Barta István (villamosmérnök)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Barta István
Életrajzi adatok
Született1910. május 22.
Budapest
Elhunyt1978. április 10. (67 évesen)
Budapest
Ismeretes mint
  • villamosmérnök
  • egyetemi oktató
Iskolái Karlsruhei Műszaki Egyetem
Pályafutása
Szakterület elektronika
Kutatási terület híradástechnika
Tudományos fokozat műszaki doktor (1934)
Munkahelyek
Budapesti Műszaki Egyetem ny. r. egyetemi tanár (1949–52), tanszékvezető egyetemi tanár (1952–72)
Szakmai kitüntetések
Akadémiai tagság MTA levelező tag (1949), rendes tag (1976)
A Wikimédia Commons tartalmaz Barta István témájú médiaállományokat.

Barta István (Budapest, 1910. május 22.Budapest, 1978. április 10.) Kossuth-díjas magyar villamosmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fő kutatási területe a rádió- és televízió-vevőkészülékek működési elve és elektroakusztikai kérdései voltak, különösen jelentősek a televíziós képátviteli technika fejlesztése terén elért eredményei. Oktatás- és tudományszervezői munkássága szintén jelentős: első vezetője volt a budapesti műegyetem híradástechnikai tanszékének (1949–1972), alapító tagja és elnöke (1953–1974) a Híradástechnikai Tudományos Egyesületnek.

Életútja[szerkesztés]

A Budapesti V. Kerületi Bolyai Főreáliskolában tette le érettségi vizsgáit 1928-ban, majd megkezdte felsőfokú tanulmányait, s a bécsi, brnói és karlsruhei műegyetemek hallgatója volt. Villamosmérnöki képesítését 1933-ban, műszaki doktori oklevelét 1934-ben szerezte meg a Karlsruhei Műszaki Egyetemen. 1934-től 1938-ig az Ericsson Magyar Villamossági Rt. tervezőmérnöke volt, majd 1938-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. alkalmazásában állt, előbb mint a televízió-kutatólaboratórium fejlesztőmérnöke, 1945-től mint a nagyfrekvenciás osztály vezetője. 1948–1949-ben az Orion Rádió és Villamossági Vállalat műszaki igazgatói posztját töltötte be, majd 1949-től 1952-ig a Távközlési Kutató Intézet osztályvezetője volt. Ugyancsak 1949-ben nevezték ki a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol 1972-ig a vezeték nélküli híradástechnikai – 1952 után híradástechnikai – tanszék első tanszékvezető egyetemi tanára volt. Ezzel párhuzamosan 1957-től 1960-ig a műegyetemen a villamosmérnöki kar dékáni feladatait látta el, 1960-tól 1963-ig pedig oktatási rektorhelyettes volt. Híradástechnikai katedrája átadását követően 1972-től 1974. decemberi nyugdíjba vonulásáig a műegyetemi tanszékek összefogásából újonnan alakult Híradástechnikai Elektronikai Intézetben folyó kutatómunkát irányította alapító igazgatóként.

Munkássága[szerkesztés]

Elsősorban a rádió- és televízió-vevőkészülékek működési elvével és elektroakusztikai vonatkozásaival, a színes televíziózás elektronikai kérdéseivel, erősítők és elektromos műszerek fejlesztésével, impulzustechnikai problémákkal foglalkozott.

Karslruhei műegyetemi évei alatt a mikrofonok tranziens kényszerrezgését (gerjedését) vizsgálta. Az Ericsson mérnökeként az 1930-as években elsősorban rádió-vevőkészülékek és rádiófrekvenciás mérőberendezések fejlesztésével foglalkozott. Az Egyesült Izzó alkalmazásában Magyarországon elsőként épített ki zárt láncú televíziós hálózatot, valamint részt vett az ultrarövid- és mikrohullámú elektroncsövek működési elvének kidolgozásában. Később, 1946-ban elsődleges feladata az Egyesült Izzó Bay Zoltán irányította Hold-reflexiós kísérleteiben való részvétel volt, amelynek során a Holdról visszavert jelek kibocsátására és elfogására alkalmas rádiólokátort építettek ki. A második világháborút követő időszakban jelentősen hozzájárult a magyarországi elektromosműszer-ipar megteremtésében, közreműködött az állomáskereső nélküli néprádió kifejlesztésében (1949). Pályája későbbi szakaszában a televíziós berendezések áramköri kérdéseit vizsgálta, elektroncsöves fekete-fehér televízió-vevőkészülékeket fejlesztett, kísérletileg igazolta a műsorszórás horizonton túli terjedését. Közreműködött a televíziós berendezések ipari gyártásának beindításában, az 1960-as évektől pedig behatóan vizsgálta a színes televíziózás elektronikai kérdéseit.

