Hanghordozó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Különféle méretű hanglemezek

Hanghordozónak a hangok tárolására és a megfelelő szerkezet segítségével visszaadására szolgáló tárolóegységet nevezzük. Sok évszázados fejlődésének állomásai a középkori harangjátékok, később a zenélődobozok, majd a 19. századtól a gépzongorák. Valós hangok rögzítésére, illetve visszaadására a 19. század végétől van lehetőség. A technika változásának megfelelően az adatokat folyamatosan fejlődő hanghordozók tárolják.

A hanghordozók rövid története[szerkesztés]

A hangok rögzítésének és visszajátszásának igénye több évszázadra nyúlik vissza. A technikai lehetőségeknek megfelelően eleinte csak egyszerű, előre meghatározott hangokat lehetett rögzíteni, majd lejátszani, ilyenek voltak a késő középkortól a dallamokat visszaadó templomi harangjátékok, később a mechanikus zenélődobozok, zenegépek stb.

A tényleges hangokat rögzíteni, majd visszajátszani képes első szerkezet a fonográf volt, ezt követte a sorozatgyártást lehetővé és a zeneszámokat mindenki számára elérhetővé tévő gramofon, majd a jó hangminőségű mikrobarázdás hanglemez.

A mágnesszalaggal működő magnetofon egyszerűvé tette a felvételek készítését, a magnókazetta kis mérete miatt a bárhol való rögzítést és zenehallgatást tette lehetővé. A következő lépcső a digitális hangrögzítés megjelenése volt. A CD lemez műszaki paraméterei fölötte vannak a mágnesszalagnak és hanglemeznek. A mozgó alkatrész nélküli flash memóriakártyák tovább egyszerűsítették a zene és hangok tárolását.

Az egyre gyorsuló technikai fejlődés miatt a régebbi és újabb hanghordozók egy ideig együtt éltek. 1920 körül egy dalt kiadtak mechanikus lemezen, vagy lyukszalagon gépzongorák számára, fonográftekercsen[* 1] és gramofonlemezen pedig tényleges előadóval lehetett a dalt meghallgatni. 1990 körül egy dal mikrobarázdás hanglemezen, magnókazettán és CD lemezen is megjelent. A 2010 körül kezdődött online zenehallgatás a házi zenetárolást és gyűjtést egyre inkább háttérbe szorítja.

Cserélhető zenélődoboz-cilinderek
Kottatekercsek
Különféle fonográfhengerek
Pathé hanglemez tokjában

Különféle hanghordozók[szerkesztés]

Vezérlőegységek mechanikus zenegépek számára[szerkesztés]

  • Szögeshenger – a zenélő dobozok alkatrésze, fából vagy fémből készült henger, a lejátszandó mű a hengerből kiálló szögekkel van kódolva (németül Stiftwalze), 18. század. A szögek mechanikus áttételen keresztül kapcsolják be és ki a sípokat, ütik meg a húrokat. Korong formában is létezik.
  • Lyukasztott papírszalagok, lyukkártyák – verklikben, kintornákban,[* 2] gépzongorákban és általában mechanikus zeneszerszámokban alkalmazták a lejátszandó zenemű tárolására, kb. 1883-tól.
  • Kottatekercs – a gépzongorák, pl. pianola, Organola adathordozója, kb. 1895-től; tulajdonképpen 65, 72 vagy 88 kottahangot kódoló (soksávos) lyukszalag. A lyukasztott papírszalaghoz hasonlóan működik, de lényegesen több hangot tud megszólaltatni.

Hangbarázdás tárolóeszközök[szerkesztés]

A hang rezgéseit mechanikus barázda formájában rögzíti.

