Piros tengerililiom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Infobox info icon.svg
Piros tengerililiom
Piros tengerililiom a tengerfenéken
Piros tengerililiom a tengerfenéken
Természetvédelmi státusz
Nem szerepel a Vörös listán
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Tüskésbőrűek (Echinodermata)
Altörzs: Pelmatozoa
Osztály: Tengerililiomok (Crinoidea)
Alosztály: Articulata
Rend: Comatulida
Család: Antedonidae
Nem: Antedon
Faj: A. mediterranea
Tudományos név
Antedon mediterranea
(Lamarck, 1816)
Szinonimák
  • Antedon adriatica A.H. Clark, 1911
  • Comatula annulata Risso, 1826
  • Comatula mediterranea Lamarck, 1816
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Piros tengerililiom témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Piros tengerililiom témájú kategóriát.

A piros tengerililiom (Antedon mediterranea) a tengerililiomok (Crinoidea) osztályának a Comatulida rendjébe, ezen belül az Antedonidae családjába tartozó faj.

Előfordulása[szerkesztés]

A piros tengerililiom a Földközi-tengerben honos.

Megjelenése[szerkesztés]

A piros tengerililiomnak számos színváltozata lehet – fehér, sárga, narancssárga, vörös, kárminpiros vagy barna. Közvetlenül a kehely alakú, gömbölyű törzsnél villásan kettéágazó 5 pár karja finoman pillás, megjelenése tollra emlékeztet. A törzs alsó végén ízelt kacsok találhatók, velük kapaszkodik az aljzathoz. Az állat átmérője 20 centiméter.

Életmódja[szerkesztés]

A piros tengerililiom 10-40 méter mélységben moszatokkal benőtt szilárd aljzatokon, tengerifűmezőkön és szarukorallokon tartózkodik. A piros tengeri liliom legyezőszerűen kiterjesztett karjai planktoni állatokat szűrnek ki a vízből, melyeket pillás barázdákon keresztül a szájnyílásához továbbítanak. Az elpusztult állati és növényi szervezeteket sem veti meg. Lefelé állított karjaival lépegető mozgással tud haladni a fenéken, de ritmikusan fel- és lefelé csapkodva azokat, kecsesen úszik is.

Szaporodása[szerkesztés]

A piros tengerililiomok váltivarúak. A peték a vízbe kerülnek, vagy megtapadnak a sziklákon, és ott fejlődnek ki úszólárvákká.

Forrás[szerkesztés]

  • Nagy európai természetkalauz. Összeáll. és szerk. Roland Gerstmeier. 2. kiadás. Budapest: Officina Nova. 1993.