Soltész

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A soltész – a Felvidéken bíró, németül Richter, latinul advocatus[1] – ritkán lakott területek, elsősorban erdős hegyvidékek betelepítését vezető vállalkozó, a telepített falu bírája, a faluban a földesúri adók behajtója volt a középkorban, aki a tisztséget a telepítési munka ellenértékeként kapta örökölhető jogon.[2] Az így létrejött településeket, mivel az első – német – telepesek és – német – soltészek a német jogot is magukkal hozták, német jogú falunak is nevezik.[1] Jogállásában a jobbágy és a földesúr nemes között állt, aki a telepítettekkel szemben maga is haszonélvező volt.[1]

Hasonló feladatuk volt a vlach jogú falvakat telepítő kenézeknek.[2] A soltész faluját szláv területen lehotának hívták.[3]

Eredete[szerkesztés]

A jogintézmény longobárd eredetű, majd a 8. századtól a német területeken fordul elő, mint bírósági ítéletvégrehajtó és adószedő, később az alsóbíráskodás ellátója. Magyarországra lengyel közvetítéssel jutott el a 13. század végén a soltész tisztség.[2]

Elnevezése németül Schultheiss (jelentése „adósokat felszólító”, változatai még schultze vagy schulze); szlovákul šoltýs, škultéty, latinul pedig scultetus. A mai magyar nyelvben az elnevezés jellegzetes tisztség eredetű családnévként él.

Jogai[szerkesztés]

A tatárjárás után Dél-Németországból a Felvidékre hívott telepesek (soltészségek) feladata az alig lakott hegyvidéki, erdős vagy folyóparti birtokrészek hatékonyabb bevonása a gazdasági kultúrába. Ezért a soltészt a földesurak szélesebb körű jogokkal ruházták fel, mint települési elöljárót.[4] A soltész jogait a szerződés, az ún. soltészlevél rögzítette, amely az egyszerű falusi bírónál szélesebb jogokat biztosított. Bírságot szedhettek[1]

Kocsmai, malomtartási, egyes mesterségek kizárólagos gyakorlására vagy gyakoroltatására vonatkozó kiváltsággal rendelkeztek,[1] egy vagy több telket adómentesen birtokolhattak[1] k, a földesúri adó hatoda őket illette. Részesedtek a települések adóiból, földhasználattal bírtak, a közelben lévő várakban katonai szolgálatot is vállaltak földhasználat, későbbiekben földbirtok fejében. Ebből esetenként meggazdagodtak és nemességre is szert tehettek.[5]

A soltészség a földdel együtt örökletes volt, de ha megüresedett a földesúrra szállt.[6]

A soltész igen gyakran városi polgár volt. Ilyenkor külön kiváltság lehetett, ha a soltész a faluban az országos jog helyett valamely város jogát használhatta.[3]

A soltész bizonyos helyeken – pl. Trencsénben a 15. század folyamán – teljesen maga alá vetette a falut és nemessé vált.[1]

A soltésztelepítés a 16–17. század folyamán újra különös jelentőségre tett szert kedvezményeivel az örökös jobbágyság idején.[1]

Irodalmi idézet[szerkesztés]

A soltész fogdmegjei állták körül, elzárva előle a menekülés útját.
Jókai Mór[7]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h Magyar történelmi fogalomtár, szerkesztette Bán Péter, Gondolat, Budapest, 194-195. o. ISBN 963 282 202 (1989) 
  2. ^ a b c szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest. ISBN 963-05-6722-9 (1994) 
  3. ^ a b Bertényi Iván. A jobbágyság, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  4. Vö. Révai és A Pallas nagy lexikona
  5. A Sztrányayakról általában
  6. Magyar néprajzi lexikon
  7. Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XVII. századbólMEK

Források[szerkesztés]