Hanghordozó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Hanghordozónak a hangok tárolására és a megfelelő szerkezet segítségével visszaadására szolgáló tárolóegységet nevezzük. Sok évszázados fejlődésének állomásai a középkori harangjátékok, később a zenélődobozok, majd a 19. századtól a gépzongorák. Valós hangok rögzítésére, illetve visszaadására a 19. század végétől van lehetőség. A technika változásának megfelelően a adatokat folyamatosan fejlődő hanghordozók tárolják.

Különféle méretű hanglemezek

A hanghordozók rövid története[szerkesztés]

A hangok rögzítésének és visszajátszásának igénye több évszázadra nyúlik vissza. A technikai lehetőségeknek megfelelően eleinte csak egyszerű, előre meghatározott hangokat lehetett rögzíteni, majd lejátszani, ilyenek voltak a késő középkortól a dallamokat visszaadó templomi harangjátékok, később a mechanikus zenélődobozok, zenegépek, stb.

A tényleges hangokat rögzíteni, majd visszajátszani képes első szerkezet a fonográf volt, ezt követte a sorozatgyártást lehetővé és a zeneszámokat mindenki számára elérhetővé tévő gramofon, majd a jó hangminőségű mikrobarázdás hanglemez.

A mágnesszalaggal működő magnetofon egyszerűvé tette a felvételek készítését, a magnókazetta kis mérete miatt a bárhol való rögzítést és zenehallgatást tette lehetővé. A következő lépcső a digitális hangrögzítés megjelenése volt. A CD lemez műszaki paraméterei fölötte vannak a mágnesszalagnak és hanglemeznek. A mozgó alkatrész nélküli flash memóriakártyák tovább egyszerűsítették a zene és hangok tárolását.

Az egyre gyorsuló technikai fejlődés miatt a régebbi és újabb hanghordozók egy ideig együtt éltek. 1920 körül egy dalt kiadtak mechanikus lemezen, vagy lyukszalagon gépzongorák számára, fonográftekercsen[* 1] és gramofonlemezen pedig tényleges előadóval lehetett a dalt meghallgatni. 1990 körül egy dal mikrobarázdás hanglemezen, magnókazettán és CD lemezen is megjelent. A 2010 körül kezdődött online zenehallgatás a házi zenetárolást és gyűjtést egyre inkább háttérbe szorítja.

Cserélhető zenélődoboz-cilinderek
Kottatekercsek
Különféle fonográfhengerek
Pathé hanglemez tokjában

Különféle hanghordozók[szerkesztés]

Vezérlőegységek mechanikus zenegépek számára[szerkesztés]

  • Szögeshenger – a zenélő dobozok alkatrésze, fából vagy fémből készült henger, a lejátszandó mű a hengerből kiálló szögekkel van kódolva (németül Stiftwalze), 18. század. A szögek mechanikus áttételen keresztül kapcsolják be és ki a sípokat, ütik meg a húrokat. Korong formában is létezik.
  • Lyukasztott papírszalagok, lyukkártyákverklikben, kintornákban,[* 2] gépzongorákban és általában mechanikus zeneszerszámokban alkalmazták a lejátszandó zenemű tárolására, kb. 1883-tól.
  • Kottatekercs – a gépzongorák, pl. pianola, Organola adathordozója, kb. 1895-től; tulajdonképpen 65, 72 vagy 88 kottahangot kódoló (soksávos) lyukszalag. A lyukasztott papírszalaghoz hasonlóan működik, de lényegesen több hangot tud megszólaltatni.

Hangbarázdás tárolóeszközök[szerkesztés]

A hang rezgéseit mechanikus barázda formájában rögzíti.