  • Viaszhenger – a fonográf hanghordozója, 1877-től. Jelentősége, hogy a felvett hangot már analóg módon tárolja. A kezdeti időszakban viasz helyett vékony ónfóliára történt a rögzítés. A viaszhenger hangminősége gyenge, élettartama korlátozott, műsorideje két perc. A műsoros tekercsek sorozatgyártása sokáig megoldatlan volt. Előnye, hogy házilag, áram nélkül is lehetett rá hangot rögzíteni.
  • Gramofonlemez - eleinte keménygumiból, majd sellakból készült, a 19. század végétől. Előnye volt a könnyű és olcsó sorozatgyártás, hátránya, hogy házilagos rögzítésre nem lehetett használni. Műsorideje oldalanként 5-6 perc, hangminősége eleinte gyenge, több évtizedes fejlődése után közepes volt.
  • Mikrobarázdás hanglemez - a gramofonlemez utóda. Az elektromos erősítés megjelenése után már nem volt szükség a nagy barázdakitérésre, a negyvenes évek végére kifejlesztették a mikrobarázdás hanglemezt. Alapanyaga a törékeny sellak helyett a vinil. Hangminősége a gyártási fegyelemtől függően a jótól a kiválóig terjedhet. Többféle méretben, többféle sebességgel készült. Sztereó változata 1957-ben jelent meg, majd a hatvanas évektől terjedt el szélesebb körben.
    • Kislemez – 7 hüvelykes vinil anyagú mikrobarázdás hanglemez, 45 fordulat/perc lejátszási sebességgel. Műsorideje ideális esetben 2x4, maximálisan 2x6-7 perc. 33-as fordulatú változatban is előfordul, főleg meselemezek és prózák számára.
    • Középlemez – 33⅓-os fordulatszámú 10''-es (25 cm-es) hanglemez. Műsorideje hozzávetőleg 2x12 perc. 16-os fordulattal is készítették főként nyelvleckék számára. 45-ös fordulattal korai maxilemezek is készültek ebben a méretben.
    • Nagylemez – 33⅓-os fordulatszámú 12''-es (30 cm-es) hanglemez. Hosszabb, főként prózai anyagok számára 16-os fordulattal is készült. A nyolcvanas-kilencvenes években 45-ös, vagy 33-as fordulattal maxilemezek is ebben a méretben készültek. A maxilemezeknél a műsoridő jóval rövidebb a normál zeneanyagoknál, a barázdakitérést magasabbra lehet venni, ezáltal a hangminőség lényegesen javul, főként 45-ös fordulatnál.
    • Acetátlemez, amelyen aluminiumkorongra felhordott nitrocellulóz rétegbe vágták a hanganyagot. Egyedi példányban készült, főként próbalemezek, demófelvételek, azonnal átírásra rádióállomások számára
    • Flexi disc, amely hajlékony anyagra készült hanglemez, általában kislemez méretben. Főként újságmellékletekként árulták, hangminősége és élettartama csekély volt. Ennek egy változata a képeslapba préselt zeneanyag, az úgynevezett „hangos képeslap”.
  • Filmszalag.

A Magyar Rádiónál külön lemezvágásra készített filmet használtak (Mille-rendszer). Ez a speciális film 7 mm széles, és 32 cm/s sebességgel szalad a rögzítő berendezésben. A filmek hosszú tekercsben állottak rendelkezésre, ezért hosszabb felvételeket is lehetett készíteni, mint a hanglemezek esetében. A rendszer a mechanikus és optikai között állt. A rögzítés karcolással és mechanikusan, az olvasás optikai úton történt. A speciálisan erre a célra gyártott, fekete bevonatú filmszalagba zafír vágótű karcolta bele a jelet, a hang hullámzásának megfelelően keskenyebb és szélesebb sávban kaparta le róla a fekete réteget. Az így kialakult hullámgörbét fotocellával olvasták le. A vágótű zafírból készült, és kb. 174 fokos tompaszögű végével karcolta bele a hangot a filmbe. A rögzítésnél mélyírást használtak, hasonlóan az Edison-féle fonográf tűjének mozgásához. A Philips–Miller-készülékeket 1938-tól használták.[1][2]

Elektromágnesesség elvén alapú analóg tárolóeszközök[szerkesztés]

