapeuta segítségével szintén próbált tenni az ügy érdekében; de jelenleg nincsenek érvényben szülői elidegenítést szabályozó szövetségi vagy állami törvények az Egyesült Államokban.[55] A szülői elidegenítés természetéből adódóan sok bíróság előírja, hogy minősített szakembernek tanúvallomással kell alátámasztania a szülői elidegenítés tényét, illetve azt, hogy a szülő mentális zavarral küzd.[56][57]

A szülői elidegenítési viselkedés más mentális zavarokat is magában foglalhat, mind az elidegenítő, mind az elidegenített szülő részéről, ezek figyelembe vétele is releváns lehet egy gyermekelhelyezési per esetén.[58] Az elidegenített gyermek viselkedése szintén fontos tényező.[59]

A szülői elidegenítés (PA), illetve a szülői elidegenítés szindróma (PAS) felismerése és bizonyítása szakavatott szakemberek bevonását követeli a hatósági eljárásokban. Ehhez a gyermekvédelmi, családsegítői területen dolgozó szakemberek, pszichológusok, pszichiáterek képzése, továbbképzése szükséges. A Magyarországon - egységességét tekintve - még kialakulóban lévő bírói ítélkezés kezdi felismerni a probléma létét és jelentőségét: „A gyermek nevelésére való alkalmatlanságra vonható következtetés abból, ha a szülő a gyermeket el akarja idegeníteni a másik szülőtől..." (A Legfelsőbb Bíróság 17. számú irányelve).

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. 1 2 Lorandos, D., W. Bernet and S.R. Sauber (2013). Overview of Parental Alienation. In Lorandos, Demosthenes; Bernet, William; Sauber, S. Richard (2013). Parental Alienation: The Handbook for Mental Health and Legal Professionals. Charles C Thomas Publisher. ISBN 0398087504. Hozzáférés: 2017. október 1.
  2. 1 2 Warshak, Richard A. (2009). Divorce Poison. Harper Collins. ISBN 006198423X. Hozzáférés: 2017. október 1.
  3. ↑ Baker, AJL (2014). The High-Conflict Custody Battle: Protect Yourself and Your Kids from a Toxic Divorce, False Accusations, and Parental Alienation. Oakland, USA: New Harbinger. ISBN 9781626250734.
  4. ↑ Warshak, R.A. (2015). "Parental Alienation: Overview, Management, Intervention, and Practice Tips" (PDF). Journal of the American Academy of Matrimonial Lawyers. 2017. október 1. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2017. október 1. {{cite journal}}: More than one of |accessdate= és |access-date= specified (súgó)
  5. ↑ Baker, Amy, J.L. (2007). Adult Children of Parental Alienation: Breaking the Ties that Bind. W.W. Norton & Co. ISBN 978-0393705195.{{cite book}}: CS1 karbantartás: több név: szerzőfelsorolás (link)
  6. ↑ Bernet, William; Wamboldt, Marianne Z.; Narrow, William E. (2016. július). "Child Affected by Parental Relationship Distress" (PDF). Journal of the American Academy of Child & Adolescent Psychiatry. 55 (7): 571–579. 2017. október 8. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2017. október 7.
  7. ↑ Bow, JN; Gould JW; Flens JR (2009). "Examining Parental Alienation in Child Custody Cases: A Survey of Mental Health and Legal Professionals" (PDF). The American Journal of Family Therapy. 37 (2): 127–145. doi:10.1080/01926180801960658.
  8. ↑ Bernet, W (2008). "Parental Alienation Disorder and DSM-V". The American Journal of Family Therapy. 36 (5): 349–366. doi:10.1080/01926180802405513.
  9. ↑ Faller, KC (1998). "The parental alienation syndrome: What is it and what data support it?" (PDF). Child Maltreatment. 3 (2): 100–115. doi:10.1177/1077559598003002005. 2016. március 27. dátummal az eredeti (pdf) címről archiválva. Hozzáférés: 2017. november 11.
  10. ↑ Bruch, CS (2001). "Parental Alienation Syndrome and Parental Alienation: Getting It Wrong in Child Custody Cases" (pdf). Family Law Quarterly. 35 (527): 527–552.
  11. ↑ Wood, CL (1994). "The parental alienation syndrome: a dangerous aura of reliability". Loyola of Los Angeles Law Review. 29: 1367–1415. Hozzáférés: 2008. április 12.
  12. ↑ Hoult, JA (2006). "The Evidentiary Admissibility of Parental Alienation Syndrome: Science, Law, and Policy". Children's Legal Rights Journal. 26 (1). SSRN 910267.
  13. ↑ "World Health Organisation Recognises Parental Alienation". Karen Woodall (angol nyelven). 2019. május 27. 2019. július 10. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2019. augusztus 26.
