Stephen Mallory

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Stephen Mallory
Portrait of Stephen Russell Mallory.jpg
USA szenátor
Hivatali idő
1851. március 4. 1861. január 21.
Előd David Yulee
Utód Adonijah Welch
Amerikai Konföderációs Államok tengerészeti miniszter
Hivatali idő
1861. március 4. 1865. május 2.
Előd a pozíció újonnan keletkezett
Utód a pozíció megszűnt

Született 1812
Trinidad, Brit Nyugat-Indiák
(ma Trinidad és Tobago)
Elhunyt1873. november 9.
Pensacola, Florida
Párt Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)

Házastársa Angela Sylvania Moreno
Foglalkozás ügyvéd, politikus
Vallás katolikus
A Wikimédia Commons tartalmaz Stephen Mallory témájú médiaállományokat.

Stephen Russell Mallory (Trinidad, 1813 – Pensacola, 1873. november 9.) az Amerikai Egyesült Államok Demokrata párti szenátora volt 1851–től 1861-ig Florida állam képviseletében. Ennek nagy részében a tengerészeti bizottság tagja volt, ahol sürgette, hogy az Egyesült Államok flottája vegye fel a verenyt a brit és francia flottával, a világ vezető tengeri hatalmaival. Törvénytervezetet nyújtott be és szavazásra vitte, hogy a sztenderdnek meg nem felelő tiszteket nyugállományba küldjék.

Mallory nem volt aktív szecesszionista, de az elszakadáskor követte államát. Az Amerikai Konföderációs Államok megalakulása után Jefferson Davis elnök kinevezte tengerészeti miniszternek, és ezt a pozíciót a Konföderáció bukásáig töltötte be. Mivel a tengerészeti ügyekben nagyjából minden honfitársa érdektelennek bizonyult, ezért saját belátása szerint, az USA szenátusában tanult irányelvek alapján formálhatta a haditengerészetet. Néhány ötlete, mint a páncélzatnak a hajóépítésbe foglalása sikeresnek bizonyult és ezt az eljárást a világ minden más tengerészete is követni kezdte. A minisztérium adminisztratív bénultsága azonban gyakran hátráltatta az ügyeket. A háború folyamán politikai támogatottságát a New Orleans eleste miatt elrendelt kongresszusi vizsálat gyengítette. A tanuvallomások hónapokig tartó meghallgatása után a vizsgálóbizottság arra a következtetésre jutott, hogy Mallory részéről nem történt mulasztás, így nem terheli felelősség.

A kormány a háború végén kiürítette Richmondot és elmenekült; ekkor Mallory lemondott és több más miniszterrel együtt árulás vádjával bebörtönözték. Több mint egy évet ült börtönben, mielőtt a közvélemény megenyhült volna és Andrew Johnson elnök megkegyelmezett neki. Floridába hazatérve ügyvédként praktizálva tartotta el családját. Kegyelmi feltételei között szerepelt, hogy közéleti pozícióra nem megválasztható, ezért véleményét újságoknak írt leveleiben tette közzé. Egészsége fokozatosan hanyatlott, de haláláig nem vált magatehetetlenné.

Fia, Stephen Russell Mallory szintén Florida kongresszusi képviselője és szenátora lett.

Fiatalsága[szerkesztés]

Mallory feltehetően 1812-ben Trinidad szigetén, a Brit Nyugat Indiákon született. Scharf, a Confederate States Navy c. művének 29. oldalán azt állítja, hogy 1813-ban született. Durkin, a Confederate Navy Chief 11. oldalán azt írja, hogy Mallory gyerekkori naplója szerint az iskolát 1820-ban kilenc évesen kezdte. A legtöbb történész ezt látszik elfogadni, de egyetértenek, hogy a bizonyítékok hiányoznak. Mallory pensacolai sírján a St. Michael's Cemetery-ben 1812 van feltüntetve, hónap-nap nélkül.[1]. Apja neve ugyanilyen kétes, Durkin, Luraghi és Wise azt állítja, hogy John Mallory volt, Scharf és Underwood szerint Charles Mallory. Underwood Mallory című művének 6. oldalán azt írja, hogy a családi hagyomány szerint Charles volt a neve. A Connecticut állambeli Fairfield lakosa volt. Felesége a szintén connecticuti Ellen Russell volt, akitől két gyermeke született. Ellen apja Reddingben építkezési mérnök volt, és Charles Trinidanon ismerte meg az ír származású Ellent. A család 1820-ban, Florida megvásárlásának idején Key Westen telepedett le.