Magnószalag
Kompakt kazetta
  • Mágneshuzal – 1890, az első magnetofonokban alkalmazott megoldás. Hétköznapi használatban nehézkessége miatt nem terjedt el.[3][4] A mágneshuzalos rögzítőket beszédrögzítőként a repülésben is sokáig használták. Ennek oka, hogy a felmágnesezett huzal baleset, komoly hőhatás után is visszahallgatható marad.
  • Mágneshuzal (mágnesszalag), modernebb változatban (1930). A Stille hangrögzítési módszernél a Poulsen-féle dróthuzalos megoldás modernebb változatát használták: acélszalag futott az író, vagy olvasó fej előtt 90 cm/s sebességgel. A tekercsek 70 cm átmérőjű dobon helyezkedtek el, játékidejük 35 perc volt.[* 3]
  • Magnetofonszalag – a magnetofonokban használatos hordozó, 1928-tól. Vékony műanyag fóliára lakkal rögzített vasoxid-por hordozza az információt. A magnetofon készülékben a fej előtt elhaladva felvételkor a zene impulzusainak megfelelően a szalag felmágneseződik, a lejátszás pontosan fordítva történik. A változó mágnesességet tartalmazó szalag a fej előtt elhaladva abban feszültséget indukál, mely erősítőn keresztül ad hallható hangot.

A magnetofonszalag eleinte papírból készült, ezt követte a triacetát, wetterfest cellulóz, majd a jó minőségű műanyagok. Többféle szalaghosszal volt forgalomban, szintén többféle vastagságban (50 mikron NP-normal play, 35 mikron LP-long play, 26 mikron DP-double play, 18 mikron TP-triple play). A hang minősége erősen függött a gyártmánytól, a magnetofonkészüléktől és a sebességtől, mely 2,6 centimétertől a 76 centiméter/ másodperc között lehetett. Előbbi diktafonminőséget nyújtott, utóbbi stúdiómagnókban volt használatos. Házi használatra a 9,5 és a 19,05 sebesség volt a leggyakoribb. Sztereó változata 1953-ban jelent meg.

  • Magnetofonkazetta, magnókazetta
Digitális kompakt kazetta

Első változata 1963-ban jelent meg, a Philips cég szabadalma. A magnetofonszalaghoz képest fele olyan széles, 4,76 centiméteres másodpercenkénti sebességgel mozog, zárt házban van. Előnye a praktikum, hátránya a gyengébb hangminőség. Az 1970-es években megjelent a sztereó változata, egyre újabb anyagokat kísérleteztek ki a hangminőség javítására (krómdioxid, kevert vaspor, két réteg (Fe-Cr), metal pigment, gőzölt tiszta vas). A lejátszóeszközök a hordozható készülékek felől elindultak a minőségi rögzítés felé, különféle elektronikák biztosították a szalagzaj csökkentését (Dolby, Dbx, stb.). A kazettás decket is tartalmazó hifi-tornyok fénykora 1980 és 1995 között volt.[5][6][7][8][9][10]

Több, hasonló kazettás rendszer is létezett, ezek a

  • 4 vagy 8 sávos Cartridge – végtelenített mágnesszalag kazettában, az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig
  • DC-International kazetta – Grundig, 1965–1967
  • Elcaset – javított kazettás szalagos tárolási rendszer, a Sony mutatta be 1976-ban
  • Minikazetta (1967) és mikrokazetta (1969) a diktafonok számára

Digitális, mágnesszalagos hanghordozók[szerkesztés]

DAT kazetta
  • Digital Audio Tape avagy DAT-kazetta, 1990. A SONY szabadalma. A kazetta kisebb a normál hangkazettánál, a videómagnókhoz hasonlóan forgófej végzi a felvételt és visszajátszást. Hangminősége kiváló.
  • Digital Compact Cassette, avagy DCC, 1992. A Philips szabadalma. Kazettája sok tekintetben megegyezik a normál magnókazettával, a DCC készülékek alapból tudják is kezelni azokat. A DCC szalag szélessége is megegyezik a kompaktkazettával. A digitális jelek kilenc egymás mellett sávra rögzülnek. A kazetta nem megfordítható, a másik oldal fejforgatással érhető el. Hangminősége kiváló, de a rendszer a műsorszámok nehézkes keresése miatt nem terjedt el.

Optikai hanghordozók[szerkesztés]

MiniDisc lemez
  • Filmhang módszer használata.