  14. 1 2 User, Super. "National Parents Organization". nationalparentsorganization.org (brit angol nyelven). Hozzáférés: 2019. augusztus 26. {{cite web}}: |last= has generic name (súgó)[halott link]
  15. ↑ Silberg, Joyanna (2019. április 3.). "Abusers gaining custody in family courts: A case series of over turned decisions". Journal of Child Custody. 16 (2): 140–169. doi:10.1080/15379418.2019.1613204. ISSN 1537-9418. {{cite journal}}: More than one of |author= és |last= specified (súgó)
  16. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 Bertholdo, Stephanie. "PARENT ALIENATION What happens when ex-spouses wage war with children on the front line". Thousand Oaks Acorn. Hozzáférés: 2015. augusztus 29.
  17. ↑ Bala, N; Fidler B; Goldberg D; Houston C (2007). "Alienated Children and Parental Separation: Legal Responses from Canada's Family Courts". Queens Law Journal. 33: 79–138.
  18. 1 2 3 4 5 6 7 8 Schaeffer, Amy. "Parental Alienation Syndrome: Researchers Say the Struggle is Real". Inquisitr. 2016. november 15. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2015. augusztus 29.
  19. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 Lovejoy, Hans. "Tales of parental alienation and a collapsing legal system". Echo NETDAILY. Hozzáférés: 2015. augusztus 29.
  20. 1 2 3 4 Weller, Chris. "Parental Alienation Syndrome Isn't in the DSM Yet, but It's in Plenty of Arguments". Newsweek. Hozzáférés: 2015. október 3.
  21. 1 2 3 4 5 6 7 Pingitore, Marco. "Parental Alienation, Interview with Craig Childress". Italian Society of Forensic Science. 2015. október 9. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2015. október 3. {{cite web}}: Unknown parameter |archívdátum= ignored (súgó); Unknown parameter |archívurl= ignored (súgó)
  22. 1 2 3 4 5 6 Stines, Sharie. "Narcissism and Parental Alienation Syndrome". Psych Central. Hozzáférés: 2015. november 8.
  23. 1 2 Pearlman, Laurie (2005). "Clinical Applications of the Attachment Framework: Relational Treatment of Complex Trauma" (PDF). Journal of Traumatic Stress. 18: 449–459. doi:10.1002/jts.20052. 2016. március 4. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2017. október 26. {{cite journal}}: Unknown parameter |archívdátum= ignored (súgó); Unknown parameter |archívurl= ignored (súgó)
  24. ↑ Levy, Michael (1998). "A Helpful Way to Conceptualize and Understand Reenactments". The Journal of Psychotherapy Practice and Research. 7 (3): 227–235. PMC 3330499. PMID 9631344.
  25. ↑ Benjamin Sadock PhD. Kaplan & Sadock's Concise Textbook of Clinical Psychiatry. LWWW. 216. o. ISBN 978-0781787468.
  26. ↑ van der Kolk, B.A. (1987). "The psychological consequences of overwhelming life experiences". Psychological Trauma. 7 (3): 5.
  27. ↑ van der Kolk, B.A. (2005). "Developmental Trauma Disorder: Towards a rational diagnosis for children with complex trauma histories" (PDF). Psychiatric Annals. 35 (5): 401–408.
  28. ↑ Weber, Jill. "It's Time for a Relationship Audit: When you know yourelf you will know what to do differently next time". Psychology Today. Hozzáférés: 2015. szeptember 22.
  29. ↑ Reyes, Gilbert; Elhai Jon (2000). The Encyclopedia of Psychological Trauma. Wiley. 0. o. ISBN 978-0470110065.
  30. ↑ van der Kolk, BA. "The compulsion to repeat the trauma". The Leadership Council on Child Abuse & Interpersonal Violence : The Effect of Childhood Trauma on Brain Development. 2017. január 20. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2015. december 5.
  31. 1 2 3 4 Barbara Jo Fidler. Children Who Resist Postseparation Parental Contact: A Differential Approach for Legal and Mental Health Professionals. Oxford University Press. 30. o. ISBN 978-0199895496.
  32. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Greenfield, Beth. "The Controversial Therapy That's Shaping Custody Battles". Yahoo Parenting. Hozzáférés: 2015. szeptember 13.
  33. ↑ Theodore Million (2011). Disorders of Personality:Introducing a DSM / ICD Spectrum from Normal to Abnormal 3rd Edition. Wiley. 407–408. o. ISBN 978-0470040935.
  34. ↑ James Masterson, M.D. (1981). The Narcissistic and Borderline Disorders: An Integrated Developmental Approach. Routledge. 38. o. ISBN 978-0876302927.
