Salamin Pál

Salamin Pál
Született	1913. április 23. Budapest
Elhunyt	1984. október 22. (71 évesen) Budapest
Állampolgársága	magyar
Nemzetisége	magyar
Foglalkozása	építőmérnök, hidrológus, egyetemi tanár
Iskolái	BME
Sírhelye	Farkasréti temető
Sablon • Wikidata • Segítség

Salamin Pál
Nem található szabad kép.(?)
	Arcképe az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) honlapján

Salamin Pál (Budapest, 1913. április 23. – Budapest, 1984. október 22.) okleveles építőmérnök, hidrológus, egyetemi tanár, tanszékvezető, 1954–57 között a BME Építőmérnöki Karának dékánhelyettese, több folyami vízszabályozó műtárgy tervezője, nemzetközi hírű mérnök-kutató.

Élete

Építőmérnöki oklevelét 1940-ben szerezte a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen.

Pályáját az Országos Öntözésügyi Hivatalnál kezdte, majd vízerő-hasznosítási vállalkozásoknál dolgozott. A háborús évek kényszerszünete után 1945-től rövid ideig önálló tervezőként működött. 1946-ban Németh Endre egyetemi tanár a Budapesti Műszaki Egyetem I. sz. Vízépítéstani Tanszékének vezetője meghívta tanszékére oktatónak. Tanársegédként kezdte, hamarosan adjunktus lett. 1948-ban Franciaországban járt szakmai tanulmányúton, a hidraulika és hídromechanika gyakorlatát, a vízmozgást szimuláló laboratóriumok munkáját vizsgálta. 1950-től egyetemi intézeti tanár, 1952-től docensi státuszba került. 1952. október 18-án az elsők között szerezte meg a frissen alapított műszaki tudományok kandidátusa fokozatot. 1954–1957 között az Építőmérnöki Kar dékánhelyettesévé nevezték ki. Az 1957–58-as tanévben a Kar II. sz. Vízépítéstani Tanszékének vezetésével bízták meg. 1961–66 között az I. sz. Vízépítéstani Tanszék (a mai Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék) vezetője volt, közben 1962-ben egyetemi tanári kinevezést kapott.

Egyetemi oktatóként is szoros kapcsolatot ápolt a „terepen” dolgozó gyakorlati vízépítési szakemberekkel, az országos vízügyi szolgálat szervezeteivel. A vízépítőmérnöki szak egyetemi referense lett, az új reformtantervek kidolgozása jelentős mértékben munkája. Az egyetemi tanszék tudományos kutatásainak eredményeit a vízügyi szolgálat a gyakorlatban ellenőrizte, hasznosította. Részt vállalt a nagy vízépítési műtárgyak, vízerőműtelepek előkészítési, tervezési munkáiból. Fontos belvízvédelmi feladatokat oldott meg, belvízrendezési projektek tervezését végezte.

Az 1970-es évek elején egészsége megromlott, 1973–76 között több súlyos műtétre kényszerült, melyek következtében mozgáskorlátozottá vált. 1977-ben, 64 éves korában nyugalomba vonult, de tudományos munkáját otthonában is folytatta. Hallgatókat fogadott, publikált. 1984. október 22-én hunyt el, Budapesten.

Munkássága

Egész pályafutása során kutatta a síkvidéki vízrendezés problémakörét. 1942-ben a Hidrológiai Közlönyben nagy visszhangot kiváltó tanulmányt közölt a hazai belvízrendezésről. Az 1950-es, 1960-as években komoly elméleti alapokon nyugvó mérnöki számítási eljárásokat dolgozott ki a mértékadó belvízmennyiségek és vízborítás tűrési időtartamainak helytálló becslésére. Szakkönyveket, oktatási segédanyagokat, egyetemi jegyzeteket, oktatási útmutatókat írt, főleg a gyakorló vízépítő szakma részére. Minden megnyilvánulásában a vízgazdálkodás, vízrendezés egész országra kiterjedő egységes szemléletét hangsúlyozta, amelynek elválaszthatatlan része az öntözés problematikája. Kutatta és oktatta az öntözővízigény, a talaj öntözővíz-háztartása, az altalajöntözés és a melioráció műszaki feladatait. Sokat vizsgálta a felszíni víz keletkezését, a hóolvadás hatását, az esővíz lefolyási tényezőinek és a különféle talajok vízháztartásának összefüggéseit.

A hegyvidéki vízépítés területén a talajerózió jelenségét kutatta. Személyesen járta be a tárgyban érintett területeket, fényképfelvételeit az oktatásban, a gyakorlati munkában és tudományos konferenciákon is felhasználta. Az 1970-es években – mozgáskorlátozottsága ellenére – Ausztriában, Svájcban és Franciaországi tartott tudományos előadásokat a erózióról.