Az ifjú Stephent az Alabama állambeli Mobile közelében járatták iskolába. Apja és bátyja korai halála után anyja, Ellen Coconut Grove néven szállást nyitott tengerészek számára, hogy megélhetésüket biztosítsa. Stephen így még három évet járhatott a pennsylvaniai Nazarethben levő Moravian Academy-be, amely a Herrnhuti testvérgyülekezet lutheránus felekezetének középiskolája. Stephen születésétől fogva katolikus vallású volt, de az itt kapott oktatást egész életében dícsérte. 1829-ben anyja már nem tudta fizetni a tandíjat, ezért Stephen hazatért.[1][2]

Felnőtt életpályája Floridában[szerkesztés]

A fiatal Mallory William Marvin bíró jogászirodájában jogot tanult.[3] Key West kikötője földrajzi fekvéséből következően a vihar elől menekülő hajók menedéke volt és hajótörést szenvedő hajók roncsai hevertek a közelében. Marvint ekkoriban a tengeri jog szakértőjének tartották, különös tekintettel a roncsok és a roncsmentés jogállására vonatkozóan. Mallory az irányítása alatt megkezdte a haditengerészeti perek lebonyolítását. Hamarosan elismert peres ügyvéd hírnevére tett szert Floridában.[4]

Mallory több kisebb közéleti beosztást is betöltött, ezek közül az első az 1832-ben elnyert városi rendőrfőnök volt. Az első fizetett állásai között volt a vámellenőrség, melyért napi három dollár volt a javadalmazása. James K. Polk elnök később kinevezte szövetségi vámfelügyelőnek. 1835-ben önkéntesként csatlakozott a hadsereghez, hogy harcoljon a Szeminol háborúban, melyben 1837-ig vett részt. 1837-től 1845-ig a floridai Monroe megye választott bírája volt.[5]

Karrierje fellendülte után udvarolni kezdett Angela Sylvania Morenónak, egy tehetős, spanyolajkú, pensacolai család lányának. 1838. július 19-én a pár a pensacolai St. Michael Church templomban összeházasodott.[2] Összesen kilenc gyermekük született, akik közül azonban csak négyen élték meg a felnőttkort: Margaret, Ruby, Stephen Jr., és Attila. Az ifjabbik Stephen beceneve Buddy volt és apja nyomdokaiba lépve később maga is politikai pályára lépett, sőt, szintén Florida szenátorává választották.[6]

1850-ben az később a polgárháborút kirobbantó országrészek közti ellentét miatt Tennesseeben megrendezték a Nashville-i konvenciót. A cél az összes rabszolgaságot engedélyező déli állam számára követendő követendő út kidolgozása volt. Annak ellenére, hogy Mallory ekkor nem töltött be állami hivatalt Floridában, elég befolyásosnak ítélték a Demokrata pártban ahhoz, hogy alternatív küldöttjeként delegálják a rendezvényre. Személyes okokból mégis távolmaradt, de a konvenció céljával való egyetértését levélben kifejezte, melyet a floridai újságok nyomtatásban terjesztettek.[7][8]

A Szenátus tagjaként (1850–1861)[szerkesztés]

Megválasztása[szerkesztés]

David Levy Yulee floridai szenátor hivatali ideje 1850-ben lejárt. Indult az újraválasztásért, de a radikális elszakadáspártiakkal való túlságos közelsége és néhány üzleti érdekeltséggel való szembeszállás miatt veszített. Az unió fenntartását kereső mérsékeltek erősebbnek bizonyultak Floridában és Malloryval váltották fel Yulee-t. Az állami kiválasztási eljárás némileg szabálytalan volt, mely ellen Yulee tiltakozott és azt egészen a Szenátus döntéshozásáig fenntartotta. A Szenátus azonban úgy határozott, hogy a floridai törvényhozás jogszerűen ítélte meg Mallory jelöltségét és jóváhagyta a szenátusi helyét.[9][10]

Jogalkotói tevékenysége[szerkesztés]

Az Egyesült Államok szenátusában végzett munkája nagyját tipikus, államának kedvező törvényhozási munka képzete. Felügyelete mellett a Szenátus elfogadott egy a Floridai vasutakat támogató, és egy a haditengerészetnek örökzöld tölgyerdő megvásárlását lehetővé tevő cikkelyt. Mindkét tervezetet elkaszálta azonban a képviselőház. Több sikert ért el a Szeminol indiánok ellen folytatott háború felülvizsgálatáról szóló törvénytervezeteivel, noha a vizsgált problémákat túldimenzionálta. Kárpótlást kínált az indián portyák által földönfutóvá válók számára és folytatta a bennszülöttek kitelepítését Floridából. Kezdeményezte továbbá, hogy Florida kikötőiben létesüljenek tengerészkórházak. A 19. századi amerikai törvénykezésben ezek nem számítottak korrupt, vagy nepotista megnyilvánulásoknak.[11]

