Kenguru-sziget

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Kenguru-sziget (Kangaroo Island)
Kenguru-sziget
Kenguru-sziget
Közigazgatás
Ország Ausztrália
Székhely Kingscote
Népesség
Teljes népesség 4250 fő
Népsűrűség1 fő/km²
Földrajzi adatok
Fekvése Déli-óceán
Terület4360 km²
Hosszúság144 km
Szélesség40 km
Tengerszint feletti magasság88 m
Legmagasabb pont Prospect Hill
Elhelyezkedése
Kenguru-sziget (Ausztrália)
Kenguru-sziget
Kenguru-sziget
Pozíció Ausztrália térképén
d. sz. 35° 50′, k. h. 137° 15′Koordináták: d. sz. 35° 50′, k. h. 137° 15′
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kenguru-sziget témájú médiaállományokat.

A Kenguru-sziget Ausztrália második legnagyobb szigete (Tasmania után). 1802-ben Matthew Flinders brit felfedező nevezte el az endemikus sötétbarna óriáskengurukról.[1]

Földrajzi helyzete[szerkesztés]

Kenguru-sziget

A kontinenstől délre, a Déli-óceánban (a Déli-óceán elkülönítését el nem fogadó szerzők szerint az Indiai-óceánban), Adelaide-től mindössze 112 km-re fekszik. A sziget fő tömegétől kelet felé nyúló, rendkívül szabálytalan alakú, erősen tagolt partú Dudley-félszigetet a mindössze 11,5 km széles, nehezen hajózható Hátsólépcső-szoros (Backstairs Passage) választja el a szárazföldről dél felé nyúló Fleurieu-félszigettől. A szorost az utolsó jégkorszak után öntötte el víz, amikor a felmelegedés miatt az óceán vízszintje megemelkedett.

A sziget északnyugati csúcsa a Borda-fok.

Története[szerkesztés]

Az ausztrál őslakók egy ideig lakták, majd több ezer éve elhagyták a szigetet. 1802-ben Matthew Flinders hajóskapitány vette a brit korona birtokába. 1802–1803-baqn Nicholas Baudin francia hajóskapitány körülhajózta, és közben több helyen partraszállva fel is derítette. A táj sok jellegzetes elemét ő nevezte el. A hajón utazó François Auguste Péron természetbúvár itt fedezte fel és írta le az ausztrál medvefókát (Arctocephalus pusillus doriferus, eredeti nevén Gypsophoca dorifera).

A 19. század elején tengerészek és halászok népesítették be. Főleg vadászatból és halászatból éltek, sóval, valamint fóka- és kengurubőrökkel kereskedtek. Néhányan megpróbálkoztak a földműveléssel, illetve állattenyésztéssel, a talaj azonban silánynak bizonyult, a juhokat pedig a „parti láznak” nevezett betegség pusztította. Ezért amikor Dél-Ausztrália gazdasága a szőlőkultúra, majd az aranymosás hatására fejlődni kezdett, többen áttelepültek. 1901-ben a Kenguru-szigeten már csak 721-en laktak.

A Borda-fokon 1858 júliusa óta egy, a 120 méterrel a tenger szintje fölé emelkedő világítótorony üzemel. Benne eleinte olajlámpás világított; az elektromos áramot 1932-ben vezették be. A tornyot 1876 óta telefonkábel köti össze Adelaide-del, és a toronyőrök rendszeresen jelentették az áthaladó hajókat. A magas sziklák azonban a délről jövő hajók elől kitakarták a torony fényét, és a hajók továbbra is rendszeresen összetörtek a partközeli sziklákon, ahol a navigálást csalóka sziklák és kiszámíthatatlan áramlások nehezítik. Ezért 1908-ban a Du Couedic-fokon, egy délnyugat felé nyúló földnyelven egy másik világítótornyot is építettek.