Életének utolsó évtizedében sokat foglalkoztatták a hidroökonómía környezetvédelmi vonatkozásai és a vízépítési és talajmunkálatok gazdasági hatásai, összefüggései. Természetjáró útjain készített fényképfelvételei a hidrometeorológía hasznosan elemezhető adatbázisát növelték. A vízgazdálkodás elmélete és gyakorlata kiterjedten alkalmazza vízháztartási alapegyenleteit és szemléltető ábráit a vízi szaktudományok összefüggéseiről.

A vízenergia-hasznosítás szakterületén is jelentőset alkotott. 1948-as franciaországi tanulmányútján szerzett tapasztalataira építve ő alkotta meg a Kvassay-zsilip mellé épített vízügyi laboratóriumok koncepcióját. 1949–55 között vezető vízügyi tervezője volt a kárpátaljai Talabor–Nagy-ági tározónak és vízerőműnek, melyet 1956-ban helyezték üzembe. A vízerő-hasznosítás vezette a folyami hidrológia területére. A hidraulika és hídromechanika szakterületén az 1950–54 között épült tiszalöki vízerőmű tervezésekor ő dolgozta ki a felduzzasztott mesterséges tó felszíngörbéit. A hidromechanikai laboratóriumok kísérleti eredményeire támaszkodva az 1960-as években szakértőként vett részt az ivóvíz- és szennyvíztisztítás műtárgyainak tervezésében. Írásaiban és előadásaiban hirdette, hogy hazánk vízügyi adottságai között a magyar vízépítő mérnöknek sokoldalú szakemberré kell válnia, döntéseit a természeti törvények felismerése és szigorú alkalmazása nyomán kell meghoznia, kerülnie kell a tudomány és a kutatás partikuláris szempontjaiból eredő elkötelezettséget. Így építette fel híres duzzasztás-elméletét, amelynek fizikai határfeltételeit kizárólag a folyó vízáramlási méréseiből számított adatai adják. Feltárta a Tisza folyó közép- és kisvízi jellegzetességeit. A tiszai vízrendszer viselkedését más számítási eljárások nem tudták eredményesen feltárni. Kutatási eredményeit és a Tisza-csatornázás erre épülő terveit francia nyelvű szakcikkben mutatta be a nemzetközi vízügyi szakmának.

Szakcikkei, könyvei, egyetemi előadásai mellett felszólalt nemzetközi kongresszusokon, Ausztriában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Franciaországban, Lengyelországban, Svájcban és a Szovjetunióban. A kezdetektől fogva szerkesztője volt a Hidrológiai Közlöny szakfolyóiratnak, 1947–49 között ő alakította ki a folyóirat máig érvényes arculatát. Négy évtizeden át aktív tagja és előadója volt a Magyar Hidrológiai Társaságnak. Emellett rendszeresen tartott szakelőadásokat a Magyar Meteorológiai Társaságban és a Magyar Földrajzi Társaságban. Nyugalomba vonulása után, 1977–78 folyamán mindhárom tudományos egyesület tiszteleti tagjává választotta. 1982-ben, a Budapesti Műszaki Egyetem 200. éves fennállására felkutatta, és közreadta a vízépítő szakos mérnökképzésben részt vett oktatók listáját.

Lászlóffy Woldemár és Salamin Pál emléktáblája lakóházukon, Budapest, II. kerület, Szilágyi Erzsébet fasor 13-15.

Kitüntetései, díjai

Állami kitüntetések

• 1954: Szocialista Munkáért Érdemérem
• 1958, 1973, 1974: a Vízgazdálkodás Kiváló Dolgozója
• 1963, 1977: az Oktatásügy Kiváló Dolgozója
• 1984: A Francia Mezőgazdasági Érdemérem Tiszti Fokozata
• 1984: A Francia Mezőgazdasági Akadémia külföldi tagsága

A Magyar Hidrológiai Társaság díjai

• 1952: Bogdánfy Ödön-emlékérem
• 1967: Schafarzik Ferenc-emlékérem
• 1979: Vásárhelyi Pál-díj

Egyéb

• 1979: Steiner Lajos-emlékérem a Magyar Meteorológiai Társaságtól

Művei

• Az esőszerű öntözés irányelvei (Orsz. Vízügyi Főigazgatóság. Szakmai szabvány, 1961
• A domborzat befolyása a hó halmozódására és olvadására. Hidrológiai Közlöny, 1960. 6. sz.
• Belvízmennyiségek számítása (a Mérnöki Kézikönyv 4. kötete. Műszaki Könyvkiadó, 1961)

• Vízháztartási vizsgálatok (1954)
• Öntözött területek víztelenítése (1959)
• Vízrendezések I. (1966)
• A síkvidéki üzemi vízrendezés alapelvei és tervezése a nagytérségi vízrendezés keretében (1978)
• A vízügyi felső- és középfokú oktatás 200 éve (1983)

További információk

• Salamin Pál 1913-1984 Blog. salaminpal.blog.hu. (Hozzáférés: 2019. október 22.)