Fermat-tétel (analízis)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk Pierre de Fermat deriváltra vonatkozó tételéről szól. Fermat számelméleti tételeit lásd itt: Fermat-tétel.

A matematikai analízisben Fermat tétele szükséges feltételt szab a differenciálható függvények lokális szélsőértékének létezéséhez. A tétel szerint egyváltozós, differenciálható függvénynek az értelmezési tartomány belső pontjában csak akkor lehet lokális szélsőértéke, ha ott a derivált nulla.

Motiváció[szerkesztés]

A tétel rendkívül szemléletes, hiszen azt mondja, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén maximum, illetve minimum csak ott lehet, ahol a függvény grafikonjához rajzolt érintő „vízszintes”. Szemléletünk alapját a polinomfüggvények és a valós analitikus függvények alkotják, melyek a történetileg kialakult függvényfogalmak legkorábbi típusai. Polinomfüggvény esetén, ha u-ban lokális minimum van, akkor van u-t megelőzően egy olyan intervallum, melyben f szigorúan monoton csökken, illetve ott a derivált negatív és u-t követően egy olyan intervallum, ahol f szigorúan monoton nő, illetve ahol a derivált pozitív. Mivel ekkor a deriváltfüggvény is folytonos, ezért Bolzano tétele miatt u-ban f ' -nak fel kell vennie a nulla értéket, nullának kell lennie. Valójában egy intervallumon értelmezett deriváltfüggvény mindig teljesíti a Darboux-tulajdonságot, azaz definíció szerint igaz rá a Bolzano-tétel állítása, így ha olyan a függvény, hogy u előtt a derivált negatív, u-t követően pedig pozitív, akkor ebből f '(u) = 0 kell hogy következzen. Nem kell azonban feltennünk még azt sem, hogy legyen u előtt és után olyan intervallum, ahol a derivált negatív, illetve pozitív, ami szerencse is, hiszen vannak a modern függvényfogalomnak olyan esetei, amikor ez nem teljesül. A Fermat-tétel az előbb említetteknél jóval gyengébb, pusztán lokális megszorításokat tartalmazó feltételek mellett is igaz. A bizonyításban ekkor szerephez jutnak olyan elemek, melyek a függvény, a függvényhatárérték és a differenciálhatóság definíciójának kontraintuitív tartalmait képviselik, így lesz igaz a nem intuitív esetekben is az intuitív tétel.

A tétel[szerkesztés]

Legyen f valós-valós függvény, u az értelmezési tartománya belső pontja. Ha u-ban f-nek lokális maximuma vagy lokális minimuma van, akkor ott deriváltja nulla:

Bizonyítás[szerkesztés]

A derivált definíciójából[szerkesztés]

Tegyük fel, hogy u-ban a függvénynek lokális minimuma van (ellenkező esetben alkalmazzuk a tételt -f -re). Legyen V olyan nyílt környezete u-nak, ahol f értékei nem kisebbek mint f(u) (azaz a minimumérték). Tetszőleges, V-beli és az értelmezési tartománybeli olyan x-szel, melyre x > u teljesül:

így

tehát a határérték és a rendezés tulajdonságai miatt:

ahol az egyenlőség az u-beli differenciálhatóság miatt igaz.

Hasonlóképpen, ha x olyan V-beli, hogy x < u, akkor

,

tehát a határérték és a rendezés tulajdonságai miatt:

f'(u) ≥ 0 és f'(u) ≤ 0 miatt pedig:

.

Megjegyzés. A bizonyításból kiderül, hogy a tétel akkor is igaz, ha u nem feltétlenül belső pontja az értelmezési tartománynak, hanem olyan pontja, mely mind bal oldali, mind jobb oldali torlódási pontja. Természetesen ekkor a derivált definícióját ki kell terjeszteni az ilyen pontokra. Ekkor azonban fontos megjegyezni, hogy például egy intervallum két végpontjára, mint u-ra felírva nem teljesül a Fermat-tétel feltétele (ahogy nem is igaz a tétel sem!).

Átviteli elvvel[szerkesztés]

A határértékre vonatkozó átviteli elvet általában akkor célszerű használni, ha tudjuk, hogy egy adott határérték létezik, csak meg kell állapítanunk az értékét. A mostani pont ez a szituáció.

Legyen B(u,δ) olyan környezete u-nak, mely teljes egészében az értelmezési tartományban van és melyre leszűkítve f-et u-ban minimuma van. Legyen

Az u-beli differenciálhatóság és az átviteli elv miatt a lent szereplő határértékek léteznek és a következő egyenlőtlenségek igazak rájuk:

ahonnan f '(u) = 0 következik.

A nemsztenderd analízis eszközeivel[szerkesztés]

A differenciálhatóságból következik, hogy létezik olyan c sztenderd valós szám, hogy tetszőleges h végtelenül kicsiny nemsztenderd számra:

Tegyük fel, hogy u-ban a függvénynek lokális minimuma van (ellenkező esetben alkalmazzuk a tételt -f -re). Ebből következik, hogy tetszőleges h pozitív végtelenül kicsiny számra:

így

, amiből – tekintve, hogy c sztenderd szám – a kívánt f '(u) = c = 0 egyenlőség következik.

Többdimenziós általánosítás[szerkesztés]

Kétváltozós, valós értékű differenciálható függvény esetén a Fermat-tétel szemléletes jelentése, hogy a szélsőértékekhez rajzolt érintősík „vízszintes”.

Ha f valós értékű, az U ⊆ R² nyílt halmazon értelmezett differenciálható függvény, és az U halmaz egy u pontjában minimuma vagy maximuma van, akkor df(u)=0 illetve a parciális deriváltakra:

és

(mindez a szükséges változtatásokkal Rm-ben is igaz).

Bizonyítás. A tétel az egyváltozós tétel következménye, hiszen ha feltesszük a totális differenciálhatóságot, akkor a parciális deriváltak is léteznek és a differenciál leképezés nem lesz más mint az a lineáris leképezés, amit a parciális deriváltakból álló sormátrix (f Jacobi-mátrixa) meghatároz. Ha tehát szélsőértéke van u=(u1,u2)-ben f-nek, akkor az f( . ,u2) parciális függvénynek is szélsőértéke van u1-ben és az f(u1, . ) parciális függvényeknek is szélsőértéke van u2-ben, tehát deriváltjaik az adott pontban nullák.

További információk[szerkesztés]

A PlanetMath Fermat's Theorem (stationary points) szócikke