  35. ↑ Oldham, John M.; Skodol, Andrew E.; Bender, Donna S. (2007). The American Psychiatric Publishing Textbook of Personality Disorders. American Psychiatric Publishing. 364. o. ISBN 1585626627. Hozzáférés: 2017. október 1.
  36. ↑ Gartland, Fiona. "Jail time for parental alienation not in best interests of children". Irish Times. Hozzáférés: 2015. szeptember 29.
  37. 1 2 3 4 Baker, Amy. "Surviving Parental Alienation, Part 2: The parental alienation tipping point". Psychology Today. Hozzáférés: 2015. október 3.
  38. ↑ Baker, Amy (2014). Coparenting with a Toxic Ex. New Harbinger Publications. 85–86. o. ISBN 978-1608829583.
  39. ↑ Linda Gottlieb. THE PARENTAL ALIENATION SYNDROME: A Family Therapy and Collaborative Systems Approach to Amelioration. Charles C Thomas. 4, 87, 180, 214, 222, 249, 254, 258, 259. o. ISBN 978-0398087364.
  40. ↑ Amy J. L. Baker PhD. WORKING WITH ALIENATED FAMILIES A Clinical Guidebook. Routeledge. 200, 230, 238. o. ISBN 978-0415518031.
  41. 1 2 3 Ludmer, Brian. "Structured intervention trumps therapy in child estrangement cases". Advocate Daily. 2016. március 3. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2015. november 2.
  42. ↑ Mark Goldstein. Handbook of Child Custody. Springer. 186, 194, 267. o. ISBN 978-3319139418.
  43. ↑ Kruk, Edward. "Parent-Child Reunification After Alienation: Strategies to Reunite Alienated Parents and Their Children". Psychology Today. Hozzáférés: 2015. október 3.
  44. ↑ Baker, A.J.L. (2007). Adult Children of Parental Alienation Syndrome: Breaking the Ties That Bind. W. W. Norton & Company. ISBN 978-0393705195.
  45. ↑ Philip A. Cowan. Family, Self, and Society: Toward A New Agenda for Family Research. Routledge. 206. o. ISBN 978-0805809992.
  46. ↑ Kruk, Edward. "Recent Advances in Understanding Parental Alienation: Implications of Parental Alienation Research for Family-Based Intervention". Psychology Today. Hozzáférés: 2015. szeptember 13.
  47. ↑ Bow, JN; Gould JW; Flens JR (2009). "Examining Parental Alienation in Child Custody Cases: A Survey of Mental Health and Legal Professionals" (PDF).The American Journal of Family Therapy. 37 (2): 127–145. doi:10.1080/01926180801960658.
  48. ↑ Bow, JN; Gould JW; Flens JR (2009). "Examining Parental Alienation in Child Custody Cases: A Survey of Mental Health and Legal Professionals" (PDF). The American Journal of Family Therapy. 37 (2): 127–145. doi:10.1080/01926180801960658.
  49. ↑ "Statement on Parental Alienation Syndrome". American Psychological Association. 1 January 2008. Retrieved 7 October 2017.
  50. ↑ 'Parental Alienation, DSM-5, and ICD-11: Response to Critics' William Bernet, MD and Amy J. L. Baker, PhD (2013)
  51. ↑ http://www.parentherald.com/articles/72615/20161010/parental-alienation-latest-news-updates-parental-alienation-really-exist-apa-confirms-psychological-child-abuse.htm
  52. ↑ "Brazil: Parental Alienation Criminalized". Library of Congress. 2010. szeptember 2. Hozzáférés: 2017. október 7.
  53. ↑ Hill, Amelia (2016. július 14.). "Programme aims to help people affected by 'parental alienation'". The Guardian. Hozzáférés: 2017. október 7.
  54. ↑ Denney, Andrew (2015. szeptember 9.). "Father Not Obligated to Pay Child Support, Panel Finds". New York Law Journal. 2017. július 1. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2017. október 26.
  55. ↑ , "Should Parental Alienation Be A Crime?" - Wallin & Klarich Family Law
  56. ↑ Novotney, Amy (2008. július). "Custody collaborations". Monitor on Psychology. 39 (7): 48. Hozzáférés: 2017. október 7.
  57. ↑ Larson, Aaron (2016. február 24.). "Parental Alienation in Child Custody Cases". ExpertLaw.com. 2017. október 8. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2017. október 7.
  58. ↑ Kelly, Joan B.; Johnston, Janet R. (2001. július). "The Alienated Child: A Reformulation of Parental Alienation Syndrome". Family Court Review. 39 (3): 249–266. Hozzáférés: 2017. október 7.
  59. ↑ Baker, Amy J.L.; Eichler, Amy (2016). "The Linkage Between Parental Alienation Behaviors and Child Alienation". Journal of Divorce and Remarriage. 57: 475–484. Hozzáférés: 2017. október 7.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szülői_elidegenítés&oldid=29215824”