Jelentősebb hajótörések a 19. század óta:

  • Fides — finn kétárbócos, 12 halott;
  • Emely Smith — brigg, 3 túlélő;
  • Mars — 1885, legalább 4 túlélő; legalább 1 halott (a kapitány);
  • Loch Sloy — vasvázas vitorlás, 1899. április 24-én, 32 halott, 3 túlélő;
  • Loch Vennachar (a Loch Sloy testvérhajója) — 1905-ben, a teljes legénység odaveszett;

Csak a 20. század 30-as éveiben fedezték fel, hogy az állatállományt pusztító parti láz és a növények sovány termésének oka egyaránt a talajok réz- és kobalthiánya. Ennek megszüntetése óta a mezőgazdaság szépen jövedelmez. A 2. világháború után az állam 177 farmot rendezett be a szigeten leszerelt katonák számára. Az 1960-as évekre a mezőgazdaságilag hasznosított területek aránya elérte a 38 százalékot, a lakosság négyezer főre gyarapodott. Ebben jelentős szerepe volt a rohamosan fejlődő turizmusnak: a sziget kedvelt nyaralóhellyé vált, mivel a csapadék valamivel több, a hőség valamivel enyhébb, tehát a környezet jóval zöldebb, mint Adelaide-ben.

Természeti földrajza[szerkesztés]

A 155 km hosszú[2] sziget átlag 40 km széles. Keleten az Encounter-öböl, nyugaton a Nagy ausztráliai öböl[3] határolja, északon pedig a St. Vincent-öböl és az Investigator-szoros.

A legnagyobb öblök:

Keleti, Dudley-nek nevezett nyúlványát csak egy egészen keskeny földnyelv köti össze a sziget nagyobbik részével.

Lakossága, gazdasága[szerkesztés]

A 2011-es népszámlálás szerint a szigetnek 4417 lakosa volt. A legnagyobb város és adminisztratív központ Kingscote. További, jelentősebb települések:

A lakosok többsége mezőgazdaságból él; mellette a turizmus és a rákhalászat említendő.

Települései, közlekedése[szerkesztés]

A Fleurieu-félsziget csúcsán épült Cape Jarvisből komp közlekedik a sziget keleti nyúlványán található Penneshaw kikötőjébe. A sziget főútja ezt a kikötőt köti össze Kingscote-tal. A másod- és harmadrendű, jellemzően a sziget középvonalához, illetve a déli parthoz közel kiépített utak lehetővé teszik, hogy a sziget jóformán minden pontját legalább 5 km-nyire szilárd burkolatú úton megközelíthessük. A földutak hálózata sűrű.

Parndana falu csaknem a sziget mértani közepén épült.

Kingscote repülőtere a várostól délkeletre, Kingscote és Parndana között található.[4]

Természetvédelem[szerkesztés]

A természetkedvelők először 1892-ben javasolták, hogy a kivételesen kevéssé károsodott eukaliptuszbozótok miatt sziget nyugati részét nyilvánítsák természetvédelmi területté, de erre 1919-ig kellett várniuk: 546 négyzetkilométeren a Flinders Chase természetvédelmi területet, ami azóta már nemzeti park. Az első vadőr (Harold Hansen) 1926-ban állt munkába. Ahogy a sziget természeti értékei egyre ismertebbekké váltak, mind újabb, bár a Flinders Chase-nél jóval kisebb természetvédelmi területeket jelöltek ki egy-egy fontos élőhely megóvására.

Természetvédelmi területek[5][szerkesztés]

Az északi parthoz közel:

A Nepean-öböl partvidékén és kis szigetein, szirtjein:

A déli partvidéken:

A keleti nyúlványon (Dudley):

Élővilága[szerkesztés]

Mivel a sziget utoljára az utolsó eljegesedés idején, mintegy 18 ezer éve kapcsolódott a szárazföldhöz, az azóta eltelt időszakban élővilága a kontinensétől eltérően fejlődött: új változatok, alfajok, fajok alakultak ki. Több mint 50 endemikus, sehol máshol elő nem forduló növényfajt írtak le. A szigetről egyebek közt 267 ausztráliai madár- és 891 növényfajt írtak le.

A sziget nyugati részén létrehozott, 546 km²-es Flinders Chase nemzeti park az ausztráliai faunabirodalom (Notogea) ausztráliai faunaterülete eredeti élővilágának egyik legfontosabb menedékhelye.

Állatvilág[szerkesztés]

Az alább megemlített fajok csak szemelvénynek tekintendők. A megismert emlős- és madárfajok teljes listája a sziget turisztikai honlapján olvasható.[6] A szigetről 253 megtelepedett, átvonuló, illetve kihalt madárfajt és emlősfajt írtak le.

Tengeri fajok[szerkesztés]

A partvidéket két fókafaj látogatja:

A sziklás partokon tömegesen fészkel a legkisebb testű pingvinfaj, a törpe pingvin (Eudyptula minor). Mellette még a fjordlandi pingvin (Eudyptes pachyrhynchus) fordul elő. Több hajótörött is úgy menekült meg az éhhaláltól, hogy az „undorító pingvinek” húsát ették.

Endemikus fajok[szerkesztés]

Emlősök

  • a közönséges rókakuzu (Trichosurus vulpecula) az ausztráliai faunaterületen általános. Az ausztrálok „sertefarkú oposszumnak” (brush-tailed opossum) hívják. Magyar neve rókára utal, de ez csak valamelyes külső hasonlóságot jelez: a rókakuzu kis termetű, fán élő kenguruféle.

Madarak

Mivel az ausztráliai faunabirodalomban nem élnek keselyűk, a dögevő madarak szerepét az ékfarkú sasok (Aquila audax, Uroaetus audax) látják el.

A kenguru-szigeti emu (Dromaius baudinianus) 1827-ben halt ki; kihalásának oka a vadászat és élőhelyének felégetése volt.

Hüllők[szerkesztés]

Betelepített fajok[szerkesztés]

Emlősök

  • koala (Phascolarctos cinereus) — 1924-ben. Az első hét évben tágas, dróthálóval körülvett kifutóban tartották őket, de ott láthatóan rosszul érezték magukat. Ezután szabadon engedték őket, és a koalák gyorsan szaporodni kezdtek.
  • gyűrűs farkú erszényes (Pseudocheirus peregrinus) 15 példányát 1926-ban bocsátották szabadon; ezután apránként elszaporodott.
  • juhokat (Ovis aries) még az első telepesek honosították meg a 19. század elején — mérsékelt sikerrel, miként a
  • házisertéseket (Sus scrofa domestica) is.

Madarak

Ízeltlábúak

A 19. század második felében tűnt fel néhány méhésznek, hogy a szigeten egyáltalán nem éltek háziméhek. Úgy vélték, ez nagyszerű lehetőség háziméhek fajtatiszta tenyészetének előállítására, ezért 1884-ben Dél-Ausztrália kereskedelmi kamarája hatalmas tenyészetet hozott itt létre itáliai (liguriai) méhekből, és egyúttal — a fajták kereszteződését elkerülendő — megtiltotta minden más méhfajta bevitelét. A vállalkozás nem volt gazdaságos, és a kamara előbb-utóbb felhagyott vele. A méhek szétszéledtek, a tenyészet ügye feledésbe merült egészen 1939-ig, amikor is két méhésznek feltűnt, hogy a szigeten vadon élő háziméhek mind tiszta itáliai fajtájúak. A kormányzat ezután összegyűjtette a méhrajokat, és újra hatalmas tenyészeteket alakított ki. A fajtiszta méhanyákat (néhány dolgozóval) kicsiny dobozokban exportálják szerte a világba.

Növényzet[szerkesztés]

A természetes növénytakaró legnagyobbrészt eukaliptuszbozót. Erdő leginkább a folyóvölgyekben nő. A galériaerdők egyik karakterfája a manna-eukaliptusz, ami a szigeten a koalák (Phascolarctos cinereus) fő tápláléka.

A sziget nevezetességei közé tartoznak az orchideák: az 1960-as évekig 51 fajukat mutatták ki.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Kangaroo Island című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.