1930 után – amikor a hangosfilm is elterjedt – ugyanolyan technikával rögzítették a műsorhangot, ahogyan a filmkészítésnél is (Selenophon). A filmet persze elő kellett hívni, viszont a hangminősége már túllépte a középhullámú rádióadás igényeit. A technológia elnevezése a szeléncellás fényérzékelés módszeréből származik.[11]

  • Videodisc – videólemez, különböző formátumokban készült analóg tároló, gyártói pl. a Thomson, RCA, JVC, kb. 1978-tól
  • Compact Disc, 1982 – digitális tároló
  • MiniDisc – magneto-optikai elven működő tároló a Sony-tól, 1992
  • CD-R – írható CD, 1994
  • DVD – nagy kapacitású optikai tároló, kép, hang és digitális adat tárolására, 1995
  • Super Audio CD (SACD; 2001)
  • DVD-Audio (2001)
  • Music Video Interactive (MVI; 2007)
  • Blu-ray (kb. 2006)

Különleges hanghordozók[szerkesztés]

  • Műanyagszalag – a Tefifon nevű zenelejátszó eszközben végtelenített műanyagszalagra rögzítették a hangot, a fonográféhoz hasonló hangbarázdákban; 1936-ban jelent meg[12]
  • Mágneses hanglemez – létezett ilyen hanghordozó, diktafonokban volt használatos 1948-ban[13]
  • A Welte-féle Lichttonorgel egy optoelektronikus orgona, 1936-ban jelent meg Németországban. A hangot fotoelektromos elemek által keltett impulzusok generálták elektronikus úton, erősítők és hangszórók segítségével.
  • Fényhang - a filmtekercsre optikailag rögzített hangsáv, a hangosfilm eszköze volt évtizedekig. Későbbi és jobb minőségű változata a mágneses hangsáv

Flash alapú tárolók[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ A fonográf egybefüggő hengerfelület. Erre a felületre rá kellett hajlítani az ónlemezből készült hanghordozót, amely így rásimult a hengerre, bár lejátszás közben a lemez illesztésének helye ütemes kattogást okozott.
  2. ↑ A hang megszólaltatása tekintetében lehettek fúvós, vagy pengetős hangszerek. A gépzongora például ütős húros pengető hangszer
  3. ↑ Az acélszalagos hangrögzítés eltér a mai értelemben vett magnetofontól. A magnetofon műanyag szalagra rétegezett vasoxid réteget használ; ilyen csak 1945 után jutott a Magyar Rádiónak. Ezután jellemzően 76,2 és 38,1 cm/s szalagsebességet használtak

Források[szerkesztés]

  1. ↑ A Philips-Miller hangrögzítés elve. [2016. március 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. március 19.)
  2. ↑ Philips-Miller rendszer, ábrával
  3. ↑ [Kutor László]: Az információ-tárolás története és tanulságai II. (pdf) pp. 4/47. OE NIK, 2015. [2015. április 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 6.) – Mágneshuzalos magnetofon, 1889.
  4. ↑ Beneda, Gáti, Hámori, Óvári, Rácz, BME: Repülőgépek rendszerei és avionika (pdf) pp. 137/140. tankonyvtar.hu, 2013. november 22. (Hozzáférés: 2015. április 6.) –
  5. ↑ p.102-4.
  6. ↑ David Morton, Sound recording: the life story of a technology. Greenwood Publishing Group, 2004, p.161.
  7. ↑ John Shepherd, Continuum encyclopedia of popular music of the world. Continuum International Publishing Group, 2003, p.506
  8. ↑ (1967. november 4.) „Cassette Rampage Forecast”. Billboard magazine 79 (44), 1, 72. o, Kiadó: Nielsen Business Media, Inc.. ISSN 0006-2510.  
  9. ↑ (1967. április 8.) „European Mfrs. Bid for Market Share”. Billboard magazine 79 (14), 18. o, Kiadó: Nielsen Business Media, Inc.. ISSN 0006-2510.  
  10. ↑ Jan Drees, Christian Vorbau, Kassettendeck: Soundtrack einer Generation. Klappenbroschur, 2011 Kassettendeck: Soundtrack einer Generation (2011. május 23.). ISBN 978-3821866147 
  11. ↑ Sugár, András. A magyar rádiózás története a felszabadulásig. Budapest: Post Rádió és Televízióműszaki Igazgatóság, 283. o. (1985). ISBN 9630233657 
  12. ↑ Tefifon (1950 – 1960s) (angol nyelven). Museum Of Obsolete Media. (Hozzáférés: 2015. április 6.)
  13. ↑ http://www.stoneworker.ch: Meilensteine der Kommunikation: Jahrhundert-Rückblick 1900 bis 2000 Abgerufen 24. September 2011

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Hanghordozó&oldid=26787012”