R–40

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
R–40
R–40 rakéta MiG–31 szárnya alatt
R–40 rakéta MiG–31 szárnya alatt

NATO-kód AA–6 Acrid
Funkció Nagy hatótávolságú légiharc-rakéta
Tervező OKB–4 Molnyija (Matusz Ruvimovics Bisznovat

Hordozó repülőgépek MiG–25, MiG–31
Irányítás

R–40TD: Infravörös passzív önirányítás

R–40RD: Félaktív lokátoros önirányítás távirányítás
Robbanótöltet 70 kg Repesz-romboló
Méret- és tömegadatok
Hossz5,98 m
Szárnyfesztáv1,45 m
Törzsátmérő0,31 m
IndulótömegR–40TD: 450 kg
R–40RD: 461 kg
Repülési jellemzők
Max. sebesség 4,5 Mach
Hatótávolság R–40TD: 30 km
R–40RD: 60 km
Háromnézeti rajz
Az R–40 oldalnézeti rajza, felül a félaktív lokátoros önirányítású R–40R, alul a passzív infravörös önirányítású R–40T
Az R–40 oldalnézeti rajza, felül a félaktív lokátoros önirányítású R–40R, alul a passzív infravörös önirányítású R–40T

Az R–40 (NATO-kódja: AA–6 Acrid) a Szovjetunióban az 1960-as években a MiG–25P elfogó-vadászrepülőgép számára kifejlesztett nagy hatótávolságú légiharc-rakéta.

Története[szerkesztés]

A rakéta tervezési munkálatai 1962-ben kezdődtek a Matusz Ruvimovics Bisznovat vezetése alatt álló OKB–4 (később Molnyija) tervezőirodában. A rakéta két változatát alakították ki. Az R–40R félaktív lokátoros önirányítású, PARG–12 önirányító rendszerét az "Agat" tudományos kutatóintézetben fejlesztették ki. Az R–40T passzív infravörös önirányítású változat, amelynek irányító berendezése a CKB–589 tervezőirodában készült.

1970-ben állították hadrendbe a MiG–25P típusú elfogó vadászrepülőgépeken. A rakéta a repülőgép Szmercs–A rádiólokátorával működik együtt. A repülőgép 4 db R–40 rakétát hordozhat a szárnyak alatti tartókon.

1976-ban Viktor Belenko egy MiG–25-tel Japánba szökött. A repülőgépen rakéták ugyan nem voltak, de a szovjet szakemberek úgy vélték, hogy a fedélzeti rendszerek átvizsgálása során a fegyverzet képességeiről sok információ volt nyerhető. Ezért a szovjet hadvezetés úgy döntött, hogy a repülőgép áttervezése mellett a rakétákat is módosítják. A módosított MiG–25PD a Szmercs–A lokátor helyett új, a MiG–23 Szapfir–23 típusú lokátorából kifejlesztett Szapfir–25 (RP–25) típusú berendezést kapott. A módosított, nagyobb teljesítményű R–40 rakéták az R–40RD és R–40TD típusjelet kapták.

A javított R–40RD félaktív lokátoros önirányítású változaton az önirányító fejet RGSZ–24-re cserélték. 72 km-re növelték a hatótávolságot. Az önirányító rendszer földháttérben lévő célok ellen is alkalmazhatóvá vált. A javított változatot 1979-ben rendszeresítették. 1985-ben újabb modernizáláson esett át a rakéta infravörös változata, ez az R–40TD1 típusjelzést kapta.

Az R–40TD és R–40TD1 típusokat a MiG–31 fegyverzetébe is integrálták.

Jellemzői[szerkesztés]

Az első olyan szovjet légiharc-rakéta volt, amelynek a rakétateste titánötvözetből készült. Ezt a nagy sebessége okozta hőterhelés indokolta.

Az infravörös érzékelő érzékenységének növelésére folyékony nitrogén hűtést alkalmaznak. A nitrogéntartály az indítósínben kapott helyet. A rakéta alkalmazásához TP–26 infravörös célmegjelölőt használtak, illetve a repülőgép lokátora mérte be a távolságot. Hatótávolsága szemből 30, hátsó térből alkalmazva 15 km volt. A lokátoros változat hatótávolsága 50 km.

A rakétában P1D–134 típusú szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű található. A hajtóanyag tömege 118 kg. 35 kg tömegű repesz-romboló harci résszel van felszerelve, ezt a GSZKB–47 tervezőiroda fejlesztette ki. A harci rész kétcsatornás rádiólokátoros közelségi gyújtóval rendelkezik. A repeszek 7 m-es távolságon belül hatásosak.

A rakéta 3500 km/h-s sebességig, 500 m-től 30 km magasságig alkalmazható.

Lehetőség volt arra is, hogy a rakéta a röppálya első szakaszát a rapülőgép rádiólokátora által kidolgozott parancsok alapján parancsközlő önirányítással tegye meg, majd a cél közelében már félaktív lokátoros önirányítással repült.

Külső hivatkozások[szerkesztés]