Munkája a Tengerészeti Bizottságban[szerkesztés]

Mallory fontos szerepet játszott a Tengerészeti Bizottság tagjaként.[12] A bizottság fontosságát az adta, hogy Millard Fillmore elnök a Kongresszushoz intézett beszédében 1851. december 13-án megoldást sürgetett két problémára. Az egyik a tengerésztisztek hozzá nem értő részének problematikája volt. Ebben az időben az előléptetést kizárólag az életkor határozta meg és semmilyen eljárás nem létezett a szolgálatot ellátni nem tudó, vagy nem akaró tisztek eltávolítására. A második matrózok fegyelmezésének kérdése volt. A korbácsolás gyakorlatát az előző Kongresszusi ciklusban betiltották és az öregebb kapitányok közül sokan úgy gondolták, hogy a hajóikon a fegyelem lazul, így vissza akarták állítani a régi metódust, vagy legalább azzal egyenértékű fenyítéssel helyettesíteni, hogy tekintélyük ne inogjon meg.[13]

Mallory Kongresszus előtt tartott első tárgybeli beszédében a korbácsolás engedélyezése mellett foglalt állást, érvelése szerint azért, mert az szükséges ahhoz, hogy a kapitányok irányítani tudják a tengerészeket a csatában. Álláspontja népszerűtlen volt az országos közvélemény előtt és a Kongresszus fenntartotta a tiltást.[14][15] Ezirányú nézeteit hamar elfelejtették, mikor Fillmore elnök második pontjára, a tengerészeti tisztikar megreformálására összpontosította erőfeszítéseit. Ekkor már a Szenátusi Tengerészeti Bizottság elnökeként fungált,[16] és a Kongresszus által megszavazott törvényt az ő tollából származónak tekintették. A törvény értelmében a rangidős tengerésztisztek résztévelével létrejött a Nyugalmazási Tanács, mely a tisztikar hozzáértését volt hivatva áttekinteni. Az egészségileg, vagy felkészültségileg alkalmatlannak talált tiszteket szolgálaton kívül helyezték. Az az Egyesült Államok tengerészetének első kötelező nyugalmazási eljárása volt. A legtöbb vélemény szerint a tanács lelkiismeretesen végezte munkáját, de a hátrányosan érintett tisztek közül nem mindenki értett egyet. Az korán nyugállományba helyezettek közül Matthew Fontaine Maury fizikailag képtelen volt hajó szolgálatot ellátni, de a tenger természettudományos vizsgálatával az újonnan születő oceanográfia tudományának alapkövét rakta le. Maury és más nyugalmazottak meggyőztek pár szenátort az igazukról és a vita újrakezdődött. Mallory politikai kvalitását csillogtatva azonban újra elfogadtatta álláspontját és diadalmaskodott. Maury és közte nem szűnő ellenségeskedés származott az ügyből és ez kihatott munkájukra, mikor a polgárháborúban mindketten a Konföderáció szolgálatába álltak.[17]

Mallory bizottsági munkája idején a haditengerészetnél nagy technológiai innovációk zajlottak le, melyeket figyelemmel kísért és az Egyesült Államok tengerészetének új hajóinál megvalósított. Az Egyesült Királyság és Franciaország, a világ két vezető tengeri hatalma elkezdte hajóit vitorlásokról gőzmeghajtásúra cserélni és az utóbbiak közt a lapátkerekes meghajtásról a csavarosra átállni. 1853-ban a bizottság javasolta, hogy rendeljék meg hat új, csavaros fregatt építését, melyek elkészültekor a világ legjobbjai közé számítottak. 1857-ben a bizottság javaslatára a Szenátus elfogadta tizenkét szlup építését; a hajók 1858-ban álltak szolgálatba. A fregattok első osztálya, a USS Merrimack tükrözte leginkább a Mallory által elképzelt jövőt a tengerészet számára.[18]

A másik nagy újítás a hajópáncélzat volt. Míg az elméletet fontolgatták, Mallory a kort megelőzve lelkesen támogatta a hajók vaspáncélzattal való ellátását, noha az ország fémfeldolgozó ipara nem tudta ellátni a flottát az igényelt mennyiséggel. Szenátusi időszaka alatt nem állítottak hadrendbe páncélozott hajót, de ennek elmaradása nem rajta múlott. Felemelte szavát a páncélzott hajókra fordítandó költségkeret emelése érdekében, hogy New York kikötőjét páncélzott hajókkal védhessék. A Robert L. Stevens által tervezett Stevens-üteget 1842-ben kezdték építeni, de 1853-ban, mikor Mallory az ügyben felszólalt, még mindig nem volt befejezve. Kérelmét azonban nem hallgatták meg és a Szenátus abbahagyta a projekt finanszírozását. A támogató beszédben Mallory kifejtette azon, gondolkodását meghatározó elveket, melyek később a Konföderációs tengerészeti miniszteri tevékenységét jellemezték.[19]

