Animizmus

Az elnevezés, a latin anima (lélek, életerő) szóból származik. Az animizmus elnevezés tudományos műszó, melynek alkotója Sir Edward Burnett Tylor volt, aki az animizmust a vallások kezdetének tartotta.

Az animizmus elsősorban szellemlényekkel foglalkozik: szellemekkel, lelkekkel, tündérekkel és démonokkal. További jellegzetessége, hogy különböző dolgokat, élőket és akár életteleneket is, lélekkel, szellemmel rendelkezőnek gondol.

Ma már csak természeti népek között létezik. Tisztán animisztikus vallást ritkán találunk, általában samanisztikus vagy totemisztikus vallásokkal keveredik.

Az animizmus kialakulása

Tylor szerint, az animizmus kialakulásához, az emberi álmok, de főként a halál, az élettelen (lelketlen) test látványa vezetett. Egy halott állat, ember, vagy akár egy elszáradt növény látványa arra a következtetésre juttatta a természeti embereket, hogy a testnek függetlennek kell lennie a lélektől. Az ősi népek úgy gondolták, hogy az emberek kettős életet élnek: az egyiket éberen, a másikat az álomban. Az álmokat a lélek egy másik életének gondolták, amely kinézetben hasonlít a ébrenléti alakjára, csak sokkal képlékenyebb, mozgékonyabb. Így például az ausztrál őslakók, miután megölték az ellenségüket, levágták a jobb hüvelykujját, hogy a lelke, amely ezáltal szintén elveszti a hüvelykujját, ne tudjon majd dárdát hajítani, és bosszút állni.

Jellegzetességek

Sámán

Az animizmus hite szerint a lélek különbözik a testtől, annak halála után tovább él. Innen eredtek azok a szokások, hogy a sírokba ételt, ruhát és különböző használati tárgyakat helyeztek a halott teste mellé.

Gyakori az a hit is, hogy a halott emberek szellemei ugyanolyan vágyakkal, indulatokkal rendelkeznek mint az élő emberek, ezért képesek beavatkozni akár az élők életébe is, aszerint hogy milyen érzéseket táplálnak velük szemben. Segítőtársak vagy ellenségek lehetnek, légiességüknek köszönhetően képesek behatolni az élők testébe, betegséget okozhatnak vagy növelhetik az életerőt. Ezért gyakori szokás a természeti népeknél, hogy ha megbetegszenek nem orvost, hanem inkább egy szelleműzőt, varázslót keresnek fel.

Az animista vallások másik jellegzetessége, hogy az uralkodókat a leghatalmasabb szellemekkel érintkezőknek tartják, ezáltal hatalmukban vannak olyan természetfölötti erők, mellyel a szellemek befolyását érvényre tudják juttatni.

A fák imádása

A fák imádása egyaránt megtalálható az ősi európai és az amerikai népeknél. A germán "Tempel" (templom) szó vizsgálatakor Jacob Grimm, arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a germánok legrégibb szentélyei, természetes erdők voltak. A keltáknál is ismeretes a faimádás kultusza, a régi "szentély" szavuk, azonos a latin nemuszal, ami erdei tisztást, ligetet jelent. A legismertebb európai faimádat, az ókori Rómában található: a Fórumon, egészen a császárság koráig imádták Romulusz szent fügefáját, melynek mikor törzse elszáradt nagy riadalmat okozott.

A hidaszta indiánok Észak--Amerikában, akik azt hiszik, hogy minden természeti objektumnak megvan a saját szelleme, pontosabban az árnyéka. Különösen a nyárfának tulajdonítanak szellemi erőket. A kelet--afrikai wanikák szerint, minden fának, de különösen a kókuszdiófának megvan a maga szelleme. A sziámi szerzeteseknél pedig tilos egy fáról ágat letörni. Más népeknél csak bizonyos fák számítanak "lelkeseknek", általában a bükkfa, tölgyfa szokott szentfának számítani. Afrikában főleg a selyemgyapottfa számít szent-, lelkes fának: a Rabszolga-part eve nevű törzsénél, az ebben a fában lakó szellemet Huntin-nak hívják. Gyakori szokás a szentfának bemutatott áldozatok, amelyek egyszerű szertartástól, egészen az emberáldoztig terjedtek: a Kangra-hegyekben az volt a szokás, hogy egy öreg cédrusfa előtt minden évbe feláldoztak egy lányt.

Más népek, mint például az ausztráliai dieri törzs, az ősök szellemeiről gondolják azt, hogy a fákban laknak. Ugyanez a hiedlem az Fülöp-szigeteken is ismeretes. A koreaiak a pestisben, útszélen vagy gyermekkorban meghalt emberek szellemeiről gondolják azt, hogy fákban laknak. Kínában, a miaóknál a faluk előtt találhatók szent fák, amelyekről úgy tartják, hogy az őseik szellemeinek a lakhelye.

A Nias-sziget lakói hite szerint, egy fa elpusztulásakor a belőle kiszabaduló szellem démonná válik.

Vallástudományi kritikája

Az animizmus elmélete, más elméletekkel együtt (preanimizmus, ősmonoteizmus stb.) abban a korszakban keletkeztek, amelyben az ember, az emberiség és a kultúra eredetijének keresése révén próbálták a modern kor társadalmi viszonyai miatt bizonytalanná vált európai identitást ismét megerősíteni. A darwini fejlődéselmélet logikájának mintájára a történelmet is lineáris fejlődési folyamatként fogták fel. A vallással, vallásossággal kapcsolatos filozófiai és történettudományi szakirodalom, a vallástudomány XIX. sz-i korszakát sem kivéve, ennek a fejlődés-elméletnek alapján alkotott. Tylor animizmusa a tudománytörténetnek e korszakában az egyik legelterjedtebb és legplasztikusabb elméleti kerete volt olyan jelenségek értelmezésére, melyek különböző kontinensek benszülött kultúrájának szerves alkotóelemei voltak. Ám az animizmust, mint a vallás-fejlődés őskorszakát a vallástudomány ma már nem vallja.

Lásd még

• Természeti vallások

Irodalom

• Durkheim Emile: A vallási élet elemi formái; L'Harmattan Kiadó 2002.
• James G. Frazer: Az aranyág; Osiris Könyvtár, Budapest 2005. ISBN 963389798X
• Sigmund Freud: Totem és tabu (Dick, 1918; Göncöl, 1990) (Angolul: Totem and Taboo: Some Points of Agreement between the Mental Lives of Savages and Neurotics, trans. Strachey, New York: W. W. Norton & Company. ISBN 0-393-00143-1.)
• Sir Edward Burnett Tylor: Primitive Culture; London, 1873
• Hahn István: Istenek és népek; Budapest, 1968
• Herbert Spencer: Principes de sociologie; Paris, Alcan 1891

Külső hivatkozások

• Virtuális enciklopédia