  • Viaszhenger – a fonográf hanghordozója, 1877-től. Jelentősége, hogy a felvett hangot már analóg módon tárolja. A kezdeti időszakban viasz helyett vékony ónfóliára történt a rögzítés. A viaszhenger hangminősége gyenge, élettartama korlátozott, műsorideje két perc. A műsoros tekercsek sorozatgyártása sokáig megoldatlan volt. Előnye, hogy házilag, áram nélkül is lehetett rá hangot rögzíteni.
  • Gramofonlemez - eleinte keménygumiból, majd sellakból készült, a 19. század végétől. Előnye volt a könnyű és olcsó sorozatgyártás, hátránya, hogy házilagos rögzítésre nem lehetett használni. Műsorideje oldalanként 5-6 perc, hangminősége eleinte gyenge, több évtizedes fejlődése után közepes volt.
  • Mikrobarázdás hanglemez - a gramofonlemez utóda. Az elektromos erősítés megjelenése után már nem volt szükség a nagy barázdakitérésre, a negyvenes évek végére kifejlesztették a mikrobarázdás hanglemezt. Alapanyaga a törékeny sellak helyett a vinil. Hangminősége a gyártási fegyelemtől függően a jótól a kiválóig terjedhet. Többféle méretben, többféle sebességgel készült. Sztereó változata 1957-ben jelent meg, majd a hatvanas évektől terjedt el szélesebb körben.
    • Kislemez – 7 hüvelykes vinil anyagú mikrobarázdás hanglemez, 45 fordulat/perc lejátszási sebességgel. Műsorideje ideális esetben 2x4, maximálisan 2x6-7 perc. 33-as fordulatú változatban is előfordul, főleg meselemezek és prózák számára.
    • Középlemez – 33⅓-os fordulatszámú 10''-es (25 cm-es) hanglemez. Műsorideje hozzávetőleg 2x12 perc. 16-os fordulattal is készítették főként nyelvleckék számára. 45-ös fordulattal korai maxilemezek is készültek ebben a méretben.
    • Nagylemez – 33⅓-os fordulatszámú 12''-es (30 cm-es) hanglemez. Hosszabb, főként prózai anyagok számára 16-os fordulattal is készült. A nyolcvanas-kilencvenes években 45-ös, vagy 33-as fordulattal maxilemezek is ebben a méretben készültek. A maxilemezeknél a műsoridő jóval rövidebb a normál zeneanyagoknál, a barázdakitérést magasabbra lehet venni, ezáltal a hangminőség lényegesen javul, főként 45-ös fordulatnál.
    • Acetátlemez, amelyen aluminiumkorongra felhordott nitrocellulóz rétegbe vágták a hanganyagot. Egyedi példányban készült, főként próbalemezek, demófelvételek, azonnal átírásra rádióállomások számára
    • Flexi disc, amely hajlékony anyagra készült hanglemez, általában kislemez méretben. Főként újságmellékletekként árulták, hangminősége és élettartama csekély volt. Ennek egy változata a képeslapba préselt zeneanyag, az úgynevezett „hangos képeslap”.
  • Filmszalag.

A Magyar Rádiónál külön lemezvágásra készített filmet használtak (Mille-rendszer). Ez a speciális film 7 mm széles, és 32 cm/s sebességgel szalad a rögzítő berendezésben. A filmek hosszú tekercsben állottak rendelkezésre, ezért hosszabb felvételeket is lehetett készíteni, mint a hanglemezek esetében. A rendszer a mechanikus és optikai között állt. A rögzítés karcolással és mechanikusan, az olvasás optikai úton történt. A speciálisan erre a célra gyártott, fekete bevonatú filmszalagba zafír vágótű karcolta bele a jelet, a hang hullámzásának megfelelően keskenyebb és szélesebb sávban kaparta le róla a fekete réteget. Az így kialakult hullámgörbét fotocellával olvasták le. A vágótű zafírból készült, és kb. 174 fokos tompaszögű végével karcolta bele a hangot a filmbe. A rögzítésnél mélyírást használtak, hasonlóan az Edison-féle fonográf tűjének mozgásához. A Philips–Miller-készülékeket 1938-tól használták.[1][2]

Elektromágnesesség elvén alapú analóg tárolóeszközök[szerkesztés]