Munkásságának egyedi vonulata az elektroakusztikai eszközök humánélettani és pszichikai hatásainak vizsgálata. Kutatásai alapján bemérte és meghatározta az optimális audiális élmény (pl. zenehallgatás) eléréséhez szükséges, a rádióhullámmal szembeni frekvencia- és amplitúdókövetelményeket. Behatóan foglalkozott a torzítás kompenzálására alkalmas akusztikai kiegyenlítődési folyamatokkal is.

Oktatás- és kutatásszervezői tevékenysége szintén jelentős volt. Tevékenyen közreműködött a Távközlési Kutató Intézet 1949-es megszervezésében, amelynek később igazgatója is volt. Szintén részt vett az Állami Műszaki Főiskola 1947-es megalapításában, ahol törekvéseinek köszönhetően Magyarországon megindulhatott a híradástechnikusok képzése. Nevéhez fűződik számos egyetemi tankönyv, jegyzet megírása; a rádió-vételtechnika, a televíziótechnika, az elektroncsövek, az elektronikus mérések és az impulzustechnika tárgyak előadása évtizedekig az ő jegyzetein alapult.

Szervezeti tagságai és elismerései[szerkesztés]

1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává választották, részt vett a Tudományos Minősítő Bizottság munkájában, elnöke volt az elektrotechnikai szakcsoportnak, tagja a műszerügyi és a híradástechnikai bizottságoknak. 1949-ben egyik fő szervezője és alapító tagja volt a Híradástechnikai Tudományos Egyesületnek, amelynek tevékenységét 1953-tól 1974-ig elnökként irányította, 1974 után pedig tiszteletbeli elnöke volt. Emellett a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének elnökségi munkájában is részt vett. 1967-ben a Lengyel Tudományos Akadémia külső tagjává választották.

Az 1956-ban megjelent Rádiókészülékek és erősítők című tankönyvéért 1957-ben megkapta a Kossuth-díj második fokozatát. A legmagasabb híradás-technikai elismeréssel, a Puskás Tivadar-díjjal kétszer is kitüntették (1960, 1975). Emellett díjazottja volt a Kiváló Dolgozó elismerésnek (1948), az Oktatásügy Kiváló Dolgozója címnek (1959) és a Munka Érdemrend arany fokozatának (1965, 1970) is.

Főbb művei[szerkesztés]

  • Elektroncsövek: A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnökhallg. részére. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.  
  • Rádióvételtechnika. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.  
  • Televízió. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.  
  • Bevezetés a gyengeáramú mérésekbe. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.  
  • A távolbalátás alapjai I–III. Budapest: Felsőoktatási Jegyzetellátó. 1953.   (Barát Zoltánnal)
  • Központi televíziós jelkeltő generátor: Szinkrongenerátor. Budapest: Mérnöki Továbbképző Intézet. 1954.  
  • Képfelvevő és képvisszaadó katódsugárcsövek. Budapest: Mérnöki Továbbképző Intézet. 1954.  
  • Rádiókészülékek és erősítők: Egyetemi tankönyv. Budapest: Tankönyvkiadó. 1956.  
  • Híradástechnika. Budapest: Terra. 1964. 512 o.   (Kozma Lászlóval)

Emlékezete[szerkesztés]

Mellszobrát 2010 novemberében avatták fel a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületében.

Források[szerkesztés]

  • Ki kicsoda: Életrajzi lexikon magyar és külföldi személyiségekről, kortársainkról. Budapest: Kossuth. 1975. 51. o.  
  • Dr. Barta István. Híradástechnika, 6. sz. (1978) 2. o.
  • Bognár Géza: Barta István 1910–1978. Magyar Tudomány, LXXXV. évf. 10. sz. (1978) 786–787. o.
  • Magyar életrajzi lexikon III: Kiegészítő kötet (A–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1981. 54. o. ISBN 963-05-2500-3  
  • Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985. Szerk. Darvas Pálné, Klement Tamás, Terjék József. Budapest: Akadémiai. 1988. 280. o. ISBN 963-05-4420-2  
  • Magyar nagylexikon III. (Bah–Bij). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 310. o. ISBN 963-05-6821-7  
  • Magyarország a XX. században IV.: Tudomány – Műszaki és természettudományok. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 1999. 59., 102., 267., 270. o.
  • Új magyar életrajzi lexikon I. (A–Cs). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. 457. o. ISBN 963-547-414-8  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 I. (A–H). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 100–101. o.