A szecessziós válság[szerkesztés]

Mallory a Mély-Dél egy államának képviselőjeként nem tudta elkerülni, hogy állást foglaljon a nemzetet megosztó kérdésekben. Az első alkalom a Kansas állammá alakulásáról való szenátusi vitán jött el. A Lecompton-alkotmány alapján Kansas engedélyezte volna a rabszolgaságot, és az intézmény terjedését ellenző állampolgárok tiltakoztak az elfogadását kísérő széleskörű szabálytalanságok miatt. Preston King New York-i szenátor kétórás verbális támadást intézett az alkotmány és a déli politika ellen általánosságban, és ezt követően Mallory olyan választ fogalmazott meg, melyet életrajzírói úgy jellemeztek, mint „valószínűleg leghatásosabb szenátusi beszéde”. Beszéde nem volt nagy szónoklat. Noha a nyelvezete korának megfelelően színes volt, de olyan halkan beszélt, hogy egyszer félbe kellett szakítani, hogy megkérjék, legyen hangosabb.[20] Beszédének egyik része megindokolta, hogy a rabszolgatartók miért vonakodnak elfogadni a népfelségi többség uralmát. Annak kérdéséről, hogy az alkotmányt vajon „az emberek” ratifikálták-e, így szólt: „Az államok, miként ez mindenkor lehetséges számukra, delegálták politikai hatalmukat egy kisebbségnek. A belőle való kizárás megvalósulhat birtokjog alapján, adófizetés alapján, milíciában való szolgálat alapján, vagy éppen bőrszín alapján; de akárkit is választ ki az állam a politikai autoritás viselésére, ők képezik az [emlegetett] embereket.” Mallory előrelátta a déli államok befolyásának lehanyatlását, noha ekkor még nem hitte, hogy ez szükségszerűen az elszakadáshoz vezetne. Ezirányú megjegyzéseit a kötelékeik szorosságát hangsúlyozva összegezte: „Nem az én dolgom a déli országrész által bölcsen követett út kijelölése, de ... teljes szívemből vele érzek és hűen követni fogom, uram.”[21]

Az országot megosztó kérdésekben ugyan lelkesen támogatta a déli álláspontot, de Mallory nem volt a szecesszió élharcosa. Majdnem a Florida elszakadásáról hozott határozat megszületéséig megbékélést hirdetett. 1861. január 10-én azonban Florida Dél-Karolina és Mississippi után harmadikként kinyilvánította függetlenségét és az Amerikai Egyesült Államokból való kiválását. Január 21-én Mallory búcsúbeszédet tartott a szenátusban és lemondott.[22]

Mielőtt Abraham Lincoln elfoglalta volna az elnöki hivatalt, az elszakadt államokban vita alakult ki a területükön álló erődökkel kapcsolatos teendők fölött. Pensacola mellett két erődöt, a Fort Barrancast és Fort McRee-t az állami milícia ellenállás nélkül elfoglalta. Így már csak három erőd maradt az Egyesült Államok hadseregének felügyelete alatt: a Key Westen épült Fort Zachary Taylor, a Dry Tortugas-i Fort Jefferson és a pensacolai Fort Pickens.[23] A leghangosabbak követelték, hogy azonnal vegyék ezeket is birtokba, ha szükséges fegyverrel kikényszerítve az átadást, kezdve Fort Pickensszel. A higgadtabbak el akarták kerülni a vérontást és tárgyalások útján akarták hatalmukba keríteni az erődöket. A Lincoln kabinetben külügyminiszteri posztra jelölt William H. Seward barátságos szólamai számukra reménykeltően hangzottak. Mallory és Florida másik lemondott szenátora, David L. Yulee, valamint a két alabamai ex-szenátor táviratban figyelmeztették kormányzóikat az óvatosság szükségére. Ebben más szenátorok is támogatásukra keltek, valamint az ideiglenes elnökké választott Jefferson Davis is egyetértett velük. Ezzel a mérsékeltek álláspontja felülkerekedett és nem intéztek támadást Fort Pickens ellen. Noha Mallory közel sem maradt magára álláspontjával, politikai ellenfelei később unióbarát politikai elkötelezettséggel vádolták emiatt.[24]

