Nemanja István szerb fejedelem
| I. István | |
 | |
| freskó a kolostorba vonult Istvánról, immár Simonról | |
| Szerbia fejedelme | |
| Uralkodási ideje | |
| 1166 – 1196 | |
| Koronázása | 1166 |
| Elődje | István Tihomir |
| Utódja | II. István |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Nemanjić-dinasztia |
| Született | 1113 vagy 1114 Podgorica közelében[1] |
| Elhunyt | 1199. február 13. Chilandar-kolostor, Athosz-hegy |
| Nyughelye | Steudeinica kolostor[1] 1207[1] |
| Édesapja | Zavida |
| Édesanyja | nem ismert a neve |
| Testvére(i) |
|
| Házastársa | Anastasia of Serbia |
| Gyermekei |
|
 | |
| I. István aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz I. István témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
I. István (szerbül: Стефан Немања), később Szent Simon (szerbül: Свети Симеон Мироточиви), (1113[2] vagy 1114[2] – 1199. február 13.[1]) szerb fejedelem 1166-tól 1196-ig.
Egy Bizánc elleni összeesküvés leverése után I. Manuél bizánci császár felosztotta Raška tartományát egy régi szerb elöljárócsalád fiai között.[3] A fiúk legfiatalabbja, István felismerte, hogy a szerbek Bizánccal szemben túl gyengék ahhoz, hogy fegyverrel vívják ki önállóságukat, ezért a területi autónómia megerősítését tűzte ki célul, és igyekezett minél több tekintélyes és befolyásos szerb családot megnyerni az ügynek.[3] Miután Manuél bizalmát is élvezte, hamarosan háttérbe szorította fivéreit, és ő lett Raška nagyzsupánja (fejedelme).[3]
Ennek ellenére csinált egy sikertelen lázadást, de utána vazallusi hűségesküt tett a császárnak.[3] Manuél halála (1180) után azonban felmentette magát esküje alól,[2] és azonnal hódító hadjáratokba kezdett, kiterjesztette hatalmát Zetára (ma: Montenegró) és Dalmáciára is.[3]
Eközben harcba keveredett a magyar királlyal és Velencével ellen is, de alulmaradt.[2] Később – hogy Észak felől biztosítsa magát – szövetkezett III. Béla magyar királlyal,[2] és elfoglalta Zétát (ma Montenegró) és Albánia északi részeit.[2]
Miután hírét vette, hogy I. Frigyes német-római császár keresztes hadjáratot szándékozik indítani a Szent sír felszabadítására, s útja Raškán át vezet, pompás fogadtatást rendezett Nišben, és vazallusi hűséget meg 20 000 harcost ígért neki, ha megtámadja Bizáncot.[3] Cserébe annyit kért, hogy elismerjék a meghódított és meghódítandó területek feletti hatalmát.[3] Frigyes azonban nem akarta egy újabb háborúval veszélyeztetni a harmadik keresztes hadjárat célját, s István kérését csak részben teljesítette.[3]
István ezután újabb hódításokba kezdett, majd békét kötött az időközben meggyengült Bizánccal, ezúttal azonban már nem vazallusi minőségben, hanem egy független ország uralkodójaként.[3] Kapcsolatainak javítása érdekében fiát, II. Istvánt összeházasította II. Izsák unokahúgával.[2]
Ettől kezdve István országa belső ügyeinek rendezésére fordította figyelmét:[3] templomokat és zárdákat, továbbá szegényházat, utakat és hidakat építtetett.[4] Közigazgatási szempontból nem sokat változtatott a meglévő rendszeren: az állam élén továbbra is nagyzsupáni minőségben állt, a nagyobb területi egységeket fivérei és fiai irányítása alá helyezte.[5] Uralkodása idején véget ért egy már korábban elkezdődött folyamat, melynek során a középkori szerb állam súlypontja a mediterrán térségből keletebbre, a Balkán-félsziget szárazföldi részeire tevődött át.[5]
Istvánt igen erős szálak fűzték az egyházhoz.[5] Templomalapítóként és a szerzetesi rendek bőkezű támogatójaként is a legkiemelkedőbb szerb uralkodók közt tartják számon.[5] Tisztában volt vele, hogy a templomok és a kolostorok sűrű hálózata révén az uralmi központtól távolabb eső területek is eredményesebben bevonhatók az államigazgatás szervezetébe.[5] Nyilván ez a körülmény is indokolta a bogumilokkal szembeni kemény fellépését is.[5] Az ő uralkodása alatt kezdett ugyanis rendkívül gyors térhódításba a Bulgáriában keletkezett, eretneknek bélyegzett tan, a bogumilizmus, melynek követői szembefordultak a hivatalos egyházzal és annak tanításával, egyszersmind a feudális állami és társadalmi renddel is.[5] István rendkívül erélyesen igyekezett útját állni a bogumilizmus terjedésének: a tan hirdetőit és híveit száműzte, vagy megbüntette, vagyonukat fölperzselte vagy szétosztotta.[5]
A fejedelem legifjabb fiát, Ratskot (a későbbi Szent Szávát) szerzetesnek nevelte.[2] A maga és fia számára alapított athoszi Chilandar-kolostorba vonult vissza 1196-ban Simon szerzetes néven.[2] Arcképe számtalan szerb templomban fellelhető.[2] Ő egyesítette elsőként jogara alatt a szerbeket.[6]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d Serbia. Stefan Nemanja 1167-1196 (angol nyelven). Foundation for Medieval Genealogy. (Hozzáférés: 2011. január 30.)
- ↑ a b c d e f g h i j Petr Čornej, Ivana Čornejová, Pavel Hrochová, Jan P. Kučera, Jan Kumpera, Vratislav Vaníček, Vít Vlnas: Európa uralkodói. Ford. Tamáska Péter. Budapest: MÆCENAS Könyvkiadó. 1999. = Maecenas Történelem Könyvek, ISBN 9636450536, ISBN 9632030176 109. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j Sokcsevits Dénes – Szilágyi Imre – Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története. Budapest: Bereményi Könyvkiadó. 1994. ISBN 963 8182 075 ISSN 1216-7363 22. oldal
- ↑ Déli szomszédaink története, 22–23. oldal
- ↑ a b c d e f g h Déli szomszédaink története, 23. oldal
- ↑ Európa uralkodói, 109–110. oldal
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]
| Előző uralkodó: István Tihomir |
Következő uralkodó: II. István |