Magnószalag
Kompakt kazetta
  • Mágneshuzal – 1890, az első magnetofonokban alkalmazott megoldás. Hétköznapi használatban nehézkessége miatt nem terjedt el.[3][4] A mágneshuzalos rögzítőket beszédrögzítőként a repülésben is sokáig használták. Ennek oka, hogy a felmágnesezett huzal baleset, komoly hőhatás után is visszahallgatható marad.
  • Mágneshuzal (mágnesszalag), modernebb változatban (1930). A Stille hangrögzítési módszernél a Poulsen-féle dróthuzalos megoldás modernebb változatát használták: acélszalag futott az író, vagy olvasó fej előtt 90 cm/s sebességgel. A tekercsek 70 cm átmérőjű dobon helyezkedtek el, játékidejük 35 perc volt.[* 3]
  • Magnetofonszalag – a magnetofonokban használatos hordozó, 1928-tól. Vékony műanyag fóliára lakkal rögzített vasoxid-por hordozza az információt. A magnetofon készülékben a fej előtt elhaladva felvételkor a zene impulzusainak megfelelően a szalag felmágneseződik, a lejátszás pontosan fordítva történik. A változó mágnesességet tartalmazó szalag a fej előtt elhaladva abban feszültséget indukál, mely erősítőn keresztül ad hallható hangot.

A magnetofonszalag eleinte papírból készült, ezt követte a triacetát, wetterfest cellulóz, majd a jó minőségű műanyagok. Többféle szalaghosszal volt forgalomban, szintén többféle vastagságban (50 mikron NP-normal play, 35 mikron LP-long play, 26 mikron DP-double play, 18 mikron TP-triple play). A hang minősége erősen függött a gyártmánytól, a magnetofonkészüléktől és a sebességtől, mely 2,6 centimétertől a 76 centiméter/ másodperc között lehetett. Előbbi diktafonminőséget nyújtott, utóbbi stúdiómagnókban volt használatos. Házi használatra a 9,5 és a 19,05 sebesség volt a leggyakoribb. Sztereó változata 1953-ban jelent meg.

  • Magnetofonkazetta, magnókazetta
Digitális kompakt kazetta

Első változata 1963-ban jelent meg, a Philips cég szabadalma. A magnetofonszalaghoz képest fele olyan széles, 4,76 centiméteres másodpercenkénti sebességgel mozog, zárt házban van. Előnye a praktikum, hátránya a gyengébb hangminőség. Az 1970-es években megjelent a sztereó változata, egyre újabb anyagokat kísérleteztek ki a hangminőség javítására (krómdioxid, kevert vaspor, két réteg (Fe-Cr), metal pigment, gőzölt tiszta vas). A lejátszóeszközök a hordozható készülékek felől elindultak a minőségi rögzítés felé, különféle elektronikák biztosították a szalagzaj csökkentését (Dolby, Dbx, stb.). A kazettás decket is tartalmazó hifi-tornyok fénykora 1980 és 1995 között volt.[5][6][7][8][9][10]

Több, hasonló kazettás rendszer is létezett, ezek a

  • 4 vagy 8 sávos Cartridge – végtelenített mágnesszalag kazettában, az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig
  • DC-International kazetta – Grundig, 1965–1967
  • Elcaset – javított kazettás szalagos tárolási rendszer, a Sony mutatta be 1976-ban
  • Minikazetta (1967) és mikrokazetta (1969) a diktafonok számára

Digitális, mágnesszalagos hanghordozók[szerkesztés]

DAT kazetta
  • Digital Audio Tape avagy DAT-kazetta, 1990. A SONY szabadalma. A kazetta kisebb a normál hangkazettánál, a videómagnókhoz hasonlóan forgófej végzi a felvételt és visszajátszást. Hangminősége kiváló.
  • Digital Compact Cassette, avagy DCC, 1992. A Philips szabadalma. Kazettája sok tekintetben megegyezik a normál magnókazettával, a DCC készülékek alapból tudják is kezelni azokat. A DCC szalag szélessége is megegyezik a kompaktkazettával. A digitális jelek kilenc egymás mellett sávra rögzülnek. A kazetta nem megfordítható, a másik oldal fejforgatással érhető el. Hangminősége kiváló, de a rendszer a műsorszámok nehézkes keresése miatt nem terjedt el.

Optikai hanghordozók[szerkesztés]

MiniDisc lemez
  • Filmhang módszer használata.

