Kenéz (tisztség)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A kenéz a betelepítést irányító román közösségi vezető volt a középkori Magyarországon, aki arra kapott jogot, hogy a neki kiutalt királyi földre – mely általában egy-két patakvölgy volt – vlachokat vagy vlach jogon telepeseket telepítsen. A kenéz ezáltal - kenézi jogon - örökletes birtokosa lett a földnek, de cserébe adóval tartozott az ispánnak. Hasonló szerepe volt a német soltésznak. Románok esetén a vajda és bojár-boér elnevezés is ismeretes.[1]

Eredete[szerkesztés]

A „kenéz” szó (az eredetileg ’törzsfő, herceg’ jelentésű szláv szó knyáz származéka) már a honfoglalás óta szintén ismeretes volt a magyar nyelvben is, majd a Havasalföldön és Moldovában élő, részben kun származású vezető réteg elnevezése. A románok által szórványosan máig is használt román alakja (cneaz) magyar eredetű.

Kenézi falvak[szerkesztés]

Az idegenek betelepülésének kedvező rendeletek nyomán, a kenézek jelentős közreműködésével jöttek létre a 1316. században a többi településhez képest kiváltságokat élvező vlach jogú falvak. Bár a vlach szó a románokat jelölte, az elsősorban pásztorkodással foglalkozó vlach jogú falvak lakói ruszinok, szlovákok, lengyelek, horvátok és magyarok is lehettek.

Kenézek[szerkesztés]

Román betelepítés Erdélybe Nagy Lajos koráig. A 14. és 15. században meggyorsult az oláh települések üteme. Erdély különböző pontjain kenézek által telepített új falvak – novae plantationes – jelentek meg
Fogarasi román jobbágy a 17. században

A román közösségek élén álló kenézek és vajdák a bírói hatalmat választott esküdtekkel együtt gyakorolták a király és a nép nevében. A kenézek gyakran a betelepítési „projektek” vezetői voltak, egyfajta vállalkozói szerepet töltöttek be, akik felkérésre a király, később egyes nemesek addig műveletlen birtokait betelepítették és utána a telepesek és a király megbízottai (ispán, várnagy, tiszt), illetve a földesurak között az összekötő szerepét töltötték be.[2]

A román vezetők és vezetettek közt, mint általában a magyarországi királyi telepes népeknél, nem állt fenn földesúri függési viszony. Tekintettel arra, hogy a gazdasági létalap, a legelőterület és a telephely a király tulajdona volt, a vajda és a kenéz szerepe mindinkább a királyi tisztviselőség felé tolódott el, s a népnek magának mind kevesebb beleszólása lett kormányoztatásába, ami a vezetőket arra csábította, hogy helyi kiskirályok módjára lépjenek fel. A 14. század végén már általános a panasz, hogy a kenézek a vezetésük alatt álló népet jobbágyaikként kezelik, új adókkal sanyargatják és földesúri jogokat igényelnek maguknak. A király 1377-ben szigorúan tiltotta ezeket a túlkapásokat.[3]

A 14. századtól telepítésvezetői lettek a betelepülők irtásfalvainak. A román és ruszin kenézek speciálisan kiváltságolt helyzete ekkortól azonos lett a soltészekével. Ők viselték a település bírói tisztét, adómentes telkeket kaptak, élvezték a kisebb regálékmalomtartás, kocsmatartás – hasznát, kisebb ünnepi ajándékokra is számot tarthattak.[1]

Mikor a 14. század közepére a nemesség országszerte megkapta a jobbágyai fölötti ítélkezési jogot, a királyi területekről elkerült románok a földesurak jobbágyaivá váltak. A magánbirtokon élő vajda és kenéz ezentúl nem más, ahogy egy 15. század eleji oklevél találóan mondja, mint „capitaneus jobagionum”,[4] azaz mai kifejezéssel élve falubíró, aki maga is jobbágy, legfeljebb adókedvezményeket élvez a rábízott nép igazgatása fejében.

A XIII–XIV. századtól a románság gyors iramban foglalja el Erdély legeltetésre alkalmas területeit. A foglalás részben pásztorvándorlások révén, részben telepítések által történt. Nemcsak délfelől özönlik a pásztornépség Erdély területére, hanem Moldva felől jőve febukkannak Máramarosban is, ahonnan tovább rajzanak észak és dél felé. Települési területük a hegyi legelők övezetében van s csak lassan, főleg a XVI. századtól kezdve szivárognak le a síkságokra. A kis hegyi szállások a kenézek vezetése alatt állanak. Az „oláh jog" szerint a kenézek bíráskodnak felettük, szedik az adót: a juhötvenedet, a disznótizedet és más természetbeni adókat.
Gunda Béla: A román pásztorkodás magyar kapcsolata.[5]

Már a 14. század első felétől (1326) megjelennek az adatok a egyes kenézek nemessé válásáról, akik hadi vagy egyéb érdemeikért nemesi címet és birtokadományokat kaptak. Az út gyakran fokozatos volt: először örökletessé vált kenézi tisztségük, majd katonáskodást, anyagi szolgáltatást vállaló feltételes („kondicionárius”) nemesekké váltak, ezután nyerhettek országos nemességet. A folyamat a veszélyeztetett határvidéken, Máramarosban kezdődött, a Bánátban, a hunyadi és fogarasi végeken folytatódott. Máramarosban szabályos román nemesi megye alakult ki, de a többi területen a kenézekből lett nemesek beolvadtak a magyar nemességbe. Kiváltak népi közösségükből, elhagyták a román parasztok elnyomott ortodox vallását, aztán a nyelvét is, katolizáltak és magyarul beszéltek. Ezért nem alakult ki Erdélyben román terület, román nemesi rend, és a románság kimaradt az erdélyi vármegyei nemesség, a székely lófők és a szászok 1437-es szövetségéből, az Unio Trium Nationumból.[6]

A kenézcsaládok így átmeneti helyzetben éltek a nemesség és a jobbágyság között. A mohácsi csata elvesztése előtti évszázadban a kenézcsaládok közül sokan szereztek nemességet, földesúrrá válva, mások megmaradtak faluvezetőnek. Ezek azután a természetes szaporulat miatt gyarapodtak, közülük került ki meghatározott időre a főkenéz, a többiek sorukra várva teljes vagy részleges jobbágyi szolgálattal adóztak.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Magyar történelmi fogalomtár, szerkesztette Bán Péter, Gondolat, Budapest, 194-195. o.. ISBN 963 282 202 1 (1989) 
  2. I. Tóth 386. o.
  3. Fekete Nagy, Antonius – Makkai, Ladislaus: Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia, usque ad annum 1400 p. Christum. (Budapest, 1941. Études sur l'Europe Centre-Orientale. 29.), 270. l.
  4. 1406: „capitaneus jobagionum… vulgo kenez”. Ortvay Tivadar Temes vármegye és Temesvár város |története, IV. k. Oklevéltár, Pozsony, 1896., 374. l.
  5. A román pásztorkodás magyar kapcsolata.
  6. I. Tóth 387. o.

Források[szerkesztés]