A Konföderáció tengerészeti minisztere: kinevezése és kongresszusi megerősítése[szerkesztés]

Az eredeti konföderációs kabinet. Balról jobbra: Judah P. Benjamin, Stephen Mallory, Christopher Memminger, Alexander Stephens, LeRoy Pope Walker, Jefferson Davis, John H. Reagan és Robert Toombs

A Konföderáció kormányzati struktúrája nagyon hasonlított az Egyesült Államokéhoz. A végrehajtó ág több minisztériumba tagolódott, melyek adminisztratív felügyeletét vagy miniszterek, vagy annak megfelelő ragú kormánybiztosok látták el, akik az elnök tanácsadói voltak. Az alkotmány kitért a tengerészetre is, melyet önálló minisztériummá szerveztek, s melynek élére Jefferson Davis Malloryt nevezte ki. Jelölését két okra lehet visszavezetni: az első a tengerészeti ügyekben fiatalkorában Key Westen és Washingtonban egyaránt felhalmozott jelentős tapasztalata; a második hogy Floridából származott. A States' Rights (kb. tagállami jogok doktrinája) alapján Davisnek törekednie kellett rá, hogy minden állam képviseltessen a kabinetjében. Ez a fajta földrajzi megoszlás nem garantálta, hogy minden esetben a legjobb jelölt kapja a hivatalt, de Mallory esetében még valószínűleg ez is teljesült.[25]

Mallory miniszterré való kinevezését azonnal az ideiglenes kongresszus elé bocsátották, mihelyt a tengerészetet létrehozó törvénycikkelyt elfogadták. Nyilvánvaló rátermettsége ellenére jelentős ellenkezés fogadta, a Fort Pickens incidenssel igyekeztek alátámasztani, hogy nem elég elkötelezett a szecesszió iránt. A kongresszus azonban végül megerősítette a jelölését.[26][27]

Források[szerkesztés]

  1. Luraghi, Confederate States Navy, p. 10.
  2. Durkin, Confederate Navy Chief, pp. 14–15.
  3. Luraghi, Confederate Navy, pp. 10–11. A jogászképzés szakirányú iskolák hiányában ekkobirban egy aktív jogász irányítása alatti törvényköny-tanulmányozásból állt rendszerint.
  4. Durkin, Confederate Navy Chief, pp. 31–32.
  5. Clubbs, Florida Historical Quarterly, vol. 25, no. 3, pp. 232, 235, 236–237, 240. Bírói munkája alatt a bíróság nevét Hagyatéki Bíróságra változtatták.
  6. Underwood, Mallory, p. 187.
  7. Durkin, Confederate Navy Chief, pp. 38–39.
  8. Underwood, Mallory, p. 21.
  9. Durkin, Confederate Navy Chief, p. 38–43, 48–49.
  10. Underwood, Mallory, pp. 22–25.
  11. Durkin, Confederate Navy Chief, pp. 56–60.
  12. Ezen kívül részt vett az Committee of Engrossed Bills munkájában. Congressional Globe, 32nd Congress, 1st session, p. 32.
  13. Congressional Globe, 32nd Congress, 1st session, p. 19.
  14. Durkin, Confederate Navy Chief, pp. 52–55.
  15. Mallory teljes beszéde olvasható: Congressional Globe, 32nd Congress, 1st session, Appendix, pp. 108–119.
  16. After 1853. Underwood, Mallory, p. 29.
  17. Durkin, Confederate Navy Chief, pp. 70–83.
  18. Tucker, Naval Warfare, pp. 51–57, 62.
  19. Durkin, Confederate Navy Chief, pp. 63–64.
  20. Durkin, Confederate Navy Chief, p. 101. és Underwood, Mallory, p. 38.
  21. Congressional Globe, 35th Congress, 1st session, p. 1136–1140 (1858. március 16.). Mallory átfogalmazott megjegyzése megtalálható: Congressional Globe, 35th Congress, 1st session, Appendix, pp. 214–218.
  22. Underwood, Mallory, pp. 70–71. Congressional Globe, 36th Congress, 2nd session, pp. 485–486.
  23. Underwood, Mallory, p. 67.
  24. Underwood, Mallory, pp. 68–70–73.
  25. Durkin, Confederate Navy Chief, pp. 132–133.
  26. "Cabinet, Confederate States," in Faust, Encyclopedia. Az egyetlen hasonló ellenvetésmennyiséget hozó jelölés Judah P. Benjaminé volt.
  27. Underwood, Mallory, pp. 77–79.

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]