1930 után – amikor a hangosfilm is elterjedt – ugyanolyan technikával rögzítették a műsorhangot, ahogyan a filmkészítésnél is (Selenophon). A filmet persze elő kellett hívni, viszont a hangminősége már túllépte a középhullámú rádióadás igényeit. A technológia elnevezése a szeléncellás fényérzékelés módszeréből származik.[11]

  • Videodisc – videólemez, különböző formátumokban készült analóg tároló, gyártói pl. a Thomson, RCA, JVC, kb. 1978-tól
  • Compact Disc, 1982 – digitális tároló
  • MiniDisc – magneto-optikai elven működő tároló a Sony-tól, 1992
  • CD-R – írható CD, 1994
  • DVD – nagy kapacitású optikai tároló, kép, hang és digitális adat tárolására, 1995
  • Super Audio CD (SACD; 2001)
  • DVD-Audio (2001)
  • Music Video Interactive (MVI; 2007)
  • Blu-ray (kb. 2006)

Különleges hanghordozók[szerkesztés]

  • Műanyagszalag – a Tefifon nevű zenelejátszó eszközben végtelenített műanyagszalagra rögzítették a hangot, a fonográféhoz hasonló hangbarázdákban; 1936-ban jelent meg[12]
  • Mágneses hanglemez – létezett ilyen hanghordozó, diktafonokban volt használatos 1948-ban[13]
  • A Welte-féle Lichttonorgel egy optoelektronikus orgona, 1936-ban jelent meg Németországban. A hangot fotoelektromos elemek által keltett impulzusok generálták elektronikus úton, erősítők és hangszórók segítségével.
  • Fényhang - a filmtekercsre optikailag rögzített hangsáv, a hangosfilm eszköze volt évtizedekig. Későbbi és jobb minőségű változata a mágneses hangsáv

Flash alapú tárolók[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A fonográf egybefüggő hengerfelület. Erre a felületre rá kellett hajlítani az ónlemezből készült hanghordozót, amely így rásimult a hengerre, bár lejátszás közben a lemez illesztésének helye ütemes kattogást okozott.
  2. A hang megszólaltatása tekintetében lehettek fúvós, vagy pengetős hangszerek. A gépzongora például ütős húros pengető hangszer
  3. Az acélszalagos hangrögzítés eltér a mai értelemben vett magnetofontól. A magnetofon műanyag szalagra rétegezett vasoxid réteget használ; ilyen csak 1945 után jutott a Magyar Rádiónak. Ezután jellemzően 76,2 és 38,1 cm/s szalagsebességet használtak

Források[szerkesztés]

  1. A Philips-Miller hangrögzítés elve. [2016. március 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. március 19.)
  2. Philips-Miller rendszer, ábrával
  3. [Kutor László]: Az információ-tárolás története és tanulságai II. (pdf) pp. 4/47. OE NIK, 2015. (Hozzáférés: 2015. április 6.) – Mágneshuzalos magnetofon, 1889.
  4. Beneda, Gáti, Hámori, Óvári, Rácz, BME: Repülőgépek rendszerei és avionika (pdf) pp. 137/140. tankonyvtar.hu, 2013. november 22. (Hozzáférés: 2015. április 6.)
  5. p.102-4.
  6. David Morton, Sound recording: the life story of a technology. Greenwood Publishing Group, 2004, p.161.
  7. John Shepherd, Continuum encyclopedia of popular music of the world. Continuum International Publishing Group, 2003, p.506
  8. (1967. november 4.) „Cassette Rampage Forecast”. Billboard magazine 79 (44), 1, 72. o, Kiadó: Nielsen Business Media, Inc.. ISSN 0006-2510.  
  9. (1967. április 8.) „European Mfrs. Bid for Market Share”. Billboard magazine 79 (14), 18. o, Kiadó: Nielsen Business Media, Inc.. ISSN 0006-2510.  
  10. Jan Drees, Christian Vorbau, Kassettendeck: Soundtrack einer Generation. Klappenbroschur, 2011 Kassettendeck: Soundtrack einer Generation (2011. május 23.). ISBN 978-3821866147 
  11. Sugár, András. A magyar rádiózás története a felszabadulásig. Budapest: Post Rádió és Televízióműszaki Igazgatóság, 283. o. (1985). ISBN 9630233657 
  12. Tefifon (1950 – 1960s) (angol nyelven). Museum Of Obsolete Media. (Hozzáférés: 2015. április 6.)
  13. http://www.stoneworker.ch: Meilensteine der Kommunikation: Jahrhundert-Rückblick 1900 bis 2000 Abgerufen 24. September 2011

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]