Karthauzi Szent Brúnó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Karthauzi Szent Brúnó
Wenceslas Hollar - St Bruno (State 3).jpg
hitvalló, rendalapító
Születése
1030
Köln
Halála
1101. október 6. (70-71 évesen)
Serra San Bruno
Tisztelete
Tisztelik Római katolikus egyház
Ünnepnapja október 6.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Karthauzi Szent Brúnó témájú médiaállományokat.

Karthauzi Szent Brúnó vagy Kölni Szent Brúnó (németül: Bruno von Köln, franciául: Bruno de Cologne, olaszul: Bruno di Colonia), (Köln,[1] 1032 körül[1]Santa Maria dell'Eremo,[1] 1101. október 6.[1]) középkori német remete, a kartauzi rend megszervezője.

Élete[szerkesztés]

Brúnó Kölnben született rajnai nemes családból 1032 körül.[1] Szülővárosában, majd a reimsi székesegyház iskolájában folytatott tanulmányokat.[1] Egy 12. századi krónika kiemeli, hogy Brúnó alapos műveltségre tett szert a vallásos és a világi irodalomban.[2] 1056-ban[2] vagy 1057-ben[1] lett kanonok Reimsben, később pedig a székesegyház iskolájának vezetését bízták rá. 1075-től érseki kancellár. Támogatta VII. Gergely pápa egyházreformtörekvéseit, majd – mivel idővel nézeteltérése támadt az erkölcstelen életű Manassé reimsi érsekkel[2]1081-ben[2] visszavonult a világi élettől Séche-Fontain-ba, Molesme-i Szent Róbert közelébe.[2] Később hat társával (négy pap és két laikus testvér[2]) Grenoble-ba költözött. Onnan Grenoble-i Szent Hugó 1084-ben a Chartreuse (lat. Carthusia) nevű lakatlan völgybe irányította.[1]

Az 1175 méter magasságban fekvő, hideg és nedves éghajlatú völgyet magas, zordon hegyek vették körül. A kis csoport hat évig élt itt a csendes magányban, elrejtve a világ elől. Brúnó semmi mást nem kívánt meg a társaktól, csak a helyben maradásra vonatkozó fogadalmat. Nem gondolt arra, hogy szerzetesrendet alapítson, csak azt tekintette fontosnak, hogy a nagy szent remeték hagyományát folytassák. A remeték – jóllehet egymás közelében éltek, közös épületük, kolostoruk is volt – életmódjuk mégis lényegesen különbözött a fonte-avellanói vagy kamalduli, s még inkább a bencés kolostorok életformájától.[2]

10891090-ben Brúnó egykori tanítványa, II. Orbán pápa Itáliába hívta mesterét.[1] A remete nem érezte jól magát a világvárosban, és visszakívánkozott a karthauzi völgybe, vagy legalább Rómában akart remeteként élni. Ez utóbbi törekvését támogatta pápa, és rendelkezésére bocsátotta a város egy csendes területét: Diocletianus római császár egykori thermáit (ma ezen a helyen áll a Santa Maria degli Angeli-bazilika). Brúnónak azonban rövid itt-tartózkodás után a pápával együtt menekülnie kellett Dél-Itália felé, mert az ellenpápa hívei az életüket veszélyeztették.[2]

1091-ben Brúnó tehát Kalábriában telepedett le, ugyanakkor nem fogadta el a neki felajánlott reggioi érsekséget.[1] Ehelyett itt is alapított egy remeteséget Santa Maria della Torre néven, és ott fejezte be az életét 1101-ben. 1193-ban a kalábriai remeteséget feloszlatták, Brúnó testét pedig a nem messze lévő – ugyancsak Brúnó által alapított – Szent István-kolostor templomába szállították át. Bár több középkori szenthez hasonlóan hivatalosan nem kanonizálták,[3] de a katolikus egyház szentként tiszteli, és ünnepét 1623-ban fel is vette a római naptárba. Ünnepnapja október 6.[2]

Brúnó közösségéből alakult ki a bencés regulát szigorúan követő remeterendet, mely később kartauzi rend néven vált ismertté.[1]

Művei[szerkesztés]

A rendalapítónak mindössze két levele és egy zsoltármagyarázata ismert.[2][3] Életéről kortársak és 12. századi krónikák számolnak be.[2]

Életrajza magyar nyelvemlékben[szerkesztés]

  • Részletesen beszámol Karthauzi Szent Brúnó életéről a névtelen karthauzi szerzetes az 1526 körüli Érdy-kódexben. (Immáran lészen emléközet az nagy szent karthuziai szerzetnek eredetiről IN: A néma barát megszólal – Válogatás a karthauzi névtelen beszédeiből, vál. Madas Edit), Magvető Kiadó, Budapest, 1985, ISBN 963 14 0415 3, 471–501. o.)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d e f g h i j k Magyar nagylexikon, 4. kötet, 613–614. o.
  2. a b c d e f g h i j k Diós, i. h.
  3. a b Puskely, i. m., 543. o.

Források